A rossz Gold és a jó Kapornay

A rossz Gold és a jó Kapornay szerző: Thury Zoltán

       Gold Salamon ur elgondolkozva állott egy huszárfőhadnagy előtt, a ki a nagy bőrszékbe belesüppedve, mindent elmondott már, a mit mondani akart. Ujjai között hamuruddá füstölgött el a czigaretta, s egy kis szorongás s a szája szélén ellenszenv látszott az arczán az öreg emberrel szemben. Bántotta az, hogy olyan soká kell várnia a választ, s párszor türelmetlenül és kicsinyléssel, majdnem megvetőleg nézett végig az öregen. Az öreg öklével az asztalra támaszkodott, s miután egy kicsit rágcsált ősz bajuszán, beszélni kezdett:

- A méltóságod ajánlata nagyon megtisztelő reám nézve, bár magam jobban szerettem volna azt, ha a leányom a mi körünkben marad. Nem képzelem el tudniillik azt, hogy abban a társaságban, amelybe méltóságod bevezeti, zavartalanul élvezhesse a boldogságát. Ha megmarad az apja hitén s feleségül megy valami jóravaló kereskedőhöz, ünnepelt asszony válik belőle. Odaát, a másik társaságban azonban sokszor fogják éreztetni vele azt, hogy csak az én leányom. Ezt én tudom, kérem. Üzleti dolgaimban sok érintkezésem volt az urakkal, ha nem csalódom, az öreg méltóságos urral is, s iszogattunk is együtt s vacsoráztunk is együtt, ha már ki nem kerülhettem, hanem még ha akartak, akkor se tudtak egészen leereszkedni, vagy fölemelkedni hozzám. Én tudniillik tanultabb ember voltam, mig el nem maradtam a világtól, mint azok az urak. S valami kis becsülést talán éreztek is velem szemben, hanem azt is tudtomra adta a viselkedésük merevsége, hogy valahogy el ne bizakodjam, mert csak Gold vagyok. S ennek daczára állanak velem szóba az urak. Hát én ezen mosolyogtam, hanem a leányom finomszivü, érzékeny kis teremtés. Félek, hogy igen sokat fog sírni.

A tiszt türelmetlen mozdulatot tett. Mintha fel akart volna állani, s véget vetni az egész beszélgetésnek.

- Sziveskedjék határozott feleletet adni.

A vén ember nem sietett. Komolyan nézte a fiatal embert, s meggondoltan beszélt.

- Ha erre nézve meg tudna nyugtatni...

- Kérem, én becsületes ember vagyok. Nem kérném feleségül a kisasszonyt, ha nem volnék biztos abban, hogy a feleség minden jogait biztosíthatom neki. A családom már kijelentette, hogy minden körülmények között beleegyezik a választásomba, a társaság pedig mindenképen elfogadja az én feleségemet.

- Szép tőle, hanem ha biztosítani tudna erről. Ha megnyugtatna és pedig mielőtt ellenségemmé válnék. Mert hát a vége az lesz a dolognak. Még meg se ismer és máris meggyülöl engem.

A tiszt rábámult az öreg emberre.

- Nem értem.

- Ha méltóságod...

- Hagyjuk kérem a méltóságot...

- Dehogy hagyjuk. Ez a házasság nem hoz közelebb bennünket egymáshoz, hanem - ha lehet - még inkább elidegeníti egymástól ezt a két idegen embert: önt, meg engem. Ha ön nem verte volna el vagyonát, meg se ismerkedett volna a leányommal. Ön, a kamarás, aki, mint mondani szokták, az egészen jó Kapornayak közül való, el se járt volna a társaságokba, amelyekben megismerkedett vele. Ne nehezteljen, hogy ezt mondom. Ez a tény. Méltóságodnak a rangja, a jövője érdekében van szüksége erre a házasságra, sőt ha nem csalódom, e nélkül a hadseregben se maradhatna meg. Ezt ön tudja, s magában le is számolt a körülményeivel, de hogy velem is beszélnie kell erről, azt nem bocsátja meg nekem. Ez olyan egyszerü igazság, amit megértünk mind a ketten. Hanem a leányom szereti önt. Nem a méltóságát, sem az uri nevét, hanem önt. Ez a vergődő, gyönge kis lélek annyira önhöz tapadt már, hogy én meg se kisértem letépni az ön melléről. Tehát szives ajánlatát elfogadom.

A tiszt fölállott, ahogy összecsapta a bokáit, pengtek a sarkantyui s a bicczentésnél épen csak valamivel mélyebben meghajlott a vén ember előtt. Az mosolyogva bólintott s egy kis melankóliával telepedett le szemben a másik székre. Ő is meggyujtott egy szivart talán csak azért, hogy egy kis bizalmas füst kavarogjon a levegőben, a miben jobban megértik egymást. A fiatal ember feszesen, mereven ült vele szemben, mintha még csak a hajlandóságot is visszautasítaná arra, hogy valamicskét bizalmasabban tárgyaljanak. Látszott rajta, hogy áldozatot hoz, a mikor itt ül s csaknem fizikai fájdalmat jelent számára az a megalázkodás, hogy ezt az embert hallgatja. A legszivesebben hátat fordított volna neki, hogy kifejezze a megvetését irányában, de összeszorította a fogait s elnézve a feje fölött, hallgatta, hogy mit beszél. Ezen, ugy látszik, át kell esni. A pénzeszsák csak némi türelem árán nyilik meg. S a pénzeszsák szomoruan bólogatva szólalt meg ujra.

- Hát lássa, kérem, megboszulja magát a sok pénz. Elvesztettem a leánykámat s szereztem egy elkeseredett ellenséget magamnak. Ne mondja, hogy: nem. Önt bántja az, hogy valaki másnak a pénzén lesz ujra ur s ha rám gondol, hát a legszivesebben megfojtani szeretne, hogy eltüntesse a föld szinéről a terhelő tanut. S egészen elhódítja tőlem majd a leányomat is. Erre szüksége lesz önnek, mert a feleségének abban a hitben kell élni, hogy voltaképen ön tett nekem szivességet, a mikor eljött hozzám leánykérőbe. Az asszonynak még az apját se szabad a férje rovására becsülni. S én tolakodó parvenü leszek már egy esztendő múlva is, ha önök közé megyek. A vén zsidó, a kit el kell dugni valami udvari szobába, ha véletlenül látogatóba érkezik a gentry. Ezek a kilátásaim a jövendőre nézve, hanem az mindegy, kérem. A fődolog az, hogy a leánykám boldog legyen. Hogy ő vele sohase éreztesse az ura azt, hogy micsoda rongyos famíliából való. S ezért szükségem van arra, hogy ön ne viseltessék irányomban olyan nagy gyülölettel, ami, akár akarja, akár nem, kipattanna önből a leányom előtt is és fájdalmat okozna neki. Ezért van önhöz egy alázatos kérésem.

- Tessék.

- Ha elintézzük most az anyagiakat s ön az apanázs daczára megszorul néha, ne jöjjön hozzám pénzt kérni. Kérni... Ez megalázná önt önmaga előtt s a hogy ujra, meg talán ujra meg kellene köszönnie nekem valamit, uj meg uj méreg gyülemlenék föl önben nemcsak ellenem, hanem a leányom ellen is. Hanem átadom ennek a szekrénynek a kulcsát s ha akármicsoda ok miatt megszorul, jöjjön ide, nyuljon bele. Vegyen ki annyi pénzt, a mennyire épen szüksége van s épen csak egy czédulát hagyjon a pénz helyett a szekrényben, a mire ez van irva: Kivettem ennyit meg ennyit. Alá se kell irni. Épen csak a rend kedvéért, hogy tudjam, hogy mit kell elkönyvelni a magam szükségletei közé. Ha talán gyakrabban esik meg az, hogy rászorul a szekrényre, legfönnebb azt mondják majd az emberek, ha meghalok s átnézik az irásomat: - az öreg Gold megbolondult vénségére. Bizonyosan valami lányt tartott ki, a ki kanállal ette a pénzt. Csak ne kérjen tőlem semmit. Mentsen föl engem ettől.

A fiatal ember egy ideig tétován bámult az öregre s szorongva, ujra meg ujra visszapillantva rá, elfordult. A nélkül, hogy észrevette volna, összemorzsolt a markában egy czigarettát s a szőnyegre szórta a dohányt. Aztán az iróasztal mögött álló hatalmas pénzszekrényre is vetett egy pillantást, ami tele volt idegenkedéssel, gyűlölettel, magában pedig azt érezte, hogy egyszerre megcsappant az önérzete. Azt hitte, hogy alkudni kell majd s ime, ez az ember azzal az alázatos kéréssel áll elő, hogy ne alázza meg magát kéréssel, ha pénzre lesz szüksége, csak nyuljon a kasszába. Szemtelenül nagylelkü zsidó. Elpirult s merően a szemébe nézve a vén embernek, határozottan jelentette ki:

- Ezt nem fogadhatom el. Nem kártyázom, nem vagyok korhely, az apanázson kivül nincs szükségem pénzre.

- Igy óhajtom, s kérem, hogy ennek az egy kérésemnek ne álljon utjába. A mi az egyéb kérdéseket illeti, azokkal hirtelen rendbejöhetünk és pedig tanu se kell hozzá. Ha meghalok, minden a leányomé. Százezer forintot kap most. Önnek hetvenötezer forint adóssága van. Ugy-e, ennyit mondott?

- Ennyit.

- Mindjárt átadhatom a pénzt, mert ezt az összeget idefenn őrzöm a magam pénztárában. A kaucziót egyik birtokomra tábláztatjuk, minthogy több készpénzzel most nem rendelkezem. Évi járadékul pedig tizenkétezer forintot adok előleges havi részletekben. Ezt a bank kézbesíti önnek minden hónap elsején. - Fölkelt, s a zsebeiben megzörgetve a kulcsokat, nehézkes, lassu, meggondolt lépésekkel indult meg a pénzszekrény felé. Egy csomóban vette ki belőle a pénzt, meg egy könyvet, hetvenezer forint van, ez itt meg: hetvenegy, hetvenkettő - s olvasott százig. Százezer.

A tiszt gépiesen gombolta be a könyv lapjai közé rakott pénzt a belső zsebébe, s kezét nyujtva a szú embernek, azt kérdezte:

- Átmehetek a kisasszonyhoz?

- Az előbb láttam elmenni. Aligha jött még haza.

- Akkor majd délután feljövök.

Kezet fogtak, s a tiszt elgondolkozva indult meg lefelé a lépcsőn. A kassza járt az eszében, a mihez kulcsa lesz, s borzongás futott végig a testén arra a gondolatra, hogy ő abba még bele is nyulhatna. Iszonyu lealacsonyodott embernek érezte magát. Hogy igy a kezébe nyomják a kulcsot. Hogy ő csak olyan ember, a kit jól kell tartani pénzzel... Hát nem néz ki belőle egyebet ez a szimpla zsidó?... Dühösen csapta be maga mögött a lépcsőház üvegajtaját s hirtelen elhatározta, hogy Gold ur azt ugyan meg nem éri, hogy arra a czédulára vigyorogjon, a mit a pénze helyett talál a szekrényében. Ó, nem, Gold urnak nem lesz meg az öröme.

A kapu előtt elegáns fiakker várta. Csak most jutott eszébe, hogy várakoztatta a kocsit. Kivett a tárczájából egy tizest és odaadta a kocsisnak.

- Elmehetsz.

Mikor a kocsi elment, átment a tulsó sarokra, az egyfogatu bérkocsik állomására, s megkérdezte az egyik kocsist:

- Mi jár magának a lovassági kaszárnyáig?

- Egy ötven.

- Egy is elég. Nem?

- Ha nem tetszik többet adni... - Nem, - s megkönnyebülve, a magában érzett elégtételtől sugárzó arczczal telepedett be a rozoga kocsiba.

- Nem, ez a zsidó nem éri azt meg, hogy hozzányuljak a pénzéhez. Ha száz évig élek, akkor se.