A rossz álom
| A rossz álom szerző: Karinthy Frigyes |
(Ebben a novellában a szerző azt akarja megírni, hogy mint az álomból az életbe, úgy ébredünk az életből a halálba.)
Lenau: Frage
Bist du noch nie beim Morgenschein erwacht
mit schwerem Herzen, traurig und beklommen,
und wusstest nicht, wie Du auch nachgedacht,
woher ins Herz dem Gram dir war gekommen?
Du fühltest nur: ein Traum wars in der Nacht,
des Traumes Bilder waren Dir verschwommen,
doch hat nachwirkend ihre dunkle Macht
Dich, dass du weinen musstest, übernommen.
Hast Du Dich einst der Erdennacht entschwungen.
und werden, wie Du meinst, am hellen Tage
verloren sein des Traumes Errinnerungen.
Wer weiss, ob nicht so eine Schuld hienieden
nachwirken wird als eine dunkle Klage,
und dort der Seele stören ihren Frieden?
Az álom (Karinthy Frigyes)
Álmomba csónakon futottam
És kihajoltam -
Tizenhatéves voltam
És csolnakom fehér vizen szaladt
S láttam egy várost, a víz alatt
S láttam egy erdőt, a levegőben
S láttam kisértetet, lepedőben
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.
Én kinyujtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És kapartam az eget, úgye fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam,
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt: -
S acsarkodva téptem az eget
S éreztem folyni vért, ragadót és meleget.
S ordítva felébredtem -
Hát a mellemet martam
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér -
Ne bántsatok e versemér.
I.
Én kedvesem.
Én kedvesem, elmondom neked.
Akkor negyedik éve volt házas, és reggel, mikor a felesége megcsókolta, valami kényszeredettet vett észre ebben a mozdulatban. A csóknak hamar vége volt, és a felesége így szólt: Édes fiam, ma feltétlenül el kell menned a szövetkezetbe, jegyezd meg jól. És el kell menned az orvoshoz, mert megint nem tudtál aludni. Ő elment a szövetkezetbe és elment az orvoshoz, és az orvos hosszú, furcsa dolgokat beszélt hozzá, az ő gyomráról. Aztán találkozott egy iskolatársával, aki Amerikában volt. Ettől megkérdezte, milyen a tenger, mert valamikor, tizennégyéves korában, tengerész akart lenni. Kávéházba is beült, elolvasta, mint rendesen, az öngyilkosságok és életuntak rendőri híreit. Aztán következett a fájás és sok gondolat. Aztán elment egy képtárba, hosszan nézte a képeket, még világos volt, munkavágy fogta el. Hazament, előszedte az ecseteket, és az alkonyati tájképet kezdte festeni, tájat és messze, kék hegyeket, a hegyek mögött zöldben behajló éggel. Sárgákat kevert az égbe és megint zöldeket - messze, nagyon messze akarta kitolni, túl, messze, a kék hegyeken túl, hogy aztán egy hideg és zöld csillagot festhessen az ég peremére. Kenegette a színeket, az ég kitárult, öblös lett. De a színek nem tartottak össze - a levegő merev volt és hideg, a képen, és a festőt csendes, néma kétségbeesés fogta el. Három órát dolgozott egyfolytában - végre rájött, hogy ő maga se tudja, mit akar. A képtől távol leült egy székbe, tenyerébe hajtotta állát, és hosszan, hideg kínnal a szívében, nézte.
Már este lett, a kandallóban vörösen égett a tűz, bevilágította a képet, és ő egyre nézte. A hegyeket idébb kellett volna hozni. Ez a lankás föld mélyebb, sötétebb. Keresett az emlékezetében, hogy milyen színű, és egy Chopin-melódia jutott az eszébe - igen, ilyen színűre akarta festeni, mint ez a melódia. Ugyanakkor az emeleten zongorázni kezdte valaki ezt a melódiát. Kék és zöld - kobalt, okker és még valami - hiába!
Mikor a másik szobában meghallotta a felesége lépteit, egyszerre kitört rajta a borzongás, az az agóniaszerű remegés és borzalom, mely ettől kezdve, három órán keresztül, haláláig, nem is szűnt meg többé. Akkor még nem tudta, hogy még csak három óráig fog élni - most, hogy visszagondolok rá, világosan érzem, hogy az agónia már ebben a pillanatban megkezdődött. A felesége bejött, a homályban kalapját és suhogó kabátját láthatta csak - ó, én kedvesem! -, és őrült vágy fogta el. Odafönt még zongoráztak, és a szoba csaknem sötét lett.
Magához vonta a feleségét, csípőn alul ölelte magához és szájoncsókolta. A csók fullasztóan erős és kábító volt, és nehéz félelem járt vele, mintha elvesztette volna a talajt. Egyszerre elemi erővel tört ki a rémület - odafönt abban a pillanatban megszűnt a zongoraszó, mintha elvágták volna. Irtózva mellbeütötte a feleségét, ellökte magától, és mikor az ijedten, nyitott szájjal meredt vissza rá, elhalványodott.
- Mutasd csak az arcod - mondta neki rekedten.
Erővel megfogta az arcát, és magafelé fordította. Aztán elállt a szívverése.
- Ma megcsaltál - mondta a feleségének.
Ami ezután történt, arra nem emlékszem világosan. A szobában mintha kavargó vihar lett volna ezután, hosszú percekig: úgy látszik, elhomályosult az öntudata - székeket és bútorokat dobált, összetörte a tükröt, tombolt és hörgött a dühtől, mint a vihar. Az asszony - ó, én kedvesem! - bőgve és remegve szaladgált, a haja szétzilálódott, bevallott mindent, lihegett, és kezével, amit megvérzett egy földrehulló vázában, remegve kapkodta magára a kabátját és kalapját. Végre elfutott, nyitva hagyta az ajtót, kifutott a házból, a szeretőjéhez.
Ekkor egy kicsit megnyugodott a festő. Betette az ajtókat, és rendet csinált a szobában. Oly váratlanul jött mindez - hihetetlen volt, szepegni kezdett, és remegett egész testében -, de nyilván ily váratlanul jön a halál - és eszébe jutott a statárium, mikor halálraítélik az embert a katonák, és három óra múlva kivégzik.
Nagyon félt ettől a kivégzéstől. Borzasztó volt, hogy nem lát mást többet soha, csak ezt a sötét és szűk szobát, olyan volt ez, mintha zsákbavarrva vízbefojtanák: - vagy mintha sötét folyosókon futna végig, lefelé, a földbe. De meg kellett lennie. Hosszan, ájultan imádkozott. Kezébe temette fejét, görcsösen szorongatta, és megkísérelte elállítani lélegzetét, hogy talán így is sikerül. De nem lehetett, mire rendetlenül dobogott és sietnie kellett. Úgy látszik, akkor már ott voltam az agyában és vadul, haragosan noszoltam: siess már, siess már, nem bírom tovább. Ő úgy tudta, hogy a Sötétség hívja és kergeti így. Két óra múlva dideregve és vacogó fogakkal állt fel és előkészítette a morfiumot. A villanyt meggyújtotta, sokáig nézte magát a tükörben. Évek múltak ezalatt. Azt hiszem, akkor mintha mellette álltam volna, már kívül - nem tudom másképp kifejezni magam, én kedvesem. Az arca borzasztó volt már. Végre, sokára, nagyon sokára, lefeküdt. Egyetlen hajtásra kiitta a folyadékot.
És most, most, ezt pontosan szeretném elmondani, az ébredést.
Először rettentő félelem volt. Homlokát kiverte a veríték, irtózatos, hihetetlen görccsel kezdődött. A száját tajték lepte el, feszengett, leesett az ágyról. Most katonákat látott, akik harcolnak és szétrobbannak, véres cafatokban, zúgott az örvény, az agyában kések forogtak. Ordítani akart, segítségért kiabálni, de nem tudott. Nem tudom elmondani ezt az érzést: de borzasztóbbat képzelni se lehet. Sokáig tartott így.
Hosszú idő múlva egyszerre enyhült meg szegény, szegény. Kinyújtotta magát. Bágyadt duruzsolás volt a fülében, megnyugodott. Ez olyan volt csak, mint valami erős, nagy álmosság. Egyszerre figyelni kezdett: hallotta a zongoraszót, odafent, a szobában. Csendesen pihegett és hörgött és várta, hogy ez mikor múlik majd el. Sőt hosszúnak találta az időt, és úgy jött, hogy addig elfoglalja magát valamivel.
Szemben vele, az állványon, ott állt a tájkép, és most, a lámpa enyhe fényében, látta megint a csendes mezőt és hátrább a hegyeket. Kék hegyek voltak, mögöttük öblösen kitágult az ég - szélesebb lett és a lenyugvó nap fényében úgy tűnt, a melódia onnan túlról árad. Most látta a hibákat is. Több kéket kellett volna keverni az égbe, hogy messze, messze kitáguljon a perspektíva - és elöl, bitümmel talán, mélyíteni az árnyékokat. Ide, vastag ecsetvonásokkal egy széles fát kellett volna tenni - odébb még két dombot és vöröses napfényt, igen, ezt úgy kellett volna, ezt meg így. Ó, érezte, milyen szép és nagyszerű lett volna így az egész - és hogy ő eredetileg így akarta, de az anyag nem engedelmeskedett. Most azonban egyszerre közelebb került az egészhez. Most képesnek érezte magát, hogy egy szempillantással elmozdítsa a hegyeket helyükből, és a napot lejjebb szorítsa.
De világosan érezte azt is, hogy egész közel kell ahhoz kerülnie a tájhoz. Tétova kezeivel, egy csomó barna festékbe markolt, a kép alján, elöl, egy kígyózó ösvény indult befelé - ennek az oldalára lerakta a barna festéket, és egy erős, plasztikus föld-domb lett belőle. Még jobban ki kellett hozni a távol mélységeit: - egyik lábával a kép aranyos keretére lépett, a másikkal rádobbantott az ösvényre. Két keze tele volt színekkel, óvatosan megindult az ösvényen, megindult, be, a hegyek felé. Sárgát és zöldet vitt, a kék hegyeken túl, hogy bekeverje az ég színei közé. Hátul, a sötétzöld erdő, amit még délelőtt festett, közelebb jött - futni kezdett, és nemsokára a fák nehéz árnyékában haladt -, átszűrődő, vörös napfény omlott a leveleken keresztül, de a nyirkos, párás talaj lilásan hideglett már az éjtől. Végre kiért az erdőből, átgázolt a folyón - és ekkor egészen közel, égbemeredő csúcsokkal zárta el szemeit a hegylánc. Az ösvény hágónak vezetett - keresztülfutott két hegy nyergén - és ekkor... ekkor... ekkor dobogni kezdett szíve... titokban ekkor ujjongva érezte már a rettenetes, bódító felszabadulást... érezte, hogy pupillái hogy tágulnak, mint mikor világosság csap először a született vak agyán keresztül.
Ez egy sötét sziklafal előtt történt, a hegylánc csúcsvonalán, melyen túl visszabukott már a hegy és kitágult a Tér. Remegő inakkal lépett még egyet előre - ekkor, még félig odaát, még érezte testét, ezt a különös, érthetetlen, fájós valamit. És fülében, a ködön keresztül egyszerre harsant fel ezer és százezer torokból a mennydörgés - mint mikor az ébredő álmában hallja az ébresztőóra rettenetes kiáltását. A világosság éles, mennydörgő muzsikája harsogott fel a végtelen űrből, odaát, a kék hegyeken túl - utoljára érezte a rémületet, de ez már boldog megdöbbenéshez hasonlított és ijedt, kacagó gyönyörhöz... még egyet lépett, a világosság elöntötte lelkét, hangosat, nagyot nevetett, kitárta kezeit a napig...
Minden eszébe jutott és ráeszmélt.
II.
Ó, a rettenetes álom!
Megráztam magam és kinyújtóztam. Mint aki messzi útról érkezett és sötét tájakon járt. Ó, itthon voltam megint, én kedvesem, és kinyújthattam magam - nevetve ágaskodtam és körülnéztem. Igen, ez volt az a vidék, ahol az álom elfogott - a messze, világos tájék, távol, a térben, amint kiáradt belőlem a tér és idő, fényes gőzök gomolyogtak. Összefogtam egy marokkal a gőzökből és izzó folyadékká sűrítettem - izzó golyó lett, és ezt felraktam az égre. Még világosabb lett most... ráfújtam a gömbre, és borzongó kéreg lett belőle - hegyek, völgyek és ligetek rajzottak tarkán, mint a szappanbuborék színes rajzai.
Én e színes rajzot összefogtam, elkevertem és hirtelen kiformáltalak belőle, én kedvesem. Én kedvesem, szép és vágyakkal teli, én szerelmesem. És bolyongva kerestelek.
Azon a távoli, zöld csillagon ültél. Odaszálltam hozzád, leültem melléd, egy halk, olajhangon daloló liget szélén, és mosolyogva és fáradtan így áradt belőlem a fény és a hang:
- Én kedvesem, borzasztó álmom volt, elmondom neked. Nevetni fogsz és nem érted meg majd. Íme, én milyeneket tudok álmodni, milyen furcsákat.
- Oly soká tartott ez az álom... és oly nyomasztó volt... és érzésekkel teli, amiknek itt a világosságban és a térben szinte értelme sincs - oly sötétek, oly elnyomottak, elnyomott valóságok, gyermekes tévelygés...
- Igen ám, a Föld... Tudod-e, hogy van az álomban? Az álom sötétség és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk! Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni e fekete szörnyeteg hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld, én kedvesem...
- Rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... és a fejemen csontgolyót hordtam és két nyílás volt csak e golyóban, melyen keresztül kinézhettem a szabadba és fel a csillagos égre... És képzeld, borzasztóan féltem és azt hittem, nem szabad levetnem ezt a ruhát - ó képzeld -, alig mertem hozzányúlni ehhez a ruhához, mert attól féltem, hogy kiszakad... nem furcsa? - és még sokan, akik velem voltak, éppen így féltek...
- És ha felemeltem a lábam, egy izmos és szívós szalagot éreztem, ami hirtelen visszarántotta a lábam a földhöz, amiről fölemeltem... Ezer ilyen szalaggal voltunk lekötözve mindannyian... ó álom, álom, álom... és akkor ez úgy volt, mintha nem is lehetne másképpen...
- És egyetlen félelem lakott mindannyiunknak... a fekete szörnyetegtől féltünk, ami tele volt szájjal, és úgy volt, hogyha levetjük a ruhánk, elnyel és megesz minket... és hogy akkor mi elmúlunk és nem leszünk többé...
- Ó, borzasztó volt ez a félelem... Vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsák rólunk e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál, halál... Igen: e szó alatt: halál... ó, furcsa álom... e szó alatt nem ébredést értettem, mint itt, veled, a szabadban is, hanem ezt értettem: elmúlás. Ó, álom!
- Eleinte összeverődve éltünk, vörös és haragoszöld erdőkben és verekedtünk... Különös, zajos hangokat kiáltoztunk át egymásnak... nem belülről, az agyunkból jöttek a hangok, hanem a húsruha torkán keresztül... ó, képzeld el kedvesem! mintha kívülről vennéd a hangot, amivel hozzám szóllasz...
- És tudod-e, hogy sokan voltunk és verekedtünk és futkároztunk e kis golyó tetején... és e vizeken keresztül átszorongattuk egymást a másik féltekére... És én hol kicsike voltam, hol nagy... de mindig ebben a ruhában... és mindig azzal a rettenetes félelemmel...
- Én nem tudtam, hogy álmodom... És néha percekre megszűnt az álom, és akkor csak sötétség és üresség volt.
- És ez sokáig tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való szörnyű félelem.
- Ó, én kedvesem, rettenetes volt ez a sötétség... mert nem volt fény sehol, valami vörös borongást neveztünk fénynek, de nem az volt.
- Ó és az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem.
- Ruhában voltál te is, és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom és én a felszín felé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét... De akkor magadhoz öleltél és összeszorítottál... és a következő pillanatban már te voltál a szörnyeteg, aki elnyel... úgy hívtalak: Természet.
- Néha puhán jöttél és a fejem simogattad... és én ismét egészen kicsike lettem, és félve és szepegve elbújtam a te testedbe a szörnyeteg elől... Elbújtam, és te betakartál meleg hús-ruhádba, és azt mondtad: "kicsi fiam", és ennek az volt az értelme, mint most e zenének körülöttem és bennem - e zenének, melyet dalolok. Elnyeltél magadba - és ekkor megint te voltál a szörnyeteg, mely él, míg én elmúlok... Ó álom! Természet: így hívtalak.
- Néha elbújtam félelmemben és menekülni akartam... de a mélyből tüzes szemek figyeltek éhesen - és megint te voltál, borzasztó arccal, behajló körmökkel. Neked mentem és félelmemben megöleltelek, hogy megijesszelek és megfojtsalak - de én jobban féltem nálad akkor, és te jobban tudtál ölelni és fojtani.
- Aztán, az álom vége felé, nem bírtam tovább a rettegést, ezt az oktalan lidércnyomást. Egyszer egy templomban voltam, és az orgonában megszólalt a zene - igen, ez volt az, idekint, a szabadban szólt a zene bizonnyal, és én odaát, az álomvíz fenekén, meghallottam néhány ütemét. Ott jajveszékelt és dörömbölt az orgonában, kezembe hajtottam a fejem és hallgattam, de nem értettem egyetlen szavát se.
- Nem értettem egy szavát se, de akkor az orgona szavára egyetlen pillanatra, tompán, bután és haloványan, felrémlett előttem, hogy álmodom. De ez egyetlen villanás volt csak - és a következő pillanatban kavargó köd borult megint az öntudatomra -, s nem ébredtem fel. Csak kétségbeesett dac és nyugtalanság maradt meg az egészből és az az érzés, hogy meg kell szabadulnom minden áron...
- Ekkor különös gondolat ötlött fel a zavarból. Úgy látszik, a gyötrelmes erőlködésbe, hogy felébredjek - mert elviselhetetlen volt nekem e perctől kezdve az álom - innen, az ébrenlétből, az öntudat halvány emléke világított át hozzám s megnyugtatott.
- Ostobaság - így szóltam magamhoz. - Mindez talán csak rémkép és hazugság, a Föld kemény porával, mely elnyel és megfojt s leláncol. Rémképekkel ijeszt engem e sötétség - alkotni fogok én egy másik szörnyeteget, az ő arcára egészen, és akkor én is olyan erős leszek, mint ő, a Természet. És a lidércnyomás nincs többé. Hahó! megijesztem a Természetet!
- Én kedvesem, és akkor lehajoltam a Földre, és járkáltam megint az erdőben és figyeltem a Természet szörnyű kísértetét, mely az álomban valóság volt. És megnéztem hegyeit és völgyeit és ama kísérteteket is, melyeknek arcából az én arcom formájában rémített a kísértet.
- És dolgozni kezdtem. Egy kifeszített lapra, vagy nehéz agyagból formálva ki, alkotni kezdtem, hogy kiformáljam a természetet. Ó álom, ó rossz álom - a kezem le volt kötve, szalagokkal a Földhöz -, bénán és kínlódva kapkodtam az anyaghoz és átkozódtam és jajveszékeltem... nem lehetett! össze volt kötve a kezem, és a márvány darabokban vált le a szoborról, és a vásznon zagyva színek kavarogtak. Ismered az álmot? mikor megbénul a kéz.
- Egy este pedig ott ültem a munka előtt, és kétségbeesetten néztem, kényszerzubbonyában testemnek, leláncolva a szörnyeteg meztelen mellére. És ekkor, álmomban, megint megjelentél előttem, én kedvesem. Ekkor egy pillanatra megint hallottam a zenét - ó én kedvesem, az álom gyötrelmében, egy pillanatra, azt hiszem, megismertem az arcot és tudtam, hogy te vagy az... És ekkor gondoltam, megölellek, beléd fogózom, mert te kívülről jössz, az ébrenlétből, és belédfogózva, elrántod a láncokat és köteleket és én felébredek...
III.
Mikor ezeket mondtam kedvesemnek, felálltam és kimutattam a csillagos térbe.
- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, látod ott azt az üstököst? Szelíd csóvája hogy lebeg az űrben. Nem emlékszel rá? Ismerd meg: ez az üstökös egy mozdulatomnak az ég vásznára rajzolt képe: mikor álmomban a füledhez hajoltam és megcsókoltam egy hajtincsedet. Akkor teremtettem, öntudatlanul.
És millió mérföldnyire onnan egy alakuló nebulát mutattam kedvesemnek: ködfoltok kavarogtak, egy naprendszer. Középen golyó forgott, hasonló ahhoz, amit álmomban láttam - és rajta távoli, kék hegyek, hasonlóak ama képhez.
- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, ez született, mikor álmomban egy délután szorongva és reménytelenül azt mondtam magamban: szeretlek - és nem tudtam, miért fáj ez úgy, e jelentéktelen és félelmes ige. Akkor szakadt ki belőlem és én aludtam.
Most a tér közepén egy mély, sötét Éjszakára mutattam, mely üres volt belül és semmi fény nem hatotta át.
- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, innen kiszakadt és elmúlt az élet, egy este, mikor álmomban megöleltelek, hogy megszabadíts a lidércnyomástól - és te álmomban elárultál a Szörnyetegnek és én azt hittem, elmúlok.
IV.
Kedvesem megszánt engem e szörnyű álmom miatt, és megölelt s a feláradó mélyben és zenében, mikor a tenger felett, melyet én teremtettem - megkérdezett engem.
- És mondd, hogy történt az ébredés?
- A hegyek felé mentem, az álom kínjában és szenvedéseiben, én kedvesem. A hegyek felé mentem és rettentő, fuldokló gyötrelmemben, mert azt hittem, elmúlok, így kiáltottam fel: Isten! Isten! és kinyújtottam kezem, a saját képemre alakot rajzoltam az égre. És megnyomtam kezem, hogy jól belevéssem a rajzot az égbe - és akkor egyszerre éles fájdalom lepett meg és kinyitottam szemem: íme, a kezeim a saját testemet tapogatták és végigfutottak fejtől csípőig, és végigszorongattam önmagamat.