A rossz orvos

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A rossz orvos
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyugat 1920. 17-18. szám

A pap, aki Vilmát és Istvánt eskette, ezt mondta:

- Szeressétek egymást - és kitárta karját.

Lába elé az oltár lépcsőjére sötétvörös fényt szitált az ablakból behulló alkonyat, úgy, hogy pillanatig, mintha görögtűzben állott volna a sovány, nyolcvan éves aggastyán.

Már csak a lélek élt ebben a rozoga testben. Fogatlan szája, mint behorpadt sírdomb, s a szeme - kiégett, megszenesedett kráter - feketén ragyogott.

De hangja hatalmas volt.

- Szeressétek egymást - ismételte egyre erősebben és minthogy nem kedvelte a cifraságot, hangja színezésével lelkesítette át azokat az évszázados latin formákat, melyeket változtatás nélkül vett át az egyházatyáktól és prédikátoroktól.

- A szeretet az élet - kiáltotta - a szeretet az igazság, és a szeretet az út - mondta még egyszer, olyan egyszerűen, hogy az örömszülők könnyezni kezdtek.

Pár perc alatt már vége is volt a szertartásnak, s a násznép indult kifelé, a Templom-téren várakozó kocsikhoz, hogy a leányos-házhoz, a «Szent Anna» gyógyszertár elé hajtasson.

Vőlegény és menyasszony felszállt kocsijába. Nem értek rá gondolkozni, se azon ami történt, se azon, amit hallottak.

 István harmincnégy éves volt, mikor megházasodott. Halántékán - alig láthatóan - dér ezüstlött, de feje még fekete volt, dereka egyenes és sudár, szeme friss.

Hosszú fiatalság volt háta mögött, mint valami nyári ünnepély, táncosnőkkel, kalandokkal, zenével. Már évekkel ezelőtt feltette, hogy megházasodik. Egy éjszaka határozta el, mikor a kávéházban egyedül ült egy kis asztalkánál és érezte, hogy kikopott a régi világból, barátai unták őt, ő is a barátait. Egyetlen megoldásnak látszott a házasság.

Úgy történt, hogy egyszer vidékre utazott, rokonait látogatni, s egy nyári bált végigtáncolt Vilmával. Ekkor úgy szerepelt ott, mint «a budapesti titkár». Kecsegeorrú lakkcipőt viselt és frakkmellényt, melynek hajtókája fehér atlasszal volt beszegve. Ez nagyon tetszett a leánynak, aki benne az idegenből érkezett lovagot és regényhőst bámulta. A varázslat később se szűnt meg. Mikor a titkár a tánctól másnap sápadtan meglátogatta őt otthon, a leány «érdekes»-nek tartotta. István aztán többször lerándult hozzá, szombatonként, hogy a hivatalából szabadult, leutazott az esti gyorssal, s a vasárnapot a család körében töltötte. Alig egy hónapi ismeretség után megkérette a leányt.

Vilma a gyógyszerészlányok közt legfiatalabbik volt: az utolsó Kövér-lány már másfél éve férjhez ment és ő azóta reménytelenül bálozott. Senki sem mutatkozott a látóhatáron. Akadtak kedves «fiatal emberek», akik mulattak vele, de «komoly» udvarlók nem. Ezért csúnya, nyílt kétségbeeséssel tekintett maga elé, szégyent és megaláztatást érzett, pedig alig múlt húsz éves. Tudta, hogy rajta van a sor. Ez zavarba hozta. Idegesen nevetett, nem értette, amit neki mondtak és azt se, amit ő mondott. Mintha színpadon lenne, kötelességszerűen mulatott, szüleire figyelt, akik sohase tettek szemrehányást, de minden szavukon érzett, hogy ők is csak arra gondoltak, amire ő. Attól tartottak mindnyájan, hogy pár hónap múlva «esetleg már minden késő».

István nem számított rosszul. Vilma szerette őt. Finom, törékeny arca, kis fájdalmas mosolya fényt sugárzott köréje. Feleség volt, de színésznő is, aki játszott neki és átmentette a házasságba azt a regényvilágot, melytől oly fájdalmasan vált meg. Esküvő után az olasz tengerpartra mentek. Házasságuk igazi varázsa abban volt, hogy nem ismerték egymást, s az idegen környezetben napról-napra felfedeztek valamit.

- Te tudsz olaszul? - kérdezte a nő, meglepődve.

- Te értesz a zenéhez? - mondta István, mikor a felesége egy operadallamot dúdolt.

Megtörtént, hogy István elkésve érkezett a találkára, melyet egy nagy tengerparti kávéházban adtak. Vilma az ívlámpák lila fényében ült, fehér nyári ruhában, arca érdekesen hideg, kékes volt. Mikor István rátekintett, nem tudta elhinni, hogy már az ő felesége, újnak, érdekesnek és ismeretlennek érezte. Odament hozzá, olaszul szólította meg és - tréfásan - bemutatkozott.

Hogy hazajöttek, maguknak éltek életük elzengő emlékeivel, az olasz út boldog lármájával, mely néha, csöndes napokon, még a fülükbe csengett. Senkit sem hívtak magukhoz, ők sem mentek másokhoz. István hivatalába járt, Vilma rendben tartotta a lakást, hímzett, zongorázott.

Egy évre született egy fiúgyermekük. Egészséges, kedves, mosolygós kölyök. Nagy ünnepséggel tartották meg a keresztelőt, az öregszülők, a gyógyszerész és a gyógyszerészné felutaztak vidékről, ezüstpoharat, kést, villát és kanalat hoztak ajándékba unokájuknak, akit az apjáról Istvánnak kereszteltek. István az apa gőgjével felemelte a csecsemőt és mutogatta:

- Nézzétek.

A mása volt. Tőle kapta koponyáját, szemöldökét, állát, az anyjától pedig szőke haját és szép, íves, szabályos füleit. Sokat nevettek azon, hogy a kis tolvaj milyen ügyességgel csente össze testét a szüleitől.

Vilma minden idejét lefoglalta a gyerek. Nem engedte hozzányúlni a dadát, maga fürösztötte, fésülte és esténként rendesen annyira elfáradt, hogy korán feküdt le, vele együtt, álomtalan, mély álomba mélyedt. István hazajövet sötét szobákat lelt. Mindenki aludt. Az asztalon hideg vacsora várta. Leült, evett egyedül, aztán ő is lefeküdt.

Reggel az asszony szemrehányóan mondta:

- Vártalak.

- Dolgom volt, nem jöhettem.

Ezeknek a beszédeknek semmi fontosságot se tulajdonítottak. Változatlan tűntek a hónapok. Vilmának több ideje maradt, olvasott, vagy bement a sötét szalonba, ahol leánykori zongorája állott, melyet többi holmijaival felhozatott. Ezen a zongorán alig lehetett játszani. A felső és az alsó hangok úgyszólván teljesen elnémultak, csak egy-két c vagy g szólt még.

Kiérdemült öreg bútor, már igazán csak arra volt való, hogy albumokat, meg arcképeket tartson, nemhogy zenéljenek rajta. De Vilma azokon az ideges estéken, mikor az urát várta, kinyitotta és türelmetlenségét játékba ölte. Órákig megállás nélkül zongorázott. Egymásután következtek a magyar nóták, megállapított családi sorrend szerint, mert minden Kövér-lánynak megvolt a műsora, melyen sohasem változtattak. Akárcsak lánykorában, ismét vágyak sírtak ezekből a dalokból. Homályos szemrehányások, ismeretlen, sohasem létezett imádókhoz... hogy mért szegték meg esküjüket... és mért nem jönnek... vádak... hogy életeket tettek tönkre könnyelmű szavukkal... kérések, melyek már alázatosak... vallomások... fenyegetések... fogadkozások... elfojtott, halálos sikolyok...

A szomorú hangzavartól, az egészségtelen ábrándtól megfájdult a feje.

Akkor ért haza az ura.

- Te már egészen elfelejtesz - Szólt Vilma.

István intett a kezével, hogy nincs így.

- Tudom, hogy nem szeretsz már - mondta az asszony félig tréfásan, félig komolyan, de nagyon szomorú hangon.

István valamit felelt erre, maga se tudta mit, és kiment a szobából.

 Lassan hidegedtek el egymás iránt, úgy, hogy alig vették észre.

Mint mikor valaki a forró fürdőben sokáig ül és egy óra múltán érzi csodálkozva, hogy didereg, csak akkor eszmél magára, keresi az okot, miért fázik és aztán siet kikelni a vízből, mely nem melegíti többé.

Ők is csak éltek egymás mellett a régi módon, s nem egészen tudták, hogy már nem szeretik egymást, nem merték bevallani, hogy vége annak, amit egykor örökkévalónak gondoltak. Mind a ketten azt hitték eleinte, hogy rossz megfigyelők és próbáltak ezt-azt, sétákra indultak, vagy kikocsiztak, mint mikor szerették egymást, abban a hitben, hogy ezek a külsőséges események megváltoztatják a lényeget és pótolják ami eltűnt. István folytonosan keserű szemrehányást kapott. Egyszer dühösen tiltakozott ellenük, máskor pedig töredelmes fogadalmat tett, hogy ezután másképp lesz. Az ünnepélyes kibéküléseknek mind a ketten örültek. Pár hétig együtt maradtak. De a délutánok nagyon hosszúak voltak.

- És... - mondta az asszony, s megakadt.

- Mit akartál mondani?

- Semmit - tette hozzá.

Ez a kis szó, mint az utolsó csöpp szivárgott ki a szájából: teljesen üres volt már, akárcsak az ura. Semmi újat se adhattak többé egymásnak.

Az asszony sápadtan és gyötrődve könyökölt a tükör márványlapjára, s végül megszánva az urát, maga küldte szórakozni.

Nem volt számukra más megoldás. Mentek lefelé, lassan, de biztosan. Később már mindkettőjüknek jólesett, mikor egy-egy esetnél, életük egy percében parancsoló biztossággal és világítóan szemükbe ötlött házasságuk lehetetlen volta. Elhibáztuk, gondolták mind a ketten, majdnem egyszerre. Már nem ijedtek meg a gondolattól, mint eleinte. Megbarátkoztak vele és valószínűnek tetszett az egész. Az elválás halál, de jobb, mint ez az élet. Mikor ezt István egyszer és mindenkorra elfogadtatta magával, már bizonyos könnyebbülést, szabadságot érzett. Szemmelláthatóan megfiatalodott, jobb kedvű lett, amit a felesége is boldogan vett észre, mert nem gyötörte szeszélyeivel, nem talált minden megjegyzésében valami kivetnivalót, nevetségest, érthetetlent. Az utcán megfordult a nők után és találkozott azokkal a barátnőivel, akiket fiatalkorában szeretett.

Azon se csodálkozott, hogy egy este, éppen házuk kapuja előtt feleségét egy fiatalember kísérte haza, akit ismert vidékről. Hosszú, nagyhajú fiú volt, híres előtáncos, aki valaha sokat mulatott a megyebálon Vilmával. Az asszony nem csinált titkot belőle, hogy a fiatalember szereti őt.

- És te? - kérdezte az ura.

- Én - mondta az asszony és vállat vont, bágyadt öngúnnyal. - Mit érdekel az téged? Annyira elhanyagolt vagyok, jól esik, hogy valaki törődik velem.

- Igazad van - mondta István, sértődötten és tompán.

- Gyula nagyon derék, szorgalmas fiú. Két hónap múlva leteszi a mérnöki vizsgát és kinyitja irodáját.

- Szóval elvesz?

- El - vallotta az asszony.

Hosszú szünetekkel beszéltek és a szavak, melyeket kimondtak forró leheletükkel, azonnal megfagytak ajkukon, mihelyt a levegőre értek.

Közben másra terelték a szót, mert jött a cseléd, aki leszedte a terítéket, csörömpölve kivitte a vacsoráról maradt tálakat. Gyertya lobogott az asztalon.

- Semmi akadálya - szólt István -, azt hiszem, így jobb lesz.

- Én is azt hiszem.

Csak első pillanatban volt nyomott a hangulat. Később felbátorodtak. Részvét és szeretet nélkül beszéltek szerelmükről. Minden, amit évekkel azelőtt éreztek, vagy tettek, idegennek látszott előttük, már mosolyogtak is rajta, mint valami agyrémen. Megállapodtak, hogy házasságuk nagy, sajnálatos tévedés volt és egyiküknek se volt szükséges, hogy vigasztalja a másikat. Senkise vesztett semmit.

Mindjárt a részletekről is beszéltek.

- Van lakástok?

- Egyenlőre egy kétszobás kis lakásba megyünk - mondta az asszony - míg megfelelőt találunk.

- És a bútor?

- Addig talán beraktározhatjuk valahova, ez a sok holmi nem férne el.

- Nekem semmire sincs szükségem - szólt István.

Vilma szokása ellenére rágyújtott egy cigarettára és így beszélt:

- Néhány szekrényt viszek magammal, a függönyöket, meg azt a kék perzsát.

István felkelt az asztaltól, le-fel járt a szobában, rálépett a szőnyegre.

- És Istvánka? - kérdezte, komoly megilletődéssel.

- Magunkhoz vesszük - vágott közbe az asszony, gyorsan és mohón. - A törvény is nekünk ítélné, bár abban a kis lakásban...

- Egyelőre én is magamhoz vehetem.

- Te nevelnéd? - szólt Vilma és elmosolyodott. - Hiszen egy ablakot se tudsz becsukni magad. Aztán sohase vagy otthon. Ezt meg kell beszélnünk részletesen.

Esténként ekképpen vitatták meg az ügyeket. Töredezett mondatokban közölték egymással, hogy mit végeztek napközben. Gyula helyeselte a gyerek átvállalását, hiszen imádta őt, de úgy gondolta, hogy átmenetileg legjobb lenne még az apjánál tartani. István most végképp elvállalta. De pár hét múlva ő maga jelentkezett aggodalmával. Így hol az apánál, hol az anyánál maradt Istvánka. Elhatározásuk hétről-hétre változott. Sokszor maguk sem tudták, miben állapodtak meg utóbb. Az idő pedig múlt. Egy este az asszony valami jó és nem drága nevelőintézetet említett, melyben elhelyezhetnék addig, míg ügyeik rendeződnek. Már látták is Istvánkát évek múltán kis kék egyenruhájában, matrózsapkájában a többi gyermekek karában, amint vasárnap délután a napos aszfalton sétálni viszi egy közönyös úr, vagy egy apáca, de erre eszükbe jutott a nevelőintézetek hideg magánya, a közös hálótermek és bús ebédlők, a züllött ápolónők, a cigarettázó kisfiúk, és annyira elérzékenyedtek, hogy könny fátyolozta szemüket. Mást kell tenni. Levelet írtak a nagyszülőknek, hogy pár hónapra vegyék magukhoz Istvánkát.

A levélhez bizonyos reményeket fűztek, de a gyógyszerész azt írta, hogy a felesége ágynak dőlt, megbetegedett. Most ez a terv is kiesett számításukból. Közben a válópert beadták. Istvánka úgy élt, mint eddig. Hároméves lett. Már azt mondta: én. Ember volt. Tudta a tárgyak nevét, megkülönböztette a napot az éjszakától, a kutyát a macskától, a hideget a melegtől, de az embereket, kik körötte mozogtak, nem ismerte eléggé, s még mindig rájuk mosolygott fekete szemével, szöszke, kakastaréjos hajával, mikor benyitottak szobájába. Szülei zavartan fogadták ezt a bizalmas szeretetet. Hiába beszéltek szomorú és szánakozó mosollyal szerelmükről, melyet annyiszor megtagadtak. Ez a kis ember hű maradt hozzá, s mozdulatában, tekintetében kísértett a láz, az őrület, melynek örök emléke volt.

Minthogy Vilmának sok lótni-futnivalója akadt, német lányt fogadtak a gyerek mellé.

Tirolból jött és ragyogó, tiszta ruhácskájával derűt hozott a házba. Tizenhét éves volt. Otthon öt kis testvérét dajkálta fel, aztán cselédnek szerződtették, már a harmadik helyen szolgált. Gyermekkora észrevétlenül olvadt át a gyermeknevelésbe. Folyton csecsemőket ringatott és pólyált. Ha egyedül maradt, akkor is csak bölcsődalokat énekelt, mert mást nem tudott.

A gyereken kívül még egyet szeretett: a tisztaságot. Gyűlölt minden port és piszkot, üldözte és felkutatta, mint a kopó a vadat és bútorok alatt, vagy a pókhálós sarokban, ahova a szemét elszokott bújni - ösztönösen és szenvedélyesen - megsemmisítette. Ilyen vadászat után fáradt volt, de azért tovább dolgozott, ablakokat tisztított, kilincseket és gyertyatartókat fényesített, aztán valami bús, állati kielégüléssel lefeküdt.

A kisfiú gyűlölettel fogadta. Egy sarokból bámulta őt. Haja - mint megannyi fehér cérnaszál - olyan világosszőke volt, hogy ősznek tetszett és színtelenkék szeme majdnem átlátszó, akár a víz.

- Mein Katzerl - mondta a gyereknek gügyögve.

Istvánka őrültnek tartotta a lányt, aki nem tud vele beszélni, a német szóra szitkozódni kezdett, befogta fülét.

Anna alig volt értelmesebb a gyereknél. Tovább fecsegett megint, mert ő sem tudta elképzelni, hogy anyanyelvét nem mindenki érti és nem törődött haragjával. A nagy hegyek és a nagy tavak közönye lakozott benne. Valami idilli butaság, mely szinte már túlvilági.

A kisfiú nem szólt hozzá, elfordult, lecsüggesztette fejét. Tétlenül ült, duzzogva pár színes kockát tartott kezében. A dajka eleinte hívta játszani, de mikor nem mozdult, ő maga játszott. Valóságos paradicsom volt számára. Anna labdázott a szobában, felhúzta a kisvonatot és bekapcsolta az áramot a villamos sínbe, mely kiskocsikat röpített óriási gyorsasággal, bőgette a kisfiú oroszlánját, melynek dörmögő hangjától először ő is megijedt. Egészen jól mulatott.

Az anya vacsora idején tért haza. Ilyenkor kis élénkség költözött a szobába. Istvánka az ajtónyitásra felneszelt. Anna letette a piroskötéses német könyvet, melyet évek óta silabizált, de sohasem jutott tovább az első lapoknál. Vilma sápadt és fáradt volt. Levetette cseresznyevirágos fehér kalapját, haját csüggedten hátrasimította, a gyereket lefektette, aki ekkor - hosszú hallgatás után - kérdések özönével ostromolta. Mindent egyszerre el akart mondani és meg akart tudni. Miért csukják be este az ajtót? Mi nagyobb, a tigris, vagy a párduc? Messze van-e Amerika? Miért nem merül el a hajó a vízen? Az anyja pár szót felelt rá.

- Aludj fiacskám - mondta - aludj lelkem - és megcsókolta szép, boltozatos homlokát, mely apjáéhoz hasonlított. Anya vigyáz reád.

A szülők bizonyos idő után így szoktak beszélni: Anya megy, apa jön. Mire a gyermek megtanulja a nagy szót, hogy «én», ők elfelejtik és holtuk napjáig csak anyák, apák maradnak, személytelenek.

Az ügyvéd megbeszélte velük a teendőket. Kezét önbizalommal dörzsölgette, jogi szakkifejezéseket használt és nagy gyakorlatára hivatkozva biztosította ügyfeleit, hogy milyen «gyorsan és tapintatosan szokta lepergetni az ilyen ügyeket.» Úgy tervezték, hogy István egy barátjához megy lakni és ekkor telik majd le az a félév, melyet a válótörvény megkíván, aztán mehetnek, ki jobbra, ki balra. Átköltözése azonban bizonyos akadályokba ütközött. Vilma már azon gondolkodott , hogy ő távozik el az előírt időre, de Gyula is távolabbi terminust kapott vizsgájára. Ezért a tényleges elválás késett.

De lassanként már hurcolkodtak. Vilma szép időben átvitetett az új lakásba egy-egy szekrényt, vagy más bútordarabot, melyre szükségük volt, a cselédek a hálószobában leszedték a függönyöket. Már a szalon óriási csillárját is leszerelték. Naftalinszag terjengett a szobában, mely minden bútorba és ruhadarabba bevette magát, még a folyosóra is kiszivárgott. Létrák, hevederek, hurcolkodáshoz szükséges holmik hevertek a lakásban. Volt benne valami átmenetszerű.

István, mikor késő éjjel hazajött, azt érezte, hogy szállodába toppant.

 Felesége sohasem várta meg, nyolc órakor leoltotta a lámpát, lefeküdt. Gyakran két napig sem találkoztak. István díványon aludt a dolgozószobájában, meg se gyújtotta a villanyt, sötétben vetkőzött le, fülére húzta utazóplédjét és elaludt. Még látni se szerette szobáját.

Egy éjszaka, alighogy elszundított, kopogást hallott ajtaján. Meggyújtotta a villanyt.

Felesége nagyon sápadtan és ijedten állt az ajtóban:

- Kelj föl kérlek, Istvánka kissé lázas.

- Mi baja?

- Köhög. Már este se vacsorázott.

- Biztosan meghűlt - mondta István és kidörzsölte szeméből az álmot. Adjatok be neki valamit.

A dívány szélére ült, lassan öltözködni kezdett. Ezalatt az asszony bement a gyerekszobába, ahonnan halvány sírás hallatszott. Lábujjhegyen jött vissza.

- Elaludt - szólt csöndesen, - nem akartam megmérni a lázát. Majd reggel.

- Mondtam, hogy kis meghűlés. Ebben az időben minden gyerek köhög.

- De olyan forró - mondta Vilma.

- Hát igen, láza van. Reggelre semmi baja.

- Azt hiszed? - kérdezte a nő és ekkor idegeskedni kezdett. Én úgy félek, hogy valami nagy baja lesz. Hívjunk ide valakit kedvesem, talán telefonozzunk orvosért.

- Most?

- Most.

- Hány óra?

- Fél három.

István a telefon fölé hajolt álmosan és kimerülten, vagy öt percig várt, a központ nem jelentkezett. Aztán a villára tette a kagylót.

- Senkise jön ide ilyenkor - mondta. És csak nem nevetteted ki magadat? Ha minden náthás gyerekhez orvost hívnának - és vonta a vállát - éjszaka félháromkor - és mosolygott.

Az asszony is mosolygott. Valahogy megnyugodott.

Nem adott be orvosságot, nem kötött rá borogatást, mint szokta, mert nem akarta bolygatni. Az is eszébe jutott, amit egyszer hallott, hogy az alvás a legjobb orvosság. Ezt egy orvos mondta.

István reggel kilenckor ijedten kapta fel fejét a párnáról és az órára nézett: elkésett. Csak annyi ideje maradt, hogy a küszöbön pár szót váltson feleségével és érdeklődjön a kicsike állapota iránt.

A gyerek elég nyugodtan aludt. Reggelire pár szem cseresznyebefőttet is evett, de azért jó lenne, ha beszólna orvosért. Talán az egyetemi tanárhoz, aki kezelni szokta.

Majd egy órai késéssel érkezett a hivatalába. Itt sok munka várta, asztalán halommal álltak az akták, folyton csapódott az ajtó és csöngött a telefon. Délután két órakor az utcán jutott az eszébe, hogy orvosért kellene menni. Rákiáltott egy kocsisra, de az nem állott meg. A másik kocsi sem, a harmadik sem. Úgy látszik, nem eléggé tekintélyes, a kocsisok rá se figyelnek, pedig a zászlócskájuk nincs lecsavarva, nem visznek utasokat. Elcsüggesztette a kudarc és az erélytelensége miatt szégyenkezve gyalog megindult a tanár lakása felé, de aztán úgy döntött, előbb hazamegy, megnézi a gyereket, hátha már nem is szükséges orvos. A tanár ilyenkor úgyis még a klinikán rendel, hiába keresné fel személyesen.

Otthon az asszony éppen egy orvosságosüveget bontott fel:

- Hát elhívtad a tanárt?

- Nem, Gaspareket...

- Gaspareket? - szólt István, csodálkozva. Nem haragszik?

- Dehogy, nagyon szíves volt. Azonnal átjött.

Gasparek velük szemben lakott egy régi házban, melynek kapuján fekete táblán állott nagy arany betűkkel: «dr. Gasparek Artur, az összes orvosi tudományok tudora».

Kövér, igen tekintélyes férfiú volt, agglegény, közel az ötvenhez, akit a környéken általában szerettek és sokan kis történeteket tudtak mesélni, hogy mentette meg hozzátartozóikat ebből, vagy abból a nyavalyából. A pék például az utcában örökké hálás volt neki, mert egyszer fejfájását elmulasztotta egy «jó, erős porral», melynek nevét nem mondta meg. Kalmár, a szembenlévő fűszerkereskedő, aki szintén nagy tisztelője volt, vevőinek mesélgette, hogy Gasparek egyszer csak forró vizet rendelt neki és meggyógyult, pedig olyan náthás volt, hogy «Gasparek be se jött a szobába, csak az ajtóból nézte őt meg». Általában kedvelte a régi jó háziszereket. A különböző teákat, a meggyűlt ujjra a mézet, melybe sót és vöröshagymát kevernek, a torokfájósoknak pedig azt tanácsolta, hogy éjjel kössék körül a nyakukat harisnyájukkal. Orvosi körben sem titkolta ezeket a sajátos nézeteit. A tapasztalat minden. Ha szakkérdésekről esett szó, szórakozottan és zavartan csak ennyit mondott:

- Elmélet.

Bizalmas társaságban, szivarszónál és bornál azonban egész nyíltan kifakadt:

- Újabb elméletek... hajítófát sem érnek... Mi öreg doktorok tudjuk, hogy mi kell - és röhögött vastag szájával.

Vidékről került fel, ahol tíz évig körorvoskodott, állítólag egy botrány miatt, s bár sok mindent meséltek róla - többek közt azt is, hogy a baktériumokban egyáltalán nem hisz, mert mint mondta: sohase látta őket - Budapest legjobb helyén kinyitotta rendelőjét és pár év alatt jó névre, nagy vagyonra tett szert. Külön fogatja volt, két pompás lóval. Esténként ezen hajtatott el egy körúti kávéházba is, szabad idejét itt egy asztaltársaságban töltötte, melyet vidámnak és ötletesnek tartott, de azonkívül is szükségesnek érezte, hogy megjelenjen, praxisa érdekében. Átlapozta a képes újságokat, elolvasta a vadász- és versenylapot, aztán leült kártyázni, szerény polgári alapon. Szájából virzsínia lógott.

Ez az asztaltársaság ősz felé átalakult vadásztársasággá, ahol Gasparek nem megvetendő sikereket ért el, mert jó lövő volt. Ekkor pár napra helyettesíttette magát egyik kollégájával, vízálló csizmát öltött, hátára kétcsöves puskát csapott, oldalára egy kulacsot, tiszta törkölypálinkával. Sok nyulat lőtt, a prédából még a pácienseknek is jutott.

Télen cobolyprémes bundát viselt, nyáron sárga nyersselyem ruhát, melyhez volt egy hasonló szövettel bevont, elől-hátul lehajló sisakja, úgy, hogy benne úgy festett, mint egy tűzoltófőparancsnok. Vörös, görcsös és pattanásos orra messzire világított.

Ha végigment az utcán, jól végzett munka után sorra köszöntek az emberek és azt suttogták háta mögött: «az orvos.» Ő volt «az orvos». Gyakran lehetett ilyesmit hallani: «miért nem viszik Gasparekhez?...» «látta már Gasparek?...» és mikor valaki meghalt, ezt mondták tisztelettel: «Gasparek se tudott segíteni...».

A betegek környezetével hosszan és szívesen elbeszélgetett, különösen a politika fontosabb eseményeiről, mert a kerületi politikában tevékeny részt vett és társadalmi kérdésekről, melyekről mindig tudott egy-két találó megjegyzést tenni. Zsebében ezüstdobozban színes cukrokat tartott a beteg gyermekeknek és arany óraláncán volt egy arany iróntartó, melyet lecsavart és a kis pácienseknek átnyújtott játszani.

Eddig csak egyetlen egyszer hívták még át, mint szomszédot, évekkel ezelőtt, mikor a kisfiú hirtelen megbetegedett. Közte és István közt valami félreértés támadhatott, mert azonnal kifizették és azóta megszakadt köztük minden kapcsolat.

- Szóval nem haragszik - ismételte István, még mindig csodálkozva, de örvendve, hogy egy társadalmi kellemetlenségtől megszabadult. Azt hittem... És mit mondott?

- Semmit... ágyban kell maradnia...

- No látod.

- Remélem, ért hozzá - jegyezte meg az asszony.

- Annyit mindenesetre, mint a többi.

- Olyan közel van - szólt Vilma - akármikor átjöhet.

- Igen - tette hozzá István - majd meglátjuk. Múlkor dicsérték. Nagyon szorgalmas ember.

Bementek a gyerekszobába, mely a déli világosság elől el volt függönyözve, úgy, hogy bent alig lehetett látni. Istvánka hálós ágya mellett ült, vizes tálak, borogatások közt a német lány, aki a betegség hírére azonnal betegápolóvá változott. Folyton a kisfiú mellett ült, tiroli népdalokat dúdolgatott neki.

Most panaszkodott, hogy a gyerek forró.

Istvánka mozdulatlanul feküdt a homályban, kezében a színes kockát szorongatta.

Az apja megcirógatta arcát. Elég melegnek találta.

- Lázas - mondta.

- Náthaláz - felelte az anyja. Múlkor is...

Lázcsillapítót írt neki az orvos, de ezt elfelejtették megcsináltatni, csak este hozta haza a cseléd a gyógyszertárból. A portól a gyermek elaludt. Reggel ismét változatlan volt állapota. Gasparek kétszer látogatta, délelőtt és estefelé. Biztos fellépése megnyugtatta a szülőket, akik most csöndesen éltek, a betegség háttérbe szorította a válás gondolatát, csak a legközvetlenebb dolgokkal foglalkoztak. István már délután otthon volt. Ekkor Vilma elment sétálni pár órára. Előbb azonban megigazította a kis beteg párnáját, kioktatta a német lányt, mikor adjon be neki orvosságot és mennyit. Az utcán jobban érezte magát. Látta, hogy az élet nem változik, a villamosok jönnek-mennek, leeresztett függönyök mögött boldog lámpafény sugárzott és visszatért belé a hit, hogy minden jóra fordul, elfelejtette azokat az aggodalmakat, melyeket a betegszobából hozott magával. Gyula ezekben a napokban erősen készült vizsgájára, sápadt volt a sok tanulástól. Egy kertben találkoztak egymással. Csak éppen kezet fogtak, Gyula érdeklődött a fiú állapota iránt és egy narancsot, vagy kis csokoládét küldött neki.

Istvánt ekkor nevezték ki osztályvezetőnek. Kisebb szobájából, mely a mellékfolyosóra nyílt, beköltözött egy utcára nyíló, tágas, kétablakos terembe. Hosszú évek sóvár becsvágya teljesült be. Úgy érezte, csak ez volt a baja. Mohón esett a munkának a kényelmes, új környezetben, ahol önálló hatáskörrel rendelkezett és alkalma volt, hogy tetterejét is kimutassa. Nem kellett fogadnia mindenkit, mint eddig, a párnázott ajtó előtt szolga ült, aki előbb bejelentette a látogatókat, az íróasztalnál széles szőnyeg terült el és két telefon állott rajta, egy házi és egy városi. Hogy egyedül maradt, rágyújtott egy egyiptomi cigarettára és hátradőlt a székében. Élvezte a férfikor szomorú diadalát, a hatalmat.

A válás után való élet célját csak most látta, nem házasodik meg többé, hanem a munkának él. Új korszak várt rá. Örömét csak az tompította, hogy kisfia még mindig nem lett jobban.

- Hogy van a gyerek? - kérdezte este, mikor hazajött.

- Isten tudja - felelte Anna, aki a virrasztástól egészen megvékonyodott és ideges lett.

- De nem komoly a betegsége?

- Nem hiszem - szólt a német lány.

A méccsel világított szoba sötét sarkába állt és nem lehetett látni, hogy szeme vörösre van sírva.

Egy széken ült a másik sarokban Vilma, aki most megszólalt:

- Egész délután aludt.

- Ez a fő - tette hozzá István - ki kell aludnia a lázát.

Szorgalmasan adták neki az orvosságot, melyet Gasparek írt, mást nem tehettek. Éjjel rendes időben lefeküdtek, a virrasztás céltalan lett volna. Anna senkit se engedett az ágyhoz, pedig már két napja csak ruhástól aludt. A kis beteg éjszaka gyakran ivott vizet. Sírva ébredt fel, jajgatott. Anna éles és egészséges hangját lehetett hallani az üvegajtón keresztül:

- Trink, na so trink a Tröpferl, mein Katzerl...

Erre a gyermek nyöszörgött, valamit beszélt, álmosan, mintha vitatkozott volna vele és nem akarná hallani hangját.

A szülők felültek ágyukban.

- Semmi - nyugtatta meg Istvánt Vilma - vizet ivott. Már elaludt.

A doktor mindig ugyanazt ismételte. Felsorolta az étlapokat, melyeket még az egyetemen tanult és azóta sem felejtett el, - «húsleves, lágyra főzött tojás és lanyhameleg italok» - vagy változatosságból új ételt ajánlott, megengedte például, hogy a tejesrizst csokoládéreszelékkel, fahéjjal, vagy porcukorral hintsék meg. Az anya szeme felragyogott, mert a változástól valami lényeges javulást remélt. De a gyerek az új ételt sem ette meg. Gasparek erre a gyomorrontás mellett foglalt állást. Helyeselte, hogy a gyermek nem eszik, legalább jól kikoplalja magát.

Istvánka délután nyöszörögni kezdett és egyik oldalról másikra vetette magát. A színes kockát kiengedte kezeiből, melyet eddig makacsul szorongatott. Se enni, se inni nem akart.

Most a gyerekszobában sokkal világosabb volt, mint egyébkor. István jól láthatta arcát. Orra alatt egy kicsiny, egész kicsiny vörös pörsenés volt, valószínűleg a láztól. De mikor azt megpillantotta, rendkívül megijedt. A gyerek arca a pattanástól idegenszerű és különös volt.

István Gasparekhez ment, hogy áthozza a fiához.

Az orvosék éppen ebédeltek.

Gasparek maga nyitott ajtót, nyakában egy asztalkendővel. Bevezette őt az ebédlőbe, ahol az asztalnál valami tízen ültek, ősz apja és anyja, testvérei és rokonai, akiknek ő kereste a kenyeret. Ez a család híres volt arról, hogy milyen jól evett. Sonkák, kolbászok lógtak éléstárukban, a nők befőtteket készítettek, az őszi napon a verandán most is óriási üvegekben savanyodtak, kapor között a halványzöld uborkák.

István leült szórakozottan. Nyomban tányért tettek eléje és megkérték, tartson velük. Rátekintett az asztalra. A nagy húsostálon egy rostélyos maradványai hevertek hideg, megfagyott zsírban, csontok és koloncok. Hozták a másik fogást, a mazsolás tejesrétest. Gasparek, míg néhány tréfás szóval megvigasztalta az aggódó apát, vett a tejesrétesből és később még kétszer kérte magához a tálat. Majd pipájára gyújtott, mert szenvedélyes dohányos volt. Erről nem tudott lemondani. Piszkálgatta a dohányt, keze is befeketedett, de a pipa mégse akart égni. Erre letette. Aztán magához vette ezüst dobozát, melyet sohasem felejtett el, mikor gyermekes házhoz ment, megtöltötte cukorral, felcsatolta az arany iróntartót és átsétált Istvánnal a kis beteghez.

Szokása szerint hangos hahotával lépett be a szobába, mert büszke volt, hogy a gyerekekkel tud bánni. Székre dobta felöltőjét és az ágy mellé ült.

- Kis huszár - mondotta a fiúnak - mi újság? Nézd, a doktor bácsi hozott neked valamit - és kivette kis ezüst dobozát. Ebben madár van, ha kinyitom a födelét, azonnal elrepül...

A gyerek nem figyelt rá. Közönyösen süppedt a párnák tollaiba és lihegett. Anna elfordította fejét, úgy sírt.

- Várj csak kis lurkó - folytatta valami kellemetlen nevetéssel - van itt egyéb is - és lecsavarta az arany iróntartót. Látod, ez itt trombita trá-trá-trá - kiabált úgy, hogy visszhangzott az egész ház - egy-kettő kis katona, egy-kettő, trá-trá-trá, trá-trá-trá...

Istvánka nem törődött vele.

Gasparek meggyújtotta a lámpát, és húsos arcát odatette az arca mellé. A gyerek most megijedt. Lázálmában borzasztó lehetett ez a nagy, idegen ember, amint kemény, erős testével föléje zuhan, ismeretlen céllal.

- Jaj - kiabált és a kezecskéjét maga elé tartotta - jaj.

- Micsoda katona lesz belőled - feddette Gasparek, aki csak érintette homlokát és megállapította, hogy «kissé lázas».

- Egy kis meghűlés - ismételte, mint rendesen.

- Nem gyomorrontás?

- Az is lehet - tette hozzá nyugodtan. - Ágyban kell tartani a kis kópét, és ha mozog, meg kell fogni mind a két kezét. A vére kissé össze van csomósodva, megsűrűsödött a melegtől, pár nap múlva semmi baja. Ugye-e kis huszár?

A kis huszár azonban semmit se felelt erre. Hogy a szülei kikísérték az ajtóhoz, riadtan nézett utána és boldog volt, mikor egyedül maradt Annával, aki még beszélni se tudott vele.

- Olyan furcsán lélegzik - mondta Anna este felé.

Hallgatóztak mind a hárman és átküldtek Gasparekért. A doktor bácsi kinevette őket. Ők is nevettek, hogy olyan elfogultak. Hiába, ilyenek a szülők.

Hajnalban azonban már nem nevettek.

- Nem kap levegőt - sikoltott Anna.

- Ez a gyerek fuldoklik - sírt az asszony. - Azonnal menj Gasparekért.

- A tanárt hozom - szólt István és már indult.

Reggeli hat óra volt. Idegesen szaladt az úton, a hideg őszi ködben, még mindenki aludt, villamosok se jártak. Jól esett a futás, mert elfáradt bele, nyugtatta idegrendszerét, lelkiismeretét, hogy mindent megtett, ami tőle telt.

A tanár még aludt.

Egy öreg takarítónő, aki ajtót nyitott, bizalmatlanul fogadta és hallani se akart arról, hogy felkeltse a méltóságos urat. István ezekre a szókra, hogy «méltóságos úr», átlátta kérése túlzott voltát, helyet foglalt a várószobában, ahol nézte a szobrokat, képeket, olvasta a fürdői árjegyzékeket. San Remo... Nizza... Karlsbad... Milyen kívánatosnak tűnt fel most a világ, a tenger, a kényelmesen berendezett nemzetközi szálloda, az egészség és az élet. Végre félnyolckor megjelent az ajtóban a tanár.

Kocsiba szálltak és haza hajtattak. A tanár - öreg szakállas, nyugodt úr - fejbólintással üdvözölte feleségét és bement a beteghez. Egyetlen szót se szólt, a dajkával az ablakhoz vitette a kisfiút, kanállal megnézte torkát. Arca, mely előbb még közönyös volt, egyszerre elsötétült attól, amit látott, mintha a kórkép lefotografálódott volna oda.

- Hiszen... - mondta fölháborodva, aztán elharapta szavát.

A tanár letette a kanalat, majdnem durván utasította a dajkát, hogy fektesse vissza a gyereket.

- Ki a kezelőorvosa? - szólt eltitkolhatatlan indulattal. Ez - kezdett valamit mondani, de ismét fékezte magát.

Átküldtek Gasparekhez, de ő se volt otthon, őt is egy «nagyon súlyos esethez hívták.»

A tanár oltótűt vett elő, beoltotta a kisfiút. Leült az ágy mellé. Végtelennek tűnő percekig vizsgálta a beteg ütőerét, hallgatta szívét.

- Jobban van? - kérdezték.

Nem felelt, hanem felkelt, újra megtöltötte a fecskendőt, várt. Egy negyedóráig maradt az ágynál, aztán a másik szobában levelet írt a háziorvosnak, meghagyta a szülőknek, mihelyt idejön, azonnal lépjen érintkezésbe vele.

Apa és anya dermedten állt a szobában. Sípoló lélegzést és köhögést hallottak, szerették volna befogni fülüket.

Gasparek dél felé érkezett. Nézte a beteget és vállat vont. Most ő se szólt semmit.

- Mintha aludna - mondta Anna - kicsit horkol.

- Talán jobban lesz - rimánkodott az anya és Gasparekre nézett.

Gasparek orvosi méltóságába burkolózott, elzárkózott minden felvilágosítás elől.

- Nem szabad elvesztenünk a reményt - szólt, mint ilyenkor mindig, mert ezt a képet már ő is nagyon jól ismerte - meglehetős bonyolult esettel állt szemközt - és kimondott egy hosszú latin szót.

István öntudatlanul kiment az utcára, ide-oda járkált, benyitott egy játékosboltba, ott becsomagolt egy rugóra járó paprikajancsit, mely a dobozból egy gomb megnyomására kiugrik. A bolti kisasszony résztvevően tekintett utána. Itten, akárcsak a gyógyszertárban ismerik a beteg gyerekek szüleit, kik könnyektől részegen dadogják el, mit óhajtanak venni.

Hogy hazafelé futott, feltekintett az elsőemeleti ablakokba, melyekre éppúgy függöny borult, mint előbb.

Megkönnyebbülést érzett, mert valami borzasztót várt, valami egész lehetetlen változást, nyitott ablakokat, melyekből kétségbeesett kiáltások hallatszanak, olyan hírek, melyeket nem tudott volna elviselni.

A paprikajancsit a német kisasszony felhúzta. Hallani lehetett, amint kattogott a rugó és kiugrott a báb.

- Schau her, mein Katzerl - mondta Anna, de minthogy Istvánka nem figyelt rá, félretette az asztalra.

Sokáig semmi nesz se hallatszott. Anna sem mozgott, az anya ölbetett kezekkel figyelt. István az ablakból nézte az utcát, a szembenlévő fűszerkereskedést, mely fölé ez volt írva: Kalmár és Társa. Izgalmában arra gondolt, hogy csak Kalmár urat ismeri, aki most is ott állt a boltajtóban, egy zsák fehér szárazbab mellett és hajlongva köszöntötte vevőit. Vajon ki lehet a társa? Ilyenek jutottak az eszébe és összefüggéstelenül, hangosan kimondta ostoba gondolatait. Kezét ellepte a hideg izzadtság.

Istvánka haldoklott. Kis, könnyű haláltusáját vívta a nagy-nagy halállal, mely egyaránt töri le a hároméves gyerekeket és a hetvenéves aggastyánokat. Félóra múlva aztán meghalt.

Csöndesen és szelíden feküdt az ágyon Istvánka, akiből nem lett se huszár, se tüzér, amint Gasparek doktor bácsi mondta, csak egy kis hároméves halott.

Arca azonban megváltozott. Kis orra megnyúlt, ami kifejezését komolyabbá tette, homloka domborúbbnak látszott, mint életében, általában olyan jelentékeny lett, mint egy felnőtt. Orra alatt még mindig ott égett a piros pörsenés. De lassanként az is halványodni kezdett.

 Egyszerre kiabálni kezdett az egész ház. Ajtókat hagytak nyitva, székeket döntöttek fel. Vilma a vetetlen ágyra dobta magát, kibontott hajjal, István az ajtóhoz támaszkodott.

Egy rokon érkezett, ama rokonok közül, kik csak haláleseteknél jelentkeznek. Öreg, kedves, állami hivatalnok, fogadta a részvétlátogatókat, tárgyalt vállalatok embereivel, mert a szülők alig tudtak magukról.

- Mennyire szerették - mondta az öreg.

A nagyszülők, a nagyanya és nagyapja ünnepi feketében, szertartásosan jelentek meg, mint az esküvőn és keresztelőn. Tiszta, csöndes, meghatott könnyeket hullajtottak unokájuk sírjára.

Az, aki sírni tud, boldogabb, mint a némán és könnytelenül szenvedő. Vilma és István gyötrődött. Így álltak a sírgödörnél is, azt se értették, mi történt. Csak aztán eszméltek mindenre, mikor temetés után látták az üres szobákat, a semmit. Anna összerakosgatta még a kisfiú holmiját, játékszereit, aztán ő is hazautazott tiroli falujába. Most már igazán semmi se volt ebben a lakásban.

- El innen - gondolta István, aki végigjárta szobáit.

- El innen, akárhova - mondta az asszony is, aki a szülei házára emlékezett, s úgy érezte, ez itten a halál háza.

Ezekben a napokban úgyszólván egy pillanatig se maradtak egyedül. Ismerősök keresték fel őket, kiknek elmesélték a fiacskájuk betegségét, annyiszor, hogy szájuk és ajkuk is belezsibbadt a beszédbe. Érezték, hogy mégis csak jók az emberek. A vigasztalódás, mely az első napokban oly messzinek tetszett, lassanként közeledett. Előbb azonban meg kellett szokniuk sok mindent. A reggeleket, aztán az estéket, az utcát a nap minden órájában, a boltokat és a játéktereket, s közben minden alkalommal elhitetni magukkal, hogy fiuk nincs többé, megérteni a világot nélküle.

Nehéz sóhajok szakadtak fel mellükből és lassan az életre gondoltak.

Mindkettőjüknek szüksége volt a felejtésre. Vilma átmenetileg az öreg rokonhoz ment lakni, István szállodában vett szobát. Azért, ami elmúlt, kaptak egyebet. Az ifjúság szegény szomorúsága tért vissza, de függetlensége és gondtalansága is. Nem kellett semmivel se törődniük, se háztartással, se egymással, akkor étkeztek, mikor akartak, jobban felhasználhatták idejüket, mint eddig.

Az ügyvéd átnyújtotta Istvánnak az aktákat és közölte, hogy törvényesen kimondták a válást.

- Most már egészen szabad - mondotta.

A nő is megkapta az értesítést. Ez a hír majdnem hihetetlennek tetszett neki.

- És...? - kérdezte, mintha valami ellenvetése lenne.

- Nincs semmi akadály - tette hozzá az ügyvéd - a válást törvényesen kimondták.

Gyula, aki letette a vizsgáját, a gyászév leteltével elvette őt.

István ritkán találkozott velük.

 Ekkor kezdődött el új élete, mely második fiatalságának, új legényéletének látszott. Beleolvadt a szálloda nyugtalan-nyugtató mozgásába, abba a népes magányba, mely pótolja a családot. Megismerkedett a szomszédjaival, a liftes fiúval és a pincérekkel, akik néhány közönyös jó szóért, pár odadobott fillérért vigyáztak kényelmére és nyugalmára. Nagyobb panasza nem is volt. Lefoglalta a munka és aztán a szabadságot érezte, a boldog, a leírhatatlanul édes szabadságot. Közte és volt felesége közt minden kapocs elszakadt. Néha jött egy-egy számla, melyet még együtt csináltak, kísértet a múltból. Eltette iratai közé és mikor ilyen függő ügyek elintézésére találkoztak, közösen beszélték meg. Ezek a találkozások azonban egyre messzebb tolódtak és gyérültek. Néhányszor az utcán látta az asszonyt, félgyászban, új férje karján, frissen. Szerencsés, makacs, életvágyó természet, élni akart és felejtett, boldognak látszott. István örült ennek, mert sohase gyűlölte.

Ő nem gondolt házasságra. Akadt egy-egy kalandja, de nyomot nem hagyott lelkén, lesiklott róla. Fiatalságának vége volt. Reggel, mikor a szállodai nagytükör előtt fésülködött, hidegen, érzés nélkül szemlélte fejét. Deres hajszálak borították, úgy csillogtak, mint az ólmos eső, mely azonnal odafagy, ahova leesik. Kevés célt látott maga előtt. Amit becsülésben, pénzben, szerelemben el lehetett érni, azt elérte. Még hivatalában sem viheti többre. Az a magas állás, melyre hosszú létrán mászott fel évekig, az utolsó állomás, melyről senki se billentheti ki, de tovább se mehet.

Kis fáradtságot kezdett érezni munkája iránt és valami tompa közöny temette. Élhetett volna még magánvagyonából, de félt az unalomtól. Így felhagyott minden változás gondolatával.

Szabad idejét barátai körében töltötte, akik színházba jártak vele, aztán együtt vacsoráztak a klubban. István, valaha fiatal korában szenvedélyes játékos volt. Évekig élt a kártyaasztalnál, beteg mámorban. Emlékezett, este hat órakor, mikor megkezdődött klubjában a játék, bárhol is volt, megérezte idegrendszere, lába remegni kezdett az ellenállhatatlan vágytól. Eleinte küzdött ellene. Aztán odaadta magát feltétlenül, a szenvedély pedig, mint valami zsongító méreg átjárta testét.

Most, hogy újra kártyát vett kezébe, a visszaeső beteg gyengeségével egyszerre odaalélt a kártyaasztalra, minden elhatározása, évek óta ápolt tartózkodása megsemmisült. De közben pihent. Ha belépett a kártyaterembe, megálltak az óramutatók, idő nem létezett számára.

Nincs is olyan felejtés, mint amilyet ezen a boszorkánykonyhán főznek. Azok, kik kinn az utcán pár szót se tudnának váltani egymással, itt órákig eljátszanak, mint kisgyerekek a porban. Egyszerűek lesznek, a nyárspolgár meg se érti őket. Nem is visszataszítóak, mert az igazi kártyás nem önző. Nem tekinti célnak a pénzt, csak eszköznek, a veszteséget vagy a nyereséget csak a sors útmutatásának látja, hogy meddig kockáztathat. Sok-sok pénzt akar, de csak azért, hogy állandósítsa szenvedélyét. És ha elveszti a pénzét, nem a szegénységét érzi, de a keserű kudarcot, hogy nem játszhat tovább. Ilyen kártyás volt István.

Nagy összegeket nyert és vesztett, melyek körülbelül kiegyenlítették egymást. De a kártya regényes színbe vonta az életét, mint annak idején az első szerelem. Hitt a földöntúli erőkben, az életnél többre tartotta a lázat. Ez pedig varázsosan bevilágította hétköznapjait, szürke délelőttjeit és unalmas délutánjait. A kártyát nem lehet abbahagyni, mikor felkelünk az asztaltól, az agy tovább működik, keveri a piros és fekete lapokat. Ő is kártyázott magában, kártya nélkül. Az embereket így osztályozta. Voltak szemében jó és rossz, szerencsés és szerencsétlen, kedves és baljós emberek, s megismerte őket a titkos jelről. Jobb lábbal lépett ki, mert a többiek ballal szoktak. Útközben néha kényszert érzett. Egy ellenállhatatlan hatalom hirtelen megállította, azt parancsolta, hogy titokban - úgy, hogy senkise lássa - megérintsen egy falat.

Utóbb veszteni kezdett. Barátai, akik látták balszerencséjét, unszolták, hogy ne vegyen kártyát kezébe. Ő pedig tovább vesztett, mindig többet és többet.

- Mikor hagyod már abba? - kérdezték.

- Holnap - felelte - és másnap újra ott ült a kártyaasztalnál.

Élete különben így folyt. Éjjel rosszul aludt, nyitott szemmel hevert az ágyban, hallgatta a szállodai üvegtetőre hulló eső kopogását. Aztán pár órai alvás után felkelt, erős teát ivott rummal, szivarra gyújtott és sokszor meg se mosdva ment el. Késő délután borotválkozott, mikor a kártyaklubba készült. Akkor szesszel dörzsölte homlokát, friss, kemény ingébe gyémántgombokat tűzött, úrian és hódítóan jelent meg a kártyaterem színes lámpája alatt, mintha skatulyából ugrott volna ki. Már várták őt és azonnal kezdődött a játék. Rendszerint a bankot adta. Vele szemben ült a croupier, aki széles falapáttal söpörte be az ezreseket, az ezüst és arany pénzeket, vagy fizetett, mindig közönyösen. Körülötte a vágnivaló vastag szivarfüstben kártyások foglaltak helyet, ismerősök vagy ismeretlenek, soványak és kövérek, fukarok vagy tékozlók, de mindnyájan hasonlítottak egymáshoz valamiben, mintha boldogtalan testvérek lennének. Ő rendszerint alig szólt valamit. Fejbólintással vette tudomásul a szerencse döntését. Ha a croupier pénzt számolt, szemét lehunyta, fejét lehorgasztotta. Ekkor, pár másodpercre, aludt.

Már öt órája kártyázott egyfolytában. Keze görcsöt kapott a játéktól, gépiesen adogatta a kártyákat. Megnézte és aztán eldobta. Többnyire nyert. Bankjában csomóban állottak a bankók.

Kevesen ültek a teremben, néhány gyáros és kereskedő, aki álmosan tuszkolta az asztalra pénzét, egy kétségbeesett játékos, aki mindig ott virradt és egy sápadt kis púpos emberke, aki vele szemben ült. A többi szék üres volt.

Az egyik kártyát kiosztotta, mikor a játékos, a kétségbeesett vesztő új lapot kért.

István rátekintett, de nem értette, mit akar. Aztán minden erejének megfeszítésével odacsúsztatta a lapot.

Amint gyakran megesik, ha huzamosabb ideig nagy társaságban vagyunk, egyszerre látta az egész szobát, önmagát is, egy kívülről érkező ember szemével. Mit is keres itt, kérdezte és összeborzongott. Mocskosnak érezte kezét, arcát. Undorodott önmagától.

Fejét szokása szerint kissé lehajtotta, mert nagyon zakatolt. És ekkor váratlanul, érthetetlenül egyszerre eszébe jutott a fia. Soha ilyen élénken, soha ilyen szívesen nem gondolt még reá, két év óta. Kék matróz ruhájában látta, melynek minden gombját, minden hajlását meg tudta különböztetni, még a gallérjára hímzett kék horgonyokat is. Arca halvány, homloka domború, orra alatt pedig az a piros pörsenés. Igen, gondolta, már nem él, de az emléke mégsem ijesztő. Nem kell félni tőle. Szeme az idők messzeségéből nyugodtan tekint rá.

- Kérek - mondta a játékos, aki új lapot várt.

A társaság figyelni kezdett, mert a bankár szórakozottan és zavartan tekintett maga elé. Halálos-sápadt volt.

Megtörölte homlokát.

- Bocsánat - mondta - kissé rosszul lettem - és kiosztotta a kártyát.

Aztán felkelt helyéről, zsebébe gyűrte a pénzt, hazament.

Kinn hóvihar tombolt, csikorogtak a csatornák, rázkódtak a gázlámpák üvegei. Feje kiszellőzött a levegőn.

De otthon, mikor szobájába ért, újra, akarata ellenére rá kellett gondolnia. Köhögött, hogy valami hangot adjon és ne legyen olyan borzasztóan egyedül. Aztán hangosan kimondta a nevét, levetette magát az ágyra, zokogni kezdett.

 Másnap - először elválásuk óta - meglátogatta volt feleségét.

Szomorú ferencvárosi bérházban laktak, a második emeleten, az udvaron, két kis szobában. A kámfor szaga érzett, melyet a zongorába tettek a molyok ellen, mintha ennek a rozoga szerszámnak még árthatna valami. István nézte a bútorokat, kicsinyek és barátságtalanok voltak, törpe, nyiszlett, beteg bútorok. Az egész lakáson a meddő házasságok csöndje lebegett.

Gyula nyitott ajtót, aki a köztük lévő korkülönbségnél fogva - majdnem fia lehetett volna - túlzott udvariassággal, a fiatalember szerénységével fogadta. Kezet fogtak és ő egy kicsit meg is hajolt. Házikabátot viselt. Rajztollat tartott kezében, a szoba közepén lévő asztaltól kelt fel, melyen tervrajzok hevertek, tusos csészék között kartonpapírok, hosszú, hajszálvékony vonalakkal. István megtekintette a rajzokat.

- Milyen szép hosszú, egyenes vonalak - szólt, hogy mondjon valamit és arra gondolt, hogy ennek a fiúnak az élete is ily egyenes. Igénytelenségében irigyelte őt.

Különben az utóbbi két év alatt megemberesedett, komoly férfi vált belőle, aki inkább hallgatott, a kérdésekre megfontoltan válaszolt. Finom ujjaival gyakran végigsimította dús haját.

István egy számlára hivatkozott, melyet részletesen meg kell vitatnia Vilmával, mert utóbb már olyan számlák kifizetését is követelték, melyeket régen elintéztek. Ezért minden tételt együttesen fontolóra vettek. Gyula a tárgyalások alatt tétlenül lógatta kezét, az ablakdeszkára ült. Aztán engedelmet kért és tapintatból pár pillanatra egyedül hagyta őket.

- Ó - szólt István, mert csak most vette észre, hogy felesége lesoványodott - csak nem beteg? - és arcába nézett, hosszan.

Magában pedig ezt gondolta: Ő is?

- Dehogy! Csak ideges vagyok.

- Különben nincs baj? - kérdezte.

- Semmi - suttogott az asszony, őszintén - semmi.

- Vigyázzon az egészségére. Sok jó levegő és sok alvás. Ma úgy látszik, kissé sápadt.

- Tudom, - mondta - ma a fejem fáj.

- Ez nem betegség - folytatta István - de azért nem szabad elhanyagolni. Meg kell tudni az okát, akkor egykettőre rendbe hozza egy jó orvos. Vérszegény? Vagy csak az idegeivel van baja? De ez már igazán az ő dolga. Ismétlem, jó orvoshoz forduljon. Nem akárkihez. Hiszen tudja...

Menni készült, de előbb elkérte a kisfiától itt maradt emlékeket, melyeket a hurcolkodáskor nem vitt magával.

- Nekem elég lesz egy fénykép - mondta.

Válogattak a fényképes dobozból, mely tele volt arcképeivel. Mindenféle fotografiák álltak itt, melyek pólyás korában ábrázolták, porcogós testtel, kötött fehér cipőben, majd szánkón, kis télikabátban, mackóval és bábuval, s egy pillanatra újra érezték gyászukat. Gyula, aki bejött, háttérben állt, nem akarta bolygatni bánatukban, mely csak az övék volt.

- Az kellene - folytatta István -, amelyiken matrózruhában van, hajadonfőtt, úgy, hogy a szép, domború homloka is látsszék.

- Ez?

- Ez - szólt és kezébe vette képét. Milyen kedves. Szegényke.

- Szegényke - és az asszony is felsóhajtott. - Itt már látszik rajta, hogy nem sokáig él.

- Én nem úgy találom.

- A nyakacskája olyan vékony - és Vilma ujjával rámutatott a nyakára.

- Nem, - szólt István. - Itt egészen erős és nagyszerű gyerek. Micsoda válla van és micsoda homloka.

- Miért mondja ezt? Hiszen tudja, hogy folyton betegeskedett.

- Mindössze kétszer volt beteg. Egyéves korában és akkor. Utoljára - s itt István felhúzta szemöldökét.

- Mégse lehetett megmenteni - tette hozzá az asszony.

- Nem - mondta István maga elé, természetellenesen, mint ahogy színészek szokták a színpadon - csakugyan nem lehetett megmenteni.

Két nap múlva, kora délután, mikor István nyitott szemmel hevert a kereveten, kopogtak ajtaján.

A felesége volt:

- Bocsásson meg, hogy zavarom.

- Ah.

- El kellett jönnöm egy pár dolog miatt. Az a számla... és egyéb is... Mióta nálunk járt, nincs nyugtom...

- Nem értem.

- Ne tettesse magát. Maga újra kezdi a régi játékot és boldog, hogyha gyötörhet. Kérem, hagyja abba.

- Sajnálom, ha megbántottam.

- Azt hiszi, múltkor nem értettem, amit mondott. Hogy a gyerek egészséges volt és még élhetett volna. Mindennek természetesen én vagyok az oka.

- Nem így gondoltam.

- Akkor miért beszélt kérem össze-vissza? Úgy látszik, nem volt elég négy évig. Folytatni akarja. Kegyetlen, igazán kegyetlen tréfa - mondta az asszony és reszketett a gyűlölettől.

- Megfogadom, hogy többet...

- Nem ezt akarom - szólt a nő szárazon - csak azt, hogy becsületesen mondja el, mit gondol. Hisz én is sokat tépelődtem.

- Ha kívánja...

- Hát nem tettünk meg mindent - fakadt ki Vilma - ami tőlünk telt? Nem ápoltuk, nem rohantunk orvosért, nem sírtuk véresre a szemünket?

- De igen - szólt István.

- Akkor éjjel azonnal felkeltettem. Kértem, rimánkodtam, hogy segítsen. Maga ott ült a díványon - mintha most is látnám - hálóingben és ásítozott, pedig nekem úgy dobogott a szívem, rosszat sejtettem. De azt mondta, hogy várjuk meg a reggelt.

- Mit lehetett akkor tudni? - jegyezte meg István és kétségbeesett mozdulatot tett.

- Én másnap mindjárt intézkedtem - felelt az asszony.

István most rámeredt, felhúzta szemöldökét, úgy, mint tegnapelőtt.

- Mért bámul? - kiáltott Vilma keményen.

- Azért, hogy oly jól emlékszik mindenre. Ez feltűnő, hogy úgy mondjam, mulatságos. De remélem arra is emlékszik, hogy Gaspareket hívatta el.

- Hát kit hívathattam volna?

- Gasparek nem volt háziorvosunk.

- Háziorvosunk a világ másik végén lakott, a maga bölcsességéből. Borogatnom kellett szegénykét, folyton nyöszörgött. Azt se tudtam, hol a fejem. Hát elküldtem a szomszédba... hozzá...

- Tudja, kicsoda ez az ember? - mondta István.

- Hogyne, a táblája kint van, mint a többi orvosnak.

- De én már régen elmondtam magának, hogy mit beszélnek a háta mögött. Szeme láttára írtam meg a felmondólevelet, miután rájöttünk, már évekkel ezelőtt, hogy semmit sem tud és egy éves korában a kisfiút kanyaró helyett nátháról kezelte. Tudja, hogy hívtuk? Gyógykovácsnak hívtuk és nevettünk rajta.

- Mit vádaskodik? - szólt az asszony. - Magával közöltem a dolgot és rám hagyta, helyeselte.

- Nem, én még csodálkoztam is, hogy hozzá fordult.

- De senki mást nem hívatott.

- Nevetséges - és Vilma itt nevetni is próbált - hát ez egyszerűen nevetséges. Ilyen ötletek csak a maga fejében születhetnek. Ezek szerint... legalábbis maga úgy látja... valakinek az érdeke volt... De kinek lett volna érdeke? Hiszen én mindjárt készségesen elvállaltam aznap este, mikor megbeszéltük, magunkhoz vettük volna és ez az ügy... ez a dolog... nem akadályozott volna meg semmit... Akár nálunk... akár magánál. De mit beszélek róla komolyan... hiszen valóságos őrület.

- Akkor hagyjuk - mondta István.

Itt egyszerre megbénultak. Nyelvük nem tudott forogni, csak nézték egymást. Kövér dongó röpdösött a szobában és egyenletes zúgásával még nagyobbá tette a csöndet. Aztán közönyös dolgokról beszéltek.

Az asszony felhevült arccal, égő szemmel jött ki a szobából, mint valami vad szerelmi találkáról. Haja szemébe lógott, kalapja félrebillent. Útközben nyelte a keserűséget, fuldoklott és hányni szeretett volna az undortól. A fájdalmat akarta kiokádni, mint valami csömörletes ebédet.

Feltette, hogy többé nem keresi fel volt urát. Nincs semmi célja ezeknek a beszédeknek, csak jobban felizgatják.

Egyszerre azonban, hogy az utcán ment, egy fordulónál, anélkül, hogy észrevette volna, nesztelenül mellette termett István. Nem is köszönt. Úgy kezdett beszélni, mintha vitájukat folytatták volna.

Halkan fülébe súgta:

- Ma kifizettem.

- Kit?

- Gaspareket.

Vilma megállt az aszfalton, mintha kígyó marta volna meg. Ha nincs annyi ember körötte, biztosan felsikolt.

- Igen - beszélt István - elküldte számláját. Volt benne annyi tapintat, hogy csak most.

- Hagyja, az Istenre kérem.

- Csak beszámolok. Végre megállapodásunk érdekében ez magát is érdekelheti. A számla 560 korona.

Az asszony elfordította fejét, de ő mindig közelebb hajolt füléhez, úgy beszélt.

- Talán sokallja? Nem, őt ez megilleti. Ha nem fizetem ki, a bíróság hivatalosan is megítéli. Végre is dolgozott, a szó szoros értelmében, szorgalmasan eljárt és az orvosi fáradtságot is csakúgy díjazni illik, mint a lakatos, vagy más iparos munkáját. 600 koronát nyújtottam át, mire ő visszaadott 40 koronát.

Botjával kopogott az aszfalton, idegesen, aztán folytatta:

- Gasparek úr nagyszerűen érzi magát. Olyan piros és kövér, mint az élet, hasa kétszer akkora, mint azelőtt. Még mindig ott fityeg rajta az arany iróntartó. Emlékszik rá?

István gyorsabban beszélt:

- Ha elgondolom, hogy azóta folyton működik, csöng a telefonja, házakhoz hívják, tisztelettel övezve él és szabadon jár, akkor ordítani szeretnék. A vadász... a híres vadász... Puffadt, hájas szörny - mondta többször egymás után - gonosztevő. A gonosztevők nem olyanok, mint a színdarabokban látjuk, hanem ilyen nyugodtak és egyszerűek. Bácsiknak nevezik őket.

Az asszony itt rászólt. Egy kávéház előtt álltak, ahol sokan jártak ki-be és figyelni kezdtek a vitatkozó párra. Erre tovább osontak, hogy feltűnést ne keltsenek.

Találkozásaik határozatlan időközökben, szeszélyesen megismétlődtek. Izgatottan keresték fel egymást. Sötét esőben, csatakosan vánszorogtak kis mellékutcákon. Néha véletlenül találkoztak, néha valami ürüggyel, egymás lakásán. Gyulának kis irodácskája volt, mely minden idejét elfoglalta, többnyire nem tartózkodott otthon és vagy nem tudott semmit ezekről az összejövetelekről, vagy nem tulajdonított nekik különösebb fontosságot.

Az asszony különben betegeskedett.

Fejfájásai mindig gyakrabban visszatértek. Makacs, féloldali fejfájás gyötörte, mely napokig eltartott és hányással végződött. Utána ágyban kellett maradnia, hogy magához térjen. Az idegorvos, aki kezelte, hetente kétszer villanyozta fejét és feltétlen nyugalmat ajánlott, amiért ismét megpróbált lemondani a találkákról. Akkor azonban azt tapasztalta, hogy még jobban szenved. Úgy látta, jobb, ha kiéli izgalmát.

Hosszú idő múltán ő írt levelet Istvánnak, melyben reggel korán találkát adott neki, valami elhagyott kis kávéházban.

István pontosan megjelent. Ő is várta az alkalmat. Gyűlölködő öröm csillogott szemükben, mikor találkoztak.

- Beteg vagyok - mondta az asszony - kíméljen engem.

Pár perc múlva azonban ismét a régi, rettenetes fegyverekkel harcoltak mind a ketten. Vilma kezdte. Nyugodtan, minden szenvedély nélkül mesélte az első napok izgalmát, a gyerek lázát, a panaszát, aztán amint szokta, hozzátette:

- Az Isten vette el szegénykét.

- Minek mond ilyeneket? - szólt István. - Hiszen maga se hiszi.

- Maga nem hisz Istenben - támadott az asszony - sohase is hitt. Mindig istentelen volt.

- Az Isten - mondta István - az Isten nem öl meg ártatlan gyereket.

- Hát ki ölte meg?

- Mi - felelte nyugodtan és határozottan.

- Én? - suttogott az asszony, az önkívület fakó hangján, magából kikelve.

- Nem mondtam, hogy maga, hanem azt mondtam, hogy mi. Mi ketten. Én és maga, akik nem szerettük egymást eléggé. Összebeszélés nélkül, de nagyon ravaszul.

- Ostobaság - vágott közbe Vilma és határtalan gyűlölettel nézett volt urára. Én imádtam őt és most is tíz körmömmel ásnám ki a kis sírjából.

Egymásután itták a konyakot és gyújtogatták a cigarettákat. Az asszony új cigarettát kért.

- Tegnap virágot vittem oda - szólt, mikor már nem tudta elviselni a csöndet.

- Igen? - és vállat vont István. - Én nem járok soha temetőbe. Csak egyszer voltam ott, egyetlen egyszer, de akkor is megbántam. Mi célja ennek, az Isten szent szerelmére? Se neki nem használ, de nekünk sem. Hogy kint voltam, néztem az embereket, akik a sírokat látogatják. Szegények, mintha valami elveszett tárgyat keresnének és vissza-visszatérnének arra a helyre, ahol sejtik, nézelődnek, kutakodnak, mint akiknek valami rögeszméjük van és aztán csalódottan mennek el. Amit itt keresnek, nem találják. Aztán a modern műveltség pokoli ötlete, hogy a gyerekek is itt külön pásztát kapnak, afféle gyerekszobát. A zöld dombok olyan kicsinyek, mint a játékok. Alattuk két-hároméves kisfiúk és kislányok, akik csak rövid látogatásra jöttek erre a világra és miután megismerték a lázat meg a fejfájást, eltűntek. Kis bolondok, még a cseresznye ízét sem tudták, de azért igazi halált haltak. A kőkeresztjeiken, vagy a fejfájukon ott van az élettörténetük. Péterke, élt két évet... Jánoska, Piroska, Erzsike... Részletesebben alig lehetne elmesélni. Egy dolog azonban megrázó: a hallgatás. Az a nagy-nagy hallgatás, mely szinte felordít az égre. Miért volt mindez? Én a játszóterekre gondoltam, melyen a gyerekek labdáznak és visongnak. De itt ők is éppúgy hallgatnak, mint a felnőttek.

Kicsit megállapodott, aztán tovább beszélt.

- Általában azonban nem törődöm ilyesmikkel. Mással foglalkozom. Látja, például sokat gondolok a papra. Arra az egyszerű papra, aki összeesketett bennünket és kért, hogy szeressük egymást. Szegény öreg, talán maga se tudta, milyen nagy szót ejtett ki. Azt mondta, hogy a szeretet az élet. És azt gondolhatta, hogy a szeretetlenség a halál. Aki nem szeret, az öl. Az mindig öl.

Az asszony szemében a remény fénye villant meg. Ellenvetést kockáztatott.

- Ha végiggondolom az egészet, mégis nyilvánvaló, hogy maga a hibás. Hiszen maga a férfi, mindig csak maga parancsolt otthon. Akkor rögtön cselekednie kellett volna. De nem tette meg. Emlékszik, mikor egyéves korában megbetegedett, éjnek idején szaladt orvosért, úgy, hogy a hálóingére kapta télikabátját és félóráig ácsorgott a gyógyszertár előtt a hóban. Mégis hazahozta az orvosságot. Istvánka pedig meggyógyult.

- Tudom. De maga akkor szeretett engem.

Még sokáig maradtak együtt, hírlapokat olvastak.

Egy idő múltán aztán megszólalt István:

- Nézze - mondta halott hangon és az asszony feltekintett.

Tudta, hogy ilyenkor mi következik. Újra kínozni fogja, könyörtelen módszere szerint feltépi a sebet, mely évek óta nem tudott behegedni. Nem tiltakozott ellene. A nagy fájdalmat jobban szerette, mint a sajgató bizsergést. Figyelmesen hallgatta.

- Nekünk volt egy cselédünk. Verának hívták. Annak született egy gyereke, törvénytelen gyerek, szegény kis cselédfattyú. Két hónapig szoptatta. Egy este aztán, mikor nem volt senki a szobában, lefektette az ágyra, betakarta a paplannal, dunyhával, rátett egy párnát kis szájacskájára, úgy, hogy nyöszörgését se lehetett hallani és teste egész terhével ráfeküdt.

Az asszony halántékához kapott és szerette volna befogni fülét. De nem tette.

- Vera vagy tíz percig várt. Aztán a gyereke holttestét ott hagyta és kiment a szobából. Még aznap letartóztatta a csendőrség. Mindennapos eset, gyakran olvasni ilyet. Tegnap jutott eszembe, mikor nem tudtam aludni és gondolkoztam mindenféléről.

István hamuszürke arccal az asszony arcába meredt:

- Ártatlannak tartja Verát? - kérdezte.

Vilma nem felelt.

- Mert én nem tartom annak - folytatta. - A törvény se. Tíz évet kapott. Azóta biztosan leülte Márianosztrán. Már régen megszabadulhatott és ha él, akkor boldog is lehet. Mert aki levezekelte a bűnét, az legalábbis nyugodt. Talán már férjhez is ment.

Kényszeredetten fizettek és azután elváltak.

Otthon pedig mindig valami megoldáson gondolkoztak. Néha úgy rémlett, egész közel van. De mikor meg akarták fogni, amit zaklatott agyvelejük láza tükrözött eléjük, látták, hogy csak képzelődtek.

 Az asszony a nyári hónapokat minden évben a szüleinél szokta tölteni, vidéken.

Az ura, bár neki is szüksége lett volna pihenésre, nem ment le vele. Valami nagyobb megbízást kapott, melytől állítólag egész vagyon függött, ezért minden idejét neki szentelte, vakációban is dolgozott. Eddig vergődve, nyomorultan éltek. Most, hogy tünedezni kezdett ifjúságuk, legalább egy kis kényelmet akartak. Gyula folyton vonalazott, hosszú léniákkal és háromszögekkel, gumizta a rajzlapokat.

Kövérék hosszú fehér, földszintes házban laktak a város főutcáján.

Valaha nagyon híres porta volt ez. Régen építették. Akkor, mikor még a napszám olcsó volt és az emberek nem igen siettek. Hatalmas bolthajtásai, méter vastag falai idilli idők nyugalmát árasztották. Az öregek sokat tudtak beszélni arról, milyen megyére szóló mulatságok zajlottak le itten és mennyit táncoltak ezeken a szálkás padlókon. Évekkel ezelőtt hetente szólt náluk a cigányzene. Az asztalok reggel, este terítve voltak, mint a vendéglőkben és azok, akik társaságot kerestek, a nap bármely órájában idejöttek, ettek, ittak. Bort hoztak fel a pincéből és a konyhában mindig sült valami. A gyógyszerészné - híres gazdasszony volt - meleg tányéron friss töpörtyűs pogácsával és fánkkal kínálta a vendégeket.

Most is napfény záporozott ezekre a szobákra, a fehér meszelt falakra és az ablakokban, mint régen, piros virágok nyíltak cserépben. Ennek a háznak is volt valami jellegzetes szaga. A szalonon át, melyet csak egy üvegajtó választott el a gyógyszertártól, átszivárgott a patika illata, az éter párája és összevegyült a szobák légkörével, melyen a sok fehérnemű, a gyakran súrolt padló és az illattalan, de jó háziszappan egészséges, tiszta lehelete lebegett.

Vilma már messziről megérezte ezt és szívdobogva lépett be. Ott állt a fülledt családi körben.

- Az élet háza - gondolta.

Itt minden tárgynak megvolt a maga története. Annyira megtelt élettel, hogy aki hozzájuk ért, azt megrázta a delejes áram. Minden villa, kés, kanál, olló, tű emlékeztetett valamire. Mikor a gyógyszerészné kinyitott a varróasztalkájában egy dobozt, megtalálta azokat a gombokat, melyeket kisleányai gyerekruháiról fejtett le.

- Ha én elmondanám az életemet - sóhajtott néha a gyógyszerészné - arról regényt lehetne írni - és szeme majdnem eszelős fénnyel ragyogott a nagy-nagy jóságtól.

De ha kérték leányai, hogy mesélje el, csak homlokon csókolta őket és hallgatott. Azt mondaná el, amit úgyis tudnak. Aztán élete nem is volt regény. Tizenkilenc éves korában férjhez ment. Csak arra emlékezett, hogy a gyógyszerész akkor a mellényén duplafonatú aranyláncot viselt és göndör, fekete haja homlokára csapzott, nem volt kopasz, mint most. Kilenc gyermeket szült. Az évek - csöndes, fájdalmas, cigányzenés évek - egymásbaolvadtak. De ha egy keresztelőről tett említést, vagy egy skarlátról, vagy valamelyik leánya első báljáról, akkor mindent pontosan látott. Megmutatta a szobapárkányt, melybe egyik kisfia beverte homlokát hét éves korában és azt az ablakdeszkát, melyről leesett legnagyobbik leánya. Szavakat ismételgetett, melyeket gyermekei már nem értettek és értelmük régen elmosódott. Varrt, sütött, főzött, ápolta a kicsinyeket mikor betegek voltak és sokszor előfordult, hogy egyszerre négy ágy állott megvetve, ő pedig egymás után rakta a forró fejekre a borogatásokat, s keze a téli hidegben kirücskösödött.

Vilma sokáig nézte anyját, amint ölbe tett kézzel ült és nem volt se szomorú, se vidám. Alig öregedett meg. Csak a sok-sok élet látszott rajta.

- Mi vagyok én? - kérdezte magában Vilma. - Gyermek vagyok és gyermektelen anya.

Néha elvetődtek ebbe a házba a cigányok is, felállt a banda a hosszú folyosón cimbalommal és nagybőgővel, mint egykor a gyógyszerész neve napján, kicsit cincogott, de aztán hamar elment. Vasárnaponként eljöttek ide nénjei is, a Kövér-lányok, az urukkal és a dajkákkal, akik gyerekkocsikat toltak az udvaron. A sokat látott ház asztalán újra tej és kamillatea gőzölgött. De hétköznapokon egyedül maradt a szüleivel.

Ekkor unta magát, ide-oda járt céltalanul. Egykori leányszobájában ágya fölött lógott egy arckép, fekete tojásdad keretben, Istvánka fotográfiája. Most, ebből az elhagyott szobából nézte szegényke az élet közönyös múlását.

Vilma ült a kertben, petúniák és verbénák között. Ólomnehéz nyári éjszaka feküdt mellére, csillagok nélkül, melyet a vidéki por sűrűvé és fullasztóvá tett.

Az öregekre gondolt, apjára és anyjára, kik már korán fekszenek, kímélik magukat, életük utolsó éveit élik. Kinn a folyosó ablakán mécs égett, úgy mint gyerekkorában, hogy a hálószobába egy kis fényt szitáljon és lássanak, ha felkelnek. Ezeken a szokásukon évtizedeken át nem változtattak semmit. Olyan templomian lobogott a kis mécs. Volt benne valami szertartásszerű és komoly.

Minden ilyen volt különben ebben a házban. A kilincsek már rozogák, az ajtók nyikorogtak, az ablakok némelyikét nem lehetett becsukni. De az öregek ragaszkodtak hozzájuk. Megkegyelmeztek a holmiknak, melyek oly sokáig szolgálták őket, hiszen a tárgyak is csak egy életre szólnak. Arra a kevés időre pedig, gondolták, amíg itt vannak, nem érdemes újat szerezni.

Kis szél kerekedett és megsimogatta arcát, búsan és finoman, mintha valamire emlékeztette volna. Elmúlik az élet, mondogatta magában, de nem szüleit sajnálta, akik szépen, nemesen, nyugodtan öregedtek meg, örömben és gyászban, hanem önmagát, aki mindig elégedetlen volt és úgy vágyakozott el innen, mint valami börtönből, a szebb, az újabb, az érdekesebb felé. Holott csak itt volt boldog. Az az unalom, az a csönd, az az eseménytelen élet, melyet itt élt át, az volt a boldogság. Csak az volt a boldogság.

A lépcső alatt volt egy bolthajtás, melybe gallyakat raktak, itt játszottak valaha bújósdit testvéreivel. Vilma felkelt és a sötétben a bolthajtás alá tekintett. Érezte az avar páráját, melyet régen és mellét kifejezhetetlen idegességgel szorította össze valami. A tücskök is úgy zenéltek, mint akkor.

- Mi lett belőle - gondolta és leült a padra.

 István mindig abban a reményben bontotta fel postáját, hogy levelet kap tőle. De nem jött se levél, se kártya.

Ekkor kezdte érezni, mennyire szüksége van rá. Ha őszintén számot vetett magával, be kellett vallania, minden reménysége csak az volt, hogy hazajön és újra beszélhetnek egymással. Lehet, hogy ő ott a távolban talán már másképpen látja az egészet, rájött valamire, ami megváltoztatja a helyzetet.

Fülledt, budapesti nyár volt. István szállodai szobájában lakott, fenn a negyedik emeleten, melyet átfűtöttek a napsugarak, kis kalickájában, mely olyan forró és levegőtlen volt, mint a velencei ólomzárkák. Nappal leeresztette a függönyöket, bezárta az ablaktáblákat, aludt. Csak estefelé kelt fel, mikor csökkenni kezdett a pállott, sárga meleg. Szél futott végig a körúton, megmozgatta az aszfaltban lévő akácfák lombjait, kavarta az utca szemetét, a rozsdás leveleket, a reklámcédulákat, melyeket napközben dobáltak szét ácsorgó emberek. Kigyulladtak a tüzek, egy-egy villamos csillag, egy-egy vörös reklámkígyó tündöklött fel a szürkeségben. Nézte ezt az esti életet a nyitott ablakából.

Nem tudta, mit csináljon. Végigment a Rákóczi úton, Budapestnek ezen a szörnyű, baljós és jellegzetes útján, mely az egész várost jellemzi. Gyorstalpalók, gyorsfoltozók és gyorsenyveshátasok üzletét látta itten egymás után. De az út stílusa minden ötméterre változott. Melegből hidegbe ért, borzongva. Voltak olyan részei, melyek a nápolyi zugutcácskákra emlékeztették, más részek Párizs külvárosait hozták eszébe, ismét mások a bécsi kabarék negyedét, vagy az orosz csapszékek szurdékját.

- Szörnyű... szörnyű - mondogatta.

Pesti emberek ténferegtek itten és úgy látszott, ők se tudják mihez kezdjenek. Hát ők is? Nem álltak és nem ültek, valami közönyös helyzetet foglaltak el az éjszakában. Botorkáltak homályos köveken, négyen-öten kis csapatba álltak, csöndes várakozók, nem tudtak hazamenni a hőségben. Azért vesztegeltek itt, lógó karral. Nem beszéltek. Arra is lusták voltak. Csak néha nevettek, de nem a szívükből, hanem a torkukból. Egy közismert pesti elmebeteg lyukas keménykalapjával mindenkinek köszöntgetett, ez okozta a derültséget.

- Szörnyű... szörnyű...

Távol, a gázcsőből láng bugyborékolt, nyitott lepkeláng, egy kofa gyümölcsös szekerére világított, melyet ponyva takart el. Az utcapadon deres hajú nő ült, rongyos ruhában, hajadonfőtt, levetette a cipőjét és a hűlni kezdő éjszakában légfürdőt vett a lába. Az utcai nők is cirkálni kezdtek, magas sarkú lakkcipőben, sárga hajjal, vastag, poros parókában, mely alatt gyöngyözött homlokuk a verejtéktől. Rájuk nézett végtelen szánalommal és nem tudta elképzelni, mi lehet a céljuk. Ha az a céljuk, hogy megijesszék a járókelőket, akkor elérik. Úgy kifestették arcukat, mint a bohócok. Mintegy álarcot viseltek. Az álarc alatt két szem nézett rá, egy ember szegény két szeme. A reménytelen kavargásban azonban akadtak sokan, akik megálltak, szenvedő szívek nem ijedtek meg tőlük, felfedezték bennük a testvért.

- Szörnyű... szörnyű...

Hová menjen? A barátai a családi körükben untatták őt. Valahányszor elfogadta meghívásukat és végigevett náluk egy hosszú vacsorát, fáradtan érkezett haza. A kártyázást abbahagyta, vagyona ugyanis elúszott, aztán egyáltalán nem érdekelte már. Egyszer-másszor szórakozni próbált, kocsira ült, megvacsorált egyedül a ligetben, bevetődött egy nyári kabaréba is, ahol tüllszoknyában kis nők ugrálnak és sápadt, tüdővészes, vagy vérbajos színészek csiklandós, könnyű tréfákat mondanak az életről. Szánta a színészeket, önmagát is és bosszankodva, vagy mosolyogva állapította meg, hogy az nem megoldás. Úgy vetette el ezeket a kis mulatságokat, mint haszontalan orvosságokat.

Aztán nem próbált semmit sem. Hevert a szálloda rézágyán és gondolkozott. De most már nem okozott fájdalmat az emlék. Vigasztalásnak tudta, hogy foglalkozhat azzal, ami elmúlt. Hihetetlen éberséggel emlékezett vissza mindenre, ami házassága utolsó éveiben történt. Hallotta, hogy az öreg emberek nagyon elevenen látják a fiatalságukat és közeledő öregségének tulajdonította ezt a képességét. Szőtte-fonta a képeket, mint mikor valaki álmodik és esténként ott folytatja az álmot, ahol előző nap abbahagyta. Néha rábukkant olyan adatra, melyről azt hitte, hogy végképp elfelejtette. A múlt lomtárából felemelte ezt, örvendezve és megőrizte. Érezte, hogy többé soha nem fogja elfelejteni.

Szórakozás volt ez az emlékezés, de munka is, kötelesség is, melybe belefáradt. Akkor abbahagyta. Kicsit pihent, hogy újult erővel, tisztább fővel folytathassa. Micsoda detektívregény, mondogatta magában, mikor egy-egy esetet bogozott és micsoda a célja. Nyilvánvalóan semmise. De azért folyt tovább az izgalmas nyomozás, szaporodtak a le nem írt akták, az óriási per végtelenbe nyúlt, anélkül, hogy valami mentséget, vagy enyhületet adott volna. Mégse tudta abbahagyni. Ha magára maradt, mindig újrakezdte.

Különösen vasárnapjai voltak elviselhetetlenek. Az emberek mulatni próbáltak, egy napra kiszabadultak a kötelesség rabságából, de az arcukra rá volt írva, hogy ebben is csalódtak és estefelé már visszavágytak az igába, melyet egész héten átkoztak. István abbahagyta ezen a napon a szokott tépelődést. Ismerősöket keresett az utcákon, de mindenki elutazott innen. Unalmában elhatározta, hogy meglátogatja Gyulát.

Otthon találta, a vonalzói és a körzői között ült, dolgozott.

- Hogy-mint vagytok?

Gyula meglepődött a látogatásán, bevezette a szalonba, leültette, szivarral kínálta. Csak aztán felelt.

- Köszönöm - mondta határozatlanul - sokat dolgozom. Különben Vilma minden héten ír és jól van, fürdik, valami kúrát használ.

- Igen - szólt István. - Hallottam, hogy nagy megbízást kaptál.

- Ó - felelt - kiderült, hogy a medve bőrére ittunk. Csak évek múlva lesz látszatja. De akkor biztosan.

- Örülök neki - mondta István és érezte, hogy elfogyott a mondókájuk.

Néhány pillanatig ült, szótlanul. Mellét nehéznek érezte, feje szédült. Arra gondolt, hogy most egyszerre elmond mindent. Felfedi, miért kereste fel, csakhogy valakinek beszélhessen, mit szenvedett eddig, ő is, a felesége is. Hiszen ez a fiú úgyis tud mindent. De amint Gyula arcára nézett, aki hidegen, kissé gyanakodva fogadta, elállt szándékától. Félreértené és talán meg se értené. Azt mondják, nem nagyon értelmes ember, a tusos-csészén túl megszűnik látóköre. Aztán meglehetősen boldogtalannak látszik, az életharc őt is elnyűtte.

Szidta magát az utcán, szégyenkezett, hogy ilyen ostobaságokat akart elkövetni. Az esőre hajló égről kénsárga felhők lógtak, melyek vak meleget leheltek a kövezetre. Ment tovább, vitte a lába. Átbotorkált egy hídon és csak később vette észre, hogy budai utcákon járkál, aztán újra a pesti oldalon találta magát, hazatérő kirándulók közt, akik virágokat hoztak a kezükben.

Egyszerre gyökeret vert a lába.

Gasparek fekete tábláját pillantotta meg, az arany betűkkel. Még mindig itt volt. A fűszerkereskedés is, Kalmár és Társa, a régi üzlet. Vele szemben pedig a négyemeletes ház, melynek első emeletén laktak valaha. A zománcos, tiszta kapualjában már égett a villany.

Fölment a lépcsőn és anélkül, hogy gondolkozott volna, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, becsöngetett volt lakásukba. Feketeruhás, fehérkötényes szobalány nyitott ajtót, aki közölte, hogy a háziak nincsenek itthon, nyaralnak a Balaton mellett. Istvánnak most villant eszébe, hogy itt senkit sem ismer és nincs keresni valója. Megijedt a helyzet furcsaságától. De ekkor összeszedte magát, előadta, hogy értesítették, a lakás felszabadul, valami barátjára hivatkozott. Szavai bizalmat keltettek a szobalányban.

István egymásután nézte meg a szobákat, mint azok, akik lakást akarnak bérelni, megmagyaráztatta előnyeit, hátrányait. Bement régi dolgozószobájába. Angol bútorok terpeszkedtek, kényelmesek és dúsak. Az új bérlők jómódúak lehettek.

- Ez itt a szalon - mondta a szobalány, aki egymásután gyújtogatta a villanyt. Ez pedig a hálószoba. Napos és világos.

- Igen. És ez?

- Ez az ebédlő.

István az egykori gyerekszobában állott.

Alig ismerte meg: egészen el volt torzítva, az új, ismeretlen holmikkal, mintegy eltorlaszolva egy óriási asztallal, egy zömök és faragványos pohárszékkel. Sokáig állt az erős villanyfényben és jobbra-balra tekintgetett. Nagyon sok láng égett. Akkor csak egyetlen lámpát gyújtottak, hogy ne sértse a kis beteg szemét.

A nagy fehér ablakok a régiek voltak. Innen, ezekből az ablakokból nézte ő a hóesést, melyet már látott, az elsőt és az utolsót. Aztán itt történt az egész. A hálóságy üres helyére bámult. Akkor melléje húzták a kis asztalkát, melyet a másik szobából hoztak át, erre tették az orvosságos üvegeket, a porokat és később a tanár erre rakta le oltótűjét is. Most oly határozottan látta a gyerek arcát, hogy le tudta volna rajzolni. Eleinte vérvörös volt a láztól, csak aztán halványodott el, komolyan és megadóan, csak aztán nyúlt meg kis orra és domborodott ki okos, kedves homloka.

Végigsétált a szobán, mintha lépéseivel ki akarná mérni. Nagyon kicsinyelte. Emlékezetében sokkal nagyobbnak képzelte. Legalább kétszer ekkorának. Azt hitte, hogy itt nagy-nagy tér volt, mint egy színpadon, ahol tragédiákat játszanak. Csodálatos, hogy csalódik néha az ember.

István lehunyta szemét, aztán ezt kérdezte:

- Gyerekek nincsenek?

A szobalány kikísérte és megjegyezte:

- Nagyon szép lakás.

- Igen - felelt István - alkalmatos lakás - tette hozzá és majdnem elmosolyodott, hogy olyan szót használt, melyet különben sohasem szokott, de újra ismételte: - alkalmatos kis lakás.

Erre köszönt és fejét csóválva elment.

 Meddig tart ez így? - gondolta.

Vilma nem várta meg a nyár végét.

Két hét múlva gyorsvonaton robogott vissza, végig az Alföldön, melyet annyiszor látott a vonatablakból, hogy minden jelzőoszlopot és mérföldkövet ismert rajta. Mezők suhantak el, gémeskutak, gulyák, mocsarak, szamártövisek, kék mezei virágok, pipacsok. A kövér nyár, dinnyék és tökök sárga koszorújában, aludt.

Egész úton az ablaknál állt. Haja repdesett a haladás szélrohamában. Por, füst, forró korom hullt rá.

Mikor a vonatfülke tükrébe tekintett, majdnem idegen arc meredt rá: csupa ránc volt, csúnyult és öregedett.

Budapesten esett az eső. Szomorú, hideg víz hullt a fákra, jelezve, hogy vége a nyárnak.

- Nem bírtam ki tovább - mondta Vilma Istvánnak - a vidék elviselhetetlen. Egész nap untam magam és ásítoztam, éjjel a nagy melegben nem bírtam aludni. Bálok vannak, jótékony hangversenyek, csónakkirándulások a tavon, mint régen. Irtózatos. Alig vártam, hogy lássalak, hogy beszéljek veled. Mit csináltál?

Istvánt hosszú idő múltán először tegezte, azóta. De olyan természetesen és magátólértetődően, hogy nem csodálkozott rajta. Hangjában is volt valami, ami jól esett neki.

- Hogy mit csináltam? - kérdezte István. - Semmit.

- És mit szándékozol csinálni?

- Semmit.

- Kössünk békét - szólt Vilma, bátran.

- Velem? Én régen, nagyon régen békét kötöttem már veled.

Vilma sírva fakadt. Hosszan, hangtalanul sírt, könnyeit nem törölte fel, hagyta, hadd folyjanak végig arcán, hadd húzzon rajta barázdát a sós és maró nedv. Évek óta nem sírt ily jóízűen. István nem csitította őt. Nézte és várta, hogy megpihenjen.

- Most már jó - szólt Vilma és kissé elmosolyodott. - Én sem haragszom rád, sohasem haragudtam. Bevallhatom neked, hogy te vagy minden vigasztalásom, csak azért érdemes még élnem, hogy beszélhessek veled, hogy elmondhassak mindent, ami eszembe jut. Ott, a vidéken gondoltam egyszer arra is - egy csúnya pillanatban - hogy véget vetek mindennek. Az apámnak van egy forgópisztolya. De nem érdemes. Ez sem érdemes. Ha mellettem leszel és megígéred, hogy nem nézel rám úgy - tudod úgy - akkor még érdemes élni.

- Kedves - mondta István és megsimogatta a kezét - lásd ezt akartam. Nem szebb így?

- De igen szebb, csak így szép. Most megint lélegzem. Egy hétig ismét élhetek. Isten veled.

Egyszer István nézte őt, amint fejét az asztalra hajtotta. Végtelenül meghatotta így. Mozdulatlan szenvedésében volt valami régies és nemes. Édesanyjára hasonlított.

- Ugye csúnya vagyok? - mondta az asszony.

- Dehogy, drága.

- Megöregedtem - szólt, vigasztalanul.

István rátekintett és látta, hogy egykor sima homloka már csupa ránc, orrától szája felé két keserű és mély árok szalad, a könnyek levezetőcsatornája. Haja is meggyérült. Halántéka körül ősz tincsek csillogtak hajdani pompás szőkeségében. Úgy, hogy szinte szürkés-zöldes volt, majdnem nevetséges. Leírhatatlan szánalom fogta el. Odahajolt az asztalra, föléje és megcsókolta kezét:

- Nem - mondta István csöndesen - nagyon szép vagy. Sohasem voltál ilyen szép, Vilma.

- Te olyan jó vagy.

- Lásd - tette hozzá István - most elvehetnélek. De már késő.

- Nagyon késő,

- Itt kellett volna kezdenünk. Évekkel ezelőtt ismertem egy orosz embert, valami menekült volt, aki hihetetlen nyomorúságban élt és gyakran összejöttem vele. Az egyszer elmesélte, hogy a muzsikok nem ismerik ezt a szót: szeretlek. Azt mondják a nőknek, akiket feleségül vesznek: szánlak. Azt mondják: sajnállak. És ez azt jelenti, hogy: szeretlek.

Az asszony boldogan tekintett rá:

- Sohase csaltalak meg, akkor sem, hogy jegyben jártam. Mindig becsületes maradtam.

- Igen - jegyezte meg István - szép lett volna, de - hogy is mondjam - mi elhibáztuk a sorrendet. Csak a sorrendet hibáztuk el. A házasság az, melyet valóban annak lehet nevezni, sohase kezdet, hanem vég, tragikus kényszerűség. Akkor szabad megkötni, mikor már készen van. A többi? Kaland, társasjáték. Jaj azoknak, kik «fölteszik magukba», hogy megházasodnak, megpróbálják és várnak tőle valamit.

- Ha elválnék - szólt Vilma, tűnődve.

Aztán maga legyintett:

- Nem, Gyula is annyira megszokott. És szeret. És én is szeretem őt. Nem lehet elválni. Te tudod, hogy nem lehet elválni.

 Múltak az évek. Ezalatt pedig kevés történt, majdnem semmi.

Gyula két év múlva nagyobb pénzhez jutott a megbízatása folytán. Most már nem kellett nélkülözniük, operába jártak, külföldi fürdőhelyeken nyaraltak.

Tíz évre Vilmának újabb gyásza lett: meghaltak szülei, előbb a gyógyszerész, aztán a gyógyszerészné. Mind a ketten már túl voltak a hetvenen. Leányai nagy sírással és tisztességgel temették el őket. A hosszú fehér házat, melyben annyit vigadtak, eladták, de most derült ki, hogy annyi volt rajta a teher, hogy örökségük alig maradt. «Elmuzsikálták» mondták a városban.

Valami élelmes, fürge vaskereskedő vette meg a házat, aki falait átfestette, belsejét átalakította, a «Szent Anna» gyógyszertár helyiségébe pedig beköltözködött a vaskereskedés.

Meg se lehetett ismerni.

Most idegenek voltak itten is.

István ötvenéves korában megőszült, lelkében megöregedett. Nyíltan beszélt a halálról, saját haláláról is, az öreg emberek közönyével, akik már egynek tudják magukat a földdel és nem éreznek részvétet semmi iránt. Pápaszemet viselt. Fogai gyengültek, ínye vérzett. Mikor beharapott a kenyérbe, piros lett a kenyér bele. Évekig járt a fogorvoshoz, aki aranyhidakat, műfogakat szerkesztett szájába.

Szomorú mosollyal tűrte az életet.

Éjjel, mikor nem tudott aludni, szobájából hallgatta egy kutya ugatását, mely valamelyik szomszédos ház udvarából hangzott át. Ez a kutya az éjszaka egy bizonyos órájában kezdett el ugatni, aztán kicsit elpihent, de hajnalban újra ő keltette fel. István sohase látta, de bizonyos idő múltán már valami láthatatlan barátság fűzte ehhez az ismeretlen kutyához, figyelte dührohamait, kitöréseit, szűkölő és visszavonuló vinnyogását. Az árnyakat kergette az udvaron. De ha sütött a hold, akkor egész éjszaka virrasztott, minden lombzörrenésre fölneszelt, orrát nyilván a magasba emelte és úgy vonyított hosszan, keservesen. Istvánt majdnem szórakoztatta ez a nevetséges gyötrelem, ez a soha-véget-nem-érő szenvedés. Mint egy idegbeteg üvöltött ez az állat, mint az őrült, aki egész életén az üldöztetési mánia rémeivel küszködik. Majdnem ilyen minden kutya. Pedig az emberek az állatok nyárspolgárjának tartják a kutyát.

- Szegény - gondolta - ő se tud aludni.

Vilma öregedő éveiben megszerette a zenét, hangversenyekre járt az urával együtt.

István a társaságokban találkozott vele, ahol zongoráztak, hegedültek. Egymás mellé ültek, félre a vidám ifjúságtól, egy pálma alá. Ha beszéltek, akkor csönd volt szavukban:

- Schumann - mondta Vilma - a «Kindersszenen» - és könnyet törölt szeméből.

István egyszer így szólt:

- Múltkor azt mondtad, hogy csütörtökön történt. Vasárnap volt. Csütörtökön mind éjfél után jöttem haza. Aznap pedig már tízkor otthon voltam.

- Igen - mondta Vilma - igazad van, vasárnap volt.

Máskor Vilma kezdte:

- Ma láttam a játékosboltban egy mackót. Egészen olyant. Emlékszel, hogy félt tőle?

- De aztán megszerette - emlékezett vissza István - még az ágyába is magával vitte.

Így tisztáztak mindent, a legapróbb részletekig.

- Mi lett Annából? - kérdezte egyszer az asszony - azóta semmi hírt sem hallottunk felőle.

 István egy nyári este hírül vitte neki, hogy Gasparek meghalt.

- Mikor? - kérdezte az asszony és elsápadt.

- Ma délután. Hirtelen. A verandán pipázott. Egyszerre kiesett szájából a pipa és vége volt. Agyszélhűdés.

- Hát ő is?

Sajnálni nem merték és nem tudták.

Vilma rátért arra, amin gondolkozott:

- Ha ő nincs, akkor talán...

- Akkor akadt volna más. Mindig akad más. Nyugodj meg ebben, kedves.

- De hány ember él a földön, akivel szintén megesett ilyesmi, mint velünk. Végzet, puszta véletlen, mondják és tovább élnek.

- Ők nem látnak - mondta István - de mi látunk.

Vilma csak ezt mondta még:

- Rossz orvos volt.

- Nagyon rossz - szólt István.

- Csak el lehetne felejteni - sopánkodott az asszony.

- Ha meghalunk, elfelejtjük - mondta István. - A halottak mind elfelejtik az életüket. Azért olyan nyugodtak és szelídek. Azért tudnak olyan hosszan aludni.

- És addig...

- Addig élünk.

Kis szünet után:

- Úgy, ahogy lehet.

- Ő a mennyországban van - szólt Vilma.

- Igen, mi pedig itt maradtunk - és elhallgatott.

István nem mondta ki, amit gondolt. Hogy a pokolban vannak, hogy a kárhozat lángjai között vannak.

- Dehát nincs bocsánat? - rimánkodott a nő.

- Nincsen.

- Annyit szenvedtem én is, te is. Senkise könyörül rajtunk?

Az a csönd, mely a nő szavait követte, olyan volt, mintha mind a ketten várták volna valaki feleletét. Senkise szólt.

Évről-évre így koptak, fáradtak és mentek a biztos halál felé.

De nem bocsátott meg nekik senki.