A lap feldolgozottságának foka

A rossz matéria

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A rossz matéria
szerző: Mikszáth Kálmán

      Molnár András uram kis emberke volt termetre nézve, de kis emberben is gyakran találhatni nagy virtusokat. Volt benne is; legalább az az egy virtus kétségkívül megvolt: hogy mindenben túl akart tenni Nagy Pál uramon, akivel már évek óta erősködtek.

Ez a kötekedés pedig attól az időtől mérgesült el csodálatos irányban, amelytől ez az elbeszélés kezdődik.

Ugyanis mind Nagy Pál, mind Molnár András uraimék kosztos diákokat tartottak éspedig nem lévén rászorulva egyik sem a tizennégy forint havi kosztpénzre, eleinte mind a ketten úgyszólván abból az indokból, hogy ezek az átkozott gyerekek legalább elevenné teszik a házat. Persze még akkor senki sem gyaníthatta, hogy e körülmény sajátszerű versengésnek magvát fejlesztgeti.

Egyszer valami nagy megfigyelő tehetség (alighanem nemzetes Csomainé asszonyom) azt a futó megjegyzést tette, mikor a gimnázium összes gyerekeit látta kiömleni az iskolaépület nagy kapuján:

- Nini, ezek a Nagyék kosztosai mégis mintha kövérebbek volnának, mint a Molnáréké.

Azért volt ez futó megjegyzés, mert még aznap délutánján keresztülfutott az Iskola utcán, sőt az egész Palánk városrészen át a Molnár Andrásné asszonyom füleibe, rémítő megbotránkozást keltve a Molnár famíliában.

- Mit? Hogy a Nagyék diákjai a kövérebbek? De már olyan nincs! De már ezt nem szabad engedni! Forgós teremtette, ennek nem szabad megtörténni.

- Elölne a szégyen - kiabálta maga Molnár András teli tüdővel. - Meg kell ereszteni a zsiradékot. Mit fösvénykedtek? Ami becsület dolga, az becsület dolga.

A derék Molnár-pár egészen meg volt hökkenve. Délben az ebédnél aggódva nézegették a diákokat. Mind jó húsban van, hála istennek. Aztán milyen pirosak, frissek, szinte repedeznek az egészségtől. Ni, a kis Kermely Lacinak még tokája is van! Jaj be szép, jaj be gyönyörű tokácska! Gyere ide, fiacskám, hadd simogassam meg kedves, gömbölyű állacskádat.

A família mindjárt délután szessziót tartott, melyen részt vett még Mucsiné asszonyom mint szakértő (valamikor szakácsné volt a prépostnál), a szolgáló Répási Zsuzsánna, sőt maga kis Molnár Anna is, aki legtöbbet ígérő rózsabimbó volt akkoriban a Felsővárosban. S a Felsővárosnál már csak a Móra-városrész ékeskedik különb női ábrázatokkal.

Mucsiné asszonyom vitte a szót mint tapasztalatokban bővelkedő, ki a gyakorlati téren is eredményeket mutathatott fel.

- Tésztás ételeket kell csinálni, ha mondom. A bélesek, rétesek és marcipánok adják meg a módját. A főtt tészták meg kiváltképpen. A csík meg a derelye, kedves Molnárné asszonyom... a derelye...

- Ej, mit derelye! - vágott bele Molnár András uram fitymálódva. - A húsban vagyon az erő, meg a halpaprikásban.

De már a Mucsiné asszonyom tudományát ne halványítsa senki, mert az nagy violencia.

- Nem tud ahhoz kegyelmed, Molnár uram, hát ne üsse bele kegyelmed az orrát, ha én beszélek. Ott van a megboldogult prépost őnagysága, két mázsa tizenhét font volt a kezem alatt... isten nyugosztalja meg. Én tápláltam, nem kegyelmed. Én tudom hát, mitől vitte annyira.

Ezt már nem lehetett megcáfolni. A tények imponálnak. Molnárné szeme felcsillogott ennek hallatára. Két mázsa tizenhét font! Istenem, ha az ő diákjai legalább másfél-mázsáig gyarapodnának! Tudom, elvinné mérgében az ördög Nagy Pálnét, ha ugyan kellene neki, mert az se olyan bolond már.

Denique elhatározták a tésztás ételeket, s ettől fogva rendszer szerint hizlalták azokat a gonosz kölyköket, kiknek úgyis olyan az étvágyuk, mint a sárkányé.

Hanem iszen nem maradhatott ez titokban Nagy Pálék előtt sem. Huh! Milyen dühbe jött erre az a mérges ember egyszeribe. A nemzetes asszonyról nem is szólok, mert az valóságos fúriában rohant a piacra, fűszereshez, kertészhez és csemegeárusokhoz. Az ő kosztjukon akarnak túltenni, az ő kosztjukon! S kik akarnak túltenni egy Nagy Pálnén? Oh, oh, ügyefogyott Molnár Andrásné, hiszen nem is áll jól kezében a főzőkanál! Nincs az a szegedi lélek, aki valaha jóízűt evett volna a főztéből. Ha van valaki, álljon elő, hadd nézzen a nemzetes asszony a szeme közé!

Teljes dühvel indult meg a versenyzés, mert nem is hagyhatta a becsületét egyik sem. De volt is látható nyoma; mire a diligencia bevégződék, a diákjaik úgy néztek ki, mint valami gombolyagok, zömökök lettek és nagyképűek. Kermely Lacinak kettős tokája támadt, Horváth Gyuri alig bírta húzni a lábait potroha miatt, Kis Palinak pedig egészen benőttek a szemei a kövér ábrázatába úgy, hogy csak az apró karikájuk maradt látható. Erre ugyan rá nem ösmer az édesanyja - az examenen!

Molnár Andrásné asszonyom nem tudott hová lenni a kevélységtől, mikor végignézett rajtuk. Szíve lázasan dobogott örömében. Nemzetes Molnár András uram pedig, mikor már a vakációk közeledtek, elvitte valamennyit a vámoló hivatalba, tekintetes Huszár Mihály uramhoz - akivel két atyafigyerek -, hogy a város hiteles mázsálóján mérje meg az ő diákjait, s tegye hivatalos testimónium alakjában írásba az utókor számára, mennyi vala az ő testi súlyuk, isten kegyelmes jóvoltából.

S amerre vitte - pedig vitte a Nagyék ablakai alatt is -, minden ismerősét megállította útközben.

- Hová, hová? Én meg ezeket a gyerekeket viszem megmérni. Szépen meggyarapodtak, hüm! Csak egy falás volt ez a szöszke, mikor hozzám hozta az apja, most valóságos medve. No, de nézze hát meg őket. Az ott cérnacingár legényke volt, most meg már vaságyban hálatom... mert letörne alatta a faágy. Hiába a koszt, a koszt!... Olyan levest a római pápa sem eszik, mint minőt a feleségem főz - nem azért mondom, hogy az én feleségem... hanem ami úgy van, az úgy van. Nohát lépkedjetek, gyerekek, egymás után!

Visszajövet Nagy Pálék előtt, maga a nemzetes asszony állott a kapuban a sárga virágos kacabájban, s ahelyett, hogy bedugta volna a bóbitás fejét elszontyorodva, ahelyett, mondom, kackiásan még kijjebb jött az utcára, s gúnyosan nézte végig a diákokat, mikoron pedig Molnár András uram tisztességtudással megemelinté a báránybőr süvegét, alig biccentett neki viszonzásul.

- Hol jár erre, sógor? - szólítá meg végre, de azt is csak amolyan ímmel-ámmal.

- A diákjaimat mérettem meg - mondá a sógor hetykén.

- Én tegnap fényképeztettem le az enyimeket.

Azután közönyösen hozzátevé:

- Na, és nyomnak-e valamit az apróságok?

- Ha nyomnak-e valamit? Ha apróságok-e? - gyulladozott sértődve a sógor. - Három mázsa tíz font a három együtt. Becsületemre mondom!

- Szép, szép - sziszegte Nagyné gúnyosan. - De hát a negyedik diákja hova maradt?

A negyedik diák? Ez, ez! Mintha éles kést döftek volna Molnár uram szívébe. Ez a negyedik diák volt a gyenge oldala, az egyedül sebezhető része. Hogy ki tudta választani az a gonosz asszony!

- Rossz matéria... - dünnyögé. - A negyedik diák rossz fundamentum.

S gyorsított léptekkel párolgott el a Kárász közbe. A fiúk alig győztek utána poroszkálni nehéz testükkel...

A negyedik diák pedig ezalatt tanulgatott a veteményes kertben a petrezselymek, répák és georgina-rózsák között. De a szeme bizony csak akkor volt a könyvön, mikor a gyomlálgató Annáé lopva rajta pihent.

No, de ez szerencsére nem volt gyakran, mert Anna még nagyon félénk, s csak éppen akkor fordult meg egy pillantásra, ha valami gazt kellett kihajítani a barázdára, ne rontsa ott virágágyának puhaságát, vagy ha a Bodrit küldözgette el - mert a vén eb ott settenkedik a kis gazdasszonya mellett, s a kezecskéit kezdi nyalogatni.

Elrémülve dugdossa azokat a köténye alá meg a háta mögé. Olyan gyönyörűség azt elnézni. A kutya felmordul berzenkedve, s ide-oda kapkod a fejével.

Zavarában, félelmében szelíd, majdnem nyöszörgő hangon kérlelgeti:

- No, Bodri... Ne bántson engem!

Erre e vézna diák elmosolyodik, s meghajítja az oktalan állatot a Virgiliussal - fut is az tőle -, ami különben korántsem arra magyarázható, mintha nem becsülné a klasszikusokat, hiszen nagyrészt őseinek bőre védi őket az enyészettől.

- Oh, kis bolond! Hát még a kutyát is magázza?

S ezen azután mosolyogni kezd maga kis Anna is, mert olyan nevetséges is az, hogy ő nem merte te-nek szólítani a Bodri kutyát, nehogy még jobban megharagudjék.

Mosolyától elfut a káposztalevelek és dinnyeindák ónszíne, az árnyék megriadva ugrál a pázsiton, minden tündöklik, minden ragyog, még a Tóth Gyula sovány arca is.

S ha már egyszer be van csapva a Virgilius - hadd pihejen. Sok olyan érdekes dolog nincs ám meg abban, amit ők egymással megbeszélgethetnek.

- No, maga okos, ha olyan okos - mondja Anna -, hát csináljon ma megint egy hajót, hanem vitorlásat.

Ugyan, nagy dolog is! A hajó kitelik egy ív fehér papírból, a vitorlákat is könnyű hozzáragasztani. Az enyves bögre mindig ott van az orgonabokorba elrejtve, hogy a pajtások meg ne találják, csak egy kis tüzet kell előbb alágyújtani száraz ribizke-ágakból.

Míg a hajó készült, Anna egy cserebogarat fogott meg, annak ágyat vetettek, illatosat, rózsaszirmokból s beültették a kis vízi-járműbe úgy, hogy csak a kis fényes barna háta látszott ki, aztán lementek a Tiszához, ott a kert végében folyik, méltósággal, csendesen s vízre eresztették a hajót a cserebogárral együtt, rábízván sorsát a kedvező szelekre.

A parton összebújva nézték, hogy indul meg, hogy megy, aggódva, amint fennakad egy-egy beálló fűzágban, s tapsoltak örömmel, amint a hullám szerencsésen kiemelte onnan, s mindig beljebb-beljebb vitte a Tisza medre felé!

- Cserebogár! - kiáltották utána. - Kis cserebogarunk, köszöntsd a tengert!

Az pedig oda se hederített nekik. Olyan egykedvűen hagyta magát útnak indíttatni, mint akár az operettbeli Menelaus király.

- Mikor fog ez vajon odaérni, ahová akarjuk? - tűnődött a kislány, s egészen elszomorodott, mikor Gyula azt felelte, hogy talán sohasem. Ki tudja, mi lesz vele útközben. Szél leborítja a hajót, belevesz a vízbe, vagy zátonyra kerül.

Nézték, amíg csak láthatták, míg csak egy fehér pontocska látszott belőle, messze, messze, azután mikor már semmi sem látszott, úgy elfelejtették, de úgy elfelejtették azt a szegény utazó cserebogarat, mintha sohasem lett volna.

Közelebb hajoltak egymáshoz. A víz locsogott a lábaiknál, a füzek suttogtak a fejök fölött.

Annácska látta azt a mamájától, hogy mikor vasárnap délután pihenő van, az akkor kezébe veszi a Molnár István uram nagy fejét, simogatja, játszik a hajával, amitől az édesdeden pislog a szemeivel, s lassan-lassan elalszik, mint a csirke. Valami nagyon jó lehet az, mert a nemzetes asszony arcán is boldogság, megelégedés fénylik ilyenkor. A kicsinyeknek olyan ellenállhatatlan vágyuk utánozni a nagyokat, kivált a leányoknak. Hát bizony az Anna ujja is odakerült a Gyula szőke haja közé, s ott kotorászott azok között a delejes fürtök között, amelyek susognak, mint a selyem, csiklandoznak, mint a hangya és égetnek, mint a parázs. Nem gyermekeknek való játék az!

- Mit is akartam csak kérdezni? Igaz-e, Gyula, hogy magának hat apja van?

Gyula azt hitte, csúfolódik, s ráütött a kezére pajkosan, amire az duzzogva elfordult, s eltaszította magától.

- No, ne nehezteljen. Tudja, mikor az iskoláimat bevégeztem, inkább eljövök magáért. Jó lesz-e, Anna?

A kislány engesztelődve bólingatott, hogy jó lesz, jó lesz, és a lekapcsolt köténykéjével legyezte magát úgy, hogy a piruló arcába ne lásson.

- Hát az jó lesz-e, ha elbeszélem a hat apámat?

Persze, hogy az is jó lesz, s elbeszélte aztán a történetet. Apja egy makói korcsmáros volt, aki útközben halt meg, mikor borokért járt valahol Palócországban. Mikor hírét hozták a szomorú esetnek, ő még kicsiny volt, nem értette. Hanem ott ült éppen akkor is az ivóban egy korhely-kompánia, azok letették a poharukat, és így szóltak: »Ennek a szegény fiúcskának nem maradt semmije, nincs senkije. Neveljük fel, gyerekek, ezt a porontyot, legyen a mi fiúnk«. Hatan voltak, felosztották havi részletekre a költséget, s pontosan küldözik a kosztpénzt Molnár uramnak minden elsején.

Néha bevetődik egyik-egyik az apák közül Szegedre, s fölkeresik otthon vagy az iskolában. A vén tiszttartó mindig egy ezüstpénzt csúsztat a markába, a fiskális (az jár be legtöbbször), egy-egy barackot nyom a fejére, és hátba üti: ebből áll a szeretete. A sertéskereskedő, akihez a vakációkra jár, fejét csóválja. »Nem sokáig fizetünk ezért a gyerekért... nem sokáig!« Vagy felkiált: »Mit csinálsz, fiú, hova fogyatkozol, mit csinálsz? Legyen eszed, ha mondom!« A negyedik apa egy törvényszéki ülnök, aki az ócska ruháit mind neki küldözgeti, sohase jön, de szorgalmas levelezést folytat, egyrészt az igazgató tanár úrral, másrészt Molnár András urammal, a »gyermekük« iránt.

Az igazgató mindig azt feleli, hogy a Gyula nagy tálentum, jeles ember lesz valaha; Molnár uram pedig mindig azt feleli: »Nem lesz belőle semmi, nagyon rossz fundamentum... egyébiránt igen jó magaviseletű fiúcska«. Ki az ördög tudna azután eligazodni?

- Istenem, de boldog volnék - sóhajtott fel Anna -, ha nekem is hat apácskám lenne!

...Naiv volt, kicsi volt még elérteni, mikor kevesebb a hat az egynél!

- Aztán ugyan lássuk, Annácska, mi lenne az a maga nagy boldogsága?

- Hát, hogy sohase kellene járnom délután iskolába. Mert mindennap másik-másik apám hívná meg ebédre a tanító urat.

Amint ebben volt is valami igaz, mert Molnár András uram minden héten meginvitálta egyszer ebédre Anna tanítóját, Csapanka János urat, s ez akkor, főbenjáró okoknál fogva, sohasem tarthatta meg a délutáni leckeórát.

De ha Annának nem szerzett örömet a diligencia, a szegény Tóth Gyulának az is keserűség volt, ami másnak boldogság: a vakáció.

Vége szakadt a játékoknak, a tündér alkonyatoknak, a Tisza-parton. Neki is meg kellett írni a levelet: »Kedves szüleim« - mert így címezte a »címeres korhelyeket« - közelednek a szünnapok, hová lesz szabad elmennem?

Ezúttal a fiskálisra került a sor, az jött el érte a vizsga után, mert éppen dolgai is voltak akkor; kifizette Molnár Andrásnak a hátralékot, s így szólt a fiúhoz:

- Szedd össze a cókmókodat, de gyorsan!

Azután Molnárhoz fordult:

- Hogy leszünk, hé? Jövőre, hé?

Molnár András uram kijelentette, hogy a gyermeket nem szándékozik visszavenni többé.

Mély és kínos hallgatás következett. A Molnár szavai oly borzalmasan süvítettek a szobában, mint egy halálítélet.

A fiú leejtette kis batyuját, s nem mert senkire ránézni többé. Azt hitte, a szíve hasad ketté, mindjárt meg fog halni. Anna fekete szemeiben könnyek gyülemlettek meg, s kifutott a szobából.

- Mi? Nem kell többé a fiú? - förmedt fel a fiskális, ki nagyot hallott kissé. - Talán nem fizettünk rendesen, hé? Vagy rossz a gyerek, mi?

- Nem, nem! - sietett beleszólni a nemzetes asszony. - Jobb lesz, eredj ki, édes fiacskám, a kocsira.

Megsimogatta fejét. - Ne félj semmit - biztatgatá az ajtóig kísérve, de az lehorgasztott fővel, reszketve tántorgott ki. Sovány alakja még jobban összeesett, a hátgerince meglátszott a kabátja szövetén át. - Szegény kis bogár, majd eligazítjuk azt még! Ne félj, eligazítjuk...

- A gyerek nem telelni való - vette fel most a szót Molnár uram. - Azért hát ne is hozzák vissza az őszre, vigyék Nagyékhoz. Az is jó hely. Nekem nem kell. Mit csináljak én vele? Csak a becsületembe gázol. Nem fog azon semmi, de semmi. Ha mennyei mannával etetnők, se lenne különb a kinézése. S ezért a kinézésért engem szólnak meg, uram...

A méltatlankodás keserűsége ömlött el szavain. Érezte, amit mondott, meg volt győződve, hogy csak a saját becsületét oltalmazza, s ezért kellett a »rossz fundamentumnak« odahagyni a régi helyét - talán örökre.

Elment, elment! S mikor visszajött két hónap múlva, beadták Nagy Pálékhoz. Hiszen az is jó hely! Itt van vagy ott van, emiatt nemigen megy ki a világ eddigi formájából.

Nem is ment ki, de a fiú azóta még jobban fogyott, szemlátomást lett halaványabb, gyengébb. S ami a legcsodálatosabb, feléje se nézett a Molnár-portának.

De miért is nem jön? Törték a fejüket rajta Molnárék kövér diákjai. Sőt néha fölemlegették a nemzetes úrék is. Csak nem tart talán örökös haragot? Ej no, hová is férne bele? Ahova a lélek is már csak hálni jár, mit keressen ott állandóan a neheztelés.

És mégis, mégis nagyon fájhatott neki, mert egyszer (vasárnap volt, azt hiszem) egy délután arra látták, s még csak oda se nézett a zöld redőnyős ablakokra, a sorompós udvarra, az ismerős házfedélre, úgy lépegetett el hidegen, mintha valami közönyös, nagyon közönyös vidéken járna. De látszott mesterkélt fejtartásán, hogy erőltetve teszi a szegény Gyula.

Más alkalommal, rá úgy egy-két hétre, maga Molnár néni fogta elő valahol az utcán, s behítta egy kis friss pogácsára. Kissé vonakodva ugyan, de bejött, inkább bevánszorgott, nagyon rosszul nézett ki, s gyakran köhécselt beszéd közben, mialatt piros, kerek foltok gyúltak ki az ábrázatán.

A néni megkérdezte, hogy van megelégedve az új hellyel, mit főztek tegnap, tegnapelőtt? Gyönge, elfátyolozott hangon felelgetett neki, s annyi szemrehányás volt a szemeiben, annyi bánat, hogy a néni elfordult, nem nézhetett rá tovább.

A pogácsából letört egy darabot, de lopva azt is a zsebébe csúsztatta, nem ette meg... pedig milyen pogácsa volt!

Feszesen ült a széken, csakis az egyik csücskén... mintha idegen helyen ülne, s ez oly szomorúan vette ki magát. Az óra síri csendben ketyegett, s a nemzetes asszonynak nem jutott eszébe semmi szó, semmi kérdés.

Az ajtók nyíltak az épületben, s e nyíló ajtók megreszkettették. Mintha attól félne, hogy bejön valaki, akit vár, vagy akit nem vár. Senki se jött, csak a cselédek jártak ki s be az épületben.

Egyszer mégis kinyílt a szobaajtó, s bejött a Bodri. Ránézett, de nem ismerte meg. Megszagolta a padlót, azután kiment.

Gyula is felkelt.

- El akarsz menni, fiacskám?

- Elmegyek, néni... mert...

Végigsimította sovány, hegyes ujjait fehér homlokán, melyet kék erek szeltek át oly sűrűn, mint valami sok folyamú országnak a mappáját.

- Mert már elmegyek, néni... - tette hozzá zavartan, s lehajolt, megcsókolta a nemzetes asszony kezét.

S az érezte, hogy egy könnycsepp gurul végig kezefején, s egy vékony csíkban megmelegíti.

Oh, ez már elég, oh, ez már sok volt! Átfogta a fiú fejét, a szívéhez szorította.

- Visszaveszlek, fiacskám, visszaveszlek. Nem hagylak ott, aranyom, ne félj semmit. Fodormentát iszol minden reggel. Az ezüstpoharamból itatlak.

Az udvarra is kikísérte a néni, s ott maga gombolta be a télikabátját, hogy ne fázzék az úton, pedig igazán nem fázott, melege volt ez egyszer.

- Gyere el holnap is, gyere el mindennap.

Bágyadt derű jelent meg arcán, s olyan halványpiros volt most egészen, mint átlátszó fülei.

- A bácsi itt itthon lesz holnap, az Anna is...

- Az is - hebegé elhalványodva s zavartan babrálta tarka nyakkendője csokrát. - Elmentek? De miről is beszéltünk?

És lesütötte a fejét.

- Őróluk. Az öreg Szatymazon van, Anna pedig a diákokkal játszik valahol.

- Úgy... igaz - szólt elhalóan, és sietve eltávozott.

Játszik a diákokkal! - suttogá fájdalmasan útközben. Egy helyütt előfogta a köhögés, de már menni sem bírt. Egy házhoz támaszkodott pihenni, s ezalatt fekete krétát húzott ki a zsebéből, s önkénytelenül odaírta a falra: Molnár Anna - és még egyszer: Molnár Anna. Kétszer akarta látni a nevét.

Azután kivakarta mind a kettőt, s tovább ment. Mikor hazaért, rögtön az ágyba feküdt.

- Nem megyek többé oda, nem, nem!

Másnap is az ágyban maradt, de föltette magában, vasárnap fölkel, hogy oda mehessen.

Nem kelt fel sem vasárnap, sem azután soha többé. A novemberi ködös napokig húzta ki csak. Akkor szép csöndesen elaludt egy éjjel.

Lucskos idő volt reggel. Az őszi felhők párákkal sűrűsíték meg a levegőt, s e fehér foszló párák ráfeküdtek az ablakokra. Úgy nézett ki a végtelen hullámzó fehérség, mint a tenger.

Anna mosolyogva ébredt.

- Talán álmodtál valami szépet? - kérdé nemzetes Molnár András uram, kellemeztetve magát.

Anna szemeit dörzsölgette rózsaszín tenyereivel.

- Egy kis bogárról, aki papírhajón beérkezett a tengerbe...

- Oh, kedves lányocskám, neked mindig olyan kis bogarak motoszkálnak a fejedben.

Mucsiné asszonyom, aki korán reggel cimetért ment a kosztosok borlevesébe, most érkezett meg, s szánakozó hangon újságolta a konyhában:

- A sovány diák meghalt az éjjel.

Anna szíve megdobban. Meghalt! Minden ezt látszott zúgni körülötte.

A szolgáló okoskodva jegyzé meg odakünn:

- Bevégezte az iskoláit.

E pillanatban kelt a nap, s tündöklő sáv, égből ereszkedő híd tört át a ködön és az ablakon.

Anna remegve bújt a paplan alá. Jaj, azt ígérte, hogy érte jön, ha iskoláit bevégzi.

- Kár a gyerekért - vélte Molnár uram elkomolyodva -, de hiába, rossz matéria volt.

Azután elgondolkozott:

- És mégis jobb, higgyétek meg, sokkal jobb, hogy ott halt meg, mintha nekünk csinált volna galyibát!

A nemzetes asszony, akit fésülködés közben ért a hír, kikiáltott a szolgálónak:

- Zsuzsi, poroljátok ki a fekete ruhámat. A pléhje el van szakadva alul. Nézd meg, varrd fel. Elmegyek a temetésére.

Zsuzsi helyett kevés vártatva Mucsiné asszonyom felelete hangzott be:

- Abból ugyan semmi sem lesz. A fekete ruha mosásban van!

- Szegény fiú! - sóhajtott fel a nemzetes asszony. - Mindenben szerencsétlen! Hozza csak be a hajolajat a pohárszékből, Mucsiné!

- Mamám! - szólt Anna halkan, szomorúan, fejecskéjét felemelve. - A kosztosoknak mégis kellene talán kivasaltatni egy-egy inget holnapra...

S ez volt, ez az intézkedés volt az egyedüli pompa a vézna fiú temetésén.