A sírásó
szerző: Tompa Mihály
Közel szomszédságban, az erdőn
Két bogár élt sok ideig;
Egy elszáradt odvas fa törzse
Csendes tanyát adott nekik.
Szomszéd! vén vagyok, mond az egyik,
Maholnap már az életem!
Ha meghalok, kérlek, temess el...
Tedd e szivességet nekem!
Amit barlangomban találtok,
Az öszvegyüjtött kis vagyon,
- Családos ember vagy, reád fér, -
Legyen tiéd, nektek hagyom!
A bogár harmadnapra meghalt;
S mint szokás, az örökösök
Civódni, húzalkodni kezdtek
A rájok szállt vagyon fölött.
A hullát a lyukból kilökték, -
S mikor mindennek vége volt,
Akkor jutott csupán eszökbe,
Hogy még a föld szinén a holt.
Akkor nagy lomhán s immel ámmal
Kezdték a földet bontani;
De egy légy szólítá meg őket;
Mit csináltok, ti atyafi?
Temetkeztek? de a halottnak
Méltó tisztességet ki ad?
Várjatok csak! hadd hívjam össze
Szép énekű rokonimat!
Részvétel és sajnálkozás közt
Telik le a mi életünk,
Azért a megholtak körében
Seregestűl megjelenünk!
Jó lesz biz az! mond a bogárfaj,
Elhagyva dolgát azalatt;
S örűlt, hogy a halogatásra
Ily kedvező ürűgy akadt.
A légy pedig ment értesítni
Tolakodó, ocsmány hadát,
Hogy a kedvelt nyalakodásra
Mily biztos alkalmat talált.
Mert úgy van az: a gyászfelektől
Tisztességet nyer a halott:
Kik aztán az árvák kezéből
Kieszik a végfalatot.
Tisztességről beszélt a légy is,
De csak a torra gondola;
S mentűl előbb hogy visszajusson,
Sietséggel repűlt tova.
De ekkor sem tagadhatá meg
A kúcsongó természetet,
Valamit látván egy növényen:
Rá kiváncsian lelepett.
De a növény légyfogó volt.
És rajta még meg sem pihent,
Levelét gyorsan összvecsapta,
S oda ölé a szemtelent.
Így lőn, hogy a gyászünnepélyen
Meg nem jelentek a legyek;
A bogarak pedig haboztak,
Várják-e, vagy temessenek?
Addig s addig, hogy a halottnak
Mely már feloszlott jobbadán,
Csupán a hűlt helyét találták,
Egy véletlen zápor után.
S a háznépben nagy zűrzavar lőn,
Lótott-futott a renyhe nép,
Egyik a másikat okolva,
Hogy el nem temették elébb.
És hogy mégis jóvá tegyék a
Történt hibát, ha még lehet,
Az erdőn gyorsan eltemettek
Minden hullát és tetemet.
És e foglalkozás azóta
Rajtok maradt nagy átokúl;
Rövid életükben ez ösztön
Űzvén ellenállhatatlanúl.
Hullát keresve szerte futkos,
És hirtelen sírt ás neki, -
- S belé vonván sokad magával, -
A sírásó eltemeti.