A sütemény
| A sütemény szerző: Thury Zoltán |
A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát. Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön. Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná, egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos, húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás, amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve csókolta - és suttogott neki.
- Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd rikkant egy nagyot.
- Gondolod?
- Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az arczán... - De hát én, vajjon hol leszek én?
A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
- Ugyan ne beszélj marhaságot! - mondta. - Itt leszel, hát hol lennél, itt...
- Vagy másutt.
- Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe vette és csitította.
- No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok, hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még sirsz is.
- De megházasodol ujra, ugy-e meg?
- Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza, aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a nagyságának neveztek.
Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
- Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
- Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
- Én odamenjek?
- Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.
- De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.
- Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be - és azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon, fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
- Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána, - mondta a bejáró asszonynak, a ki a konyhán csoszogott előre-hátra. - Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
- Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
- Mibe?
- Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy paraszt. Vagy igen ?
- Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan: egy, kettő, három, négy - és lassan mormogott tovább mindig komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és rikácsolt belőle a düh:
- Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
- Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.
- Ne köszönje, nem kell - mondja meg neki. S a kis szegény teremtés leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni lehetett a gyönge szavát:
- Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.
- Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját, fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
- Hát szervusz, most már csak szaladjak...
- Jól mulattál?
- Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
- Hazajössz korán?
- Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
- Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
- Nem, de hát mit akarsz?
- Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.
- Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték volna és kábult lenne:
- Végem van, végem van...
Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis nyavalyásra:
- De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
- Nem állok utadba.
- Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
- Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
- Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta. Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta, hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje fölött a világ.