A scsi
Az özvegyasszonynak egyetlen fia halt meg, husz esztendős legény és első munkás a faluban.
A földes asszony értesülve az özvegy veszteségéről, meglátogatta őt a temetés napján.
Otthon találta az özvegyet.
Ott ült a szoba közepén az asztalnál, előtte a fazék, a melyből jobb kezének szabályos mozgásával kanalázta a sovány scsit és nyelte, kanált kanál uton.
Arcza elborult és torzult volt; szemei dagadtak, vörösek a sirástól… de azért oly egyenesen ült, mintha a templomban volna.
«Istenem! — gondolta az urnő! — Ő tud enni ily pillanatban... mily durva érzésüek ezek!»
És emlékezetébe idézte az úrnő, hogy mikor néhány év előtt elhalt kilencz hónapos leánya, fájdalmában lemondott arról, hogy Pétervár környékén pompás nyaralót béreljen, — és az egész nyarat a városban tölté! — Az asszony csak tovább ette a scsit.
A földes asszony nem birt többé magán uralkodni.
— Tátyána! — szólt, — ámulatba ejtsz! Mit csinálsz! Hát nem szeretted a fiadat? Hogy lehet ilyenkor étvágyad ? Hogyan eheted ezt a hitvány scsit?
— Vászjám meghalt, — monda halkan az özvegy és a fájdalom könyei ujra végig gördültek arczán. — Most már végem van nekem is: élve vágták le a fejemet. De a scsi ne menjen kárba, hisz meg van sózva.
Az urnő csak vállat vont és — kitámolygott. Ő olcsón jutott ám a sóhoz.