A roham
| A roham szerző: Tömörkény István |
A kadét már reggel óta sántán ment a szakasz mellett s gyakran elmaradt. Mérges volt s kijelenté, hogy Mac Ádám urat, ki az országutak kavicsozása körül szerzett soha nem hervadó babérokat, megöli s nem bánja, ha a Mac Ádám úrral lefolytatott ezen katonai botrány ismét megzavarja is a polgárság és katonaság között a jó egyetértést. Kardját már alig tudta, hogy vigye, a karja alatt, vagy hátra csapva, vagy keresztbe fogva. Előtte való nap mocsaras vidéken állt a gyakorlat, reggeltől estig vízben jártak, cipőjének elveszett talpa és sarka, a bagage-train elmaradt, a kadét egy baka bornyujából szedte ki a rövidszárú csizmát s abban járt. A legény a szolgálati uton való teherkönnyítésnek örült, a kadét nem, sántított, mint egy tűzoltó.
Polgári köztudat szerint a tűzoltók nem sántítanak, ellenben az ezredes úr véleménye szerint, mely elvégre s az ezredben, az őrnagy fiatal feleségének véleményétől eltekintve, még a garnizon élet unalmasságában is irányadó, a tűzoltó egy minden rosszra hajló rettenetes lény s valakinek egy tűzoltóhoz való hasonlítása oly sértés, melynél nagyobbat mondani már alig lehet s emellett okos dolog is, mert az alantasok iránt előírt szívélyes bánásmódról kiadott hadügyminiszteri rendeletben nem foglaltatik benne, mint különös bántalom.
- Te, hallja! - szokta volt kihallgatáson üdvözölni Brauneck a legényeit - megvasaltatom, hogy belekékülsz, te félcivil... te ágyútöltelék... te, te... tűzoltó!
Ez volt az utolsó bomba. A tűzoltói titulus tizenöt napi sötét börtönt jelentett rendesen, tizenöt napi előírásos sötét börtönt, gúzsvassal és böjttel, e két kedves dologgal, mik mit sem vethetnek egymás szemére. Ez a fokozott méreg kitörése volt, regimencdüh, mint a gyereklelkű bécsi Wohl hadnagy jelezte - törzstisztdüh a köbön, mint Kanyó főhadnagy, az utásziskola Mocnik-imádó parancsnoka nevezé.
A köbre emelt ezredméreg ezúttal ismét teljes egészében jelen volt az érdemes komandánsnál, ki apró, fekete lován, az országút csenevész akácai alatt ballagott s arra kérte adjutánsát, hogy e vidám napot ne rontsa hiábavaló beszélgetéssel.
Dél jóval elmult, az ezred hosszú kígyója ütemes lépésekkel lassan haladt a porfelhőn át, mely körülfogta a csapatot s deresre festé a szakállakat. A felsőbbségi rosszkedv lehaladt az előírásos lépcsőn a kadétokig, mindenki mérges volt, a tizenegyedik század vén őrmesterét, ki az éjjel korhelykedett s most marsközben aludt, elmaradva a szakaszától, Hidegvágó kapitány raportra rendelte. Az őrmester tudomásul vette a kijelentést s a kapitány lova mellett lépdelve, mentegetőzni kívánt. Bizonyára emlékeztetni akarta Hidegvágót a régi dolgokra, mikor a kapitány kadétkáplár volt s ő sok minden szabályellenes dolgot elnézett neki, de eközben újra csak elaludt a vén gyerek, egy kavicsgarmadára lépett, ott fölbukott s lassan legurult arról a porba.
Senki sem nevetett. Szótalan menetelt a hosszú, kétezer emberes osztály, alig hallatszott más zaj, mint a bádogkulacsok kopott hangja, mikor a szuronymarkolathoz ütődnek s a vidéki szinházak primadonnáira emlékeztetik az embert. A nagy porból csak a lovasított tisztek látszottak ki félig, egy-két század már megunta a rendet s össze-vissza marsolt. Csend volt, mintha komoly támadásra indulna ellenséges földön a csapat, pedig manőver volt az egész, annak is az eleje. Öt napja még csak épen, hogy elindult a garnizon sárga kaszárnyájából az ezred.
Hja igen, öt nap előtt. Augusztus másodikán, a tiszta nyári hajnalon egészen más volt ez az ezred, a derék százhuszonhetesek, a brigád, a divizió... a corps, a hadtest büszkesége, ez a regiment, ez egyetlen, mely ilyen szép, derék, kitünő, stramm, steif, sneidig, tadellos. Annyiszor mondták a piros lampasszos tábornokok az ezrednek, hogy tadellos, stramm és steif, hogy a gefreiter Kanál is tadellos pucolt csizmákat kívánt a vezetése alatt álló bajtársság hat emberétől, tadellos bakancsokat, sneidig sapkákat és steif derékszíjakat. Az ezred ragyogott, fényes volt, a legények, a piros lövészbojttal széles mellükön, mind az első sorban állottak, mert ezt eltanulták a többi alosztályok mind az ötödik századtól, melynek őrmestere a közpolgári életben kárpitos volt s értett a diszítésekhez. A banda trombitái, dudái fényesek, a nagy dobon új, fehér bőr, a zászló kibontva, a tisztek új tábori övekkel, a legénységen a szíjazat rendben, a fegyverek tiszták, a bajnéthüvelyek újon feketére égetve, a bakancsok jók, a sapkák vadonat újak, a parolik is, az ezredszabók két hétig nem csináltak egyebet, csak paroliztak, az őrmesterek a raktárakat dúrták, a kapitányok vizitáltak s a szubalternusok leveleket írtak ideáljaikhoz, - szóval rendben volt minden az indulás percében. Az ezredes mosolygott a szép tömeg emberre s a nyakába volt akasztva még akkor is egy babérkoszorú, melyet a reggelig tartó búcsúbanketten a városi polgármester úr szép szavakkal és ingadozó léptekkel adott át magyar hazánk és az összmonarchia e kiváló hősének, ki öt éven át lankadatlan buzgalommal ápolta a polgárság és katonaság közti jó viszonyt, egyetértést és barátságot szeretett városunkban, éljen!
Vidám dolog volt ez, a fejekben még pezsgett a Mumm, a Rákóczi- s az ezredinduló, mely tullahával a közepén, szeliden végződött a karmester úr ideája szerint a tararabummdiében. Oly szép volt ekkor, ily hajnali szemüvegen nézve a dolgokat, az ezred. A széles, fejlődött vonal sapkarózsáin a nap csillogott s az ezredzászló szalagja lengett a rúd körül.
Brauneck körülment a lován, a front megett megállt s a traint vette szemügyre. Ott volt minden, ami kellett, podgyászkocsik, társzekerek.
- Ah, die Munitionswägen...
Szeme szeretettel siklott végig a féltve őrzött lőszerkocsikon. Azontúl a tisztipodgyászok következtek, a ládákba rakott, számozott tábori tűzhelyek osztályozva félzászlóaljak szerint, ruhakocsik, azután legvégül öt pompás terhes-szekér, kettőn hordóban valóságos alföldi buczkai, a legjobb ital mindenféle marsoló publikum részére szódával - és a nélkül is. Egyenládákba rakva tiszta magyarádi, egri, somlai, a másik két kocsin az isteni nedű, Mumm, az eredeti hárshajkosarakban, leólmozva, lepecsételve, kívül a manipuláns iromba nagy fekete betüivel: Inf. Reg. No. 127. Regmsstab.
Az ezredes előrehajolt a lovon s felvillanó szemmel nézte a kincseket. Öt kocsi. Éppen elég egy húsz napos manöverre, tekintettel arra, hogy a volt brigád-parancsnok úr a tavasszal megkapta a kék ivet s ezentúl nem jár reá az ezred borára. No ezek jól vannak felrakva. Király Miska, a traintiszt igazán ügyes gyerek, pontos, figyelmes, gondos, derék, jó fiú, valóban kár, hogy öreg főhadnagy már s a novemberi előléptetés a másodosztályú kapitányok közé sorozza.
- Az avancement néha ostobaságokat csinál s összezavarja egy jól berendezett ezred egész adminisztrációját - gondolta ez ezredes.
Ezen pár pillanatig gondolkozott, de a bús hangulatot elnyomta az öröm, hogy ime, az egyedüli, amit manőveren jót lehet kapni, egy tiszta pohár ital, itt van rendben s oly biztonsággal marsol az ezreddel, akárcsak a zászló, melyre csak a napokban adományozta a saját felséges kezeivel hímzett szalagot a főhercegasszony.
Jobbkezével a baloldalára nyúlt. Kissé nehezen találta meg a kardmarkolatot. Azután kihúzta az acélat lassan, egy oly ezredes méltóságával, ki voltaképen vezérkari tiszt s ezen rangjában talán legutólszor kell kardot rántania a csapat előtt. Orrhangján, mely elegánsan s mégis élesen csendült meg a sivár kaszárnyafalak között, vezényszavakat kiáltott. Menet... oszlop... à tète a 16-ik század... A banda húzta, a gyengébb emberekből otthon maradt őrség fegyverbe állt, néhány maródi, ócska köpönyeggel a vállán, az ablakokból bámult utánuk.
A fölkelő nap fényében a vidéki nagy városon át, olyan volt az a menet, mintha elfoglalt várba vonulnának be dicsőségteljesen. Pedig dehogy. Csak manőver, unalmas komédia. A vén granicsár generális, a divizionárius, az ő régi, elavult tudásával hibát talál úgy is, kész veszekedésre megy az ember. Egy-két tiszt bizonyosan szorong, az első osztályú kapitány úr, ki először vezet zászlóaljat, valami savanyú előérzettel nézett az események elé.
A belváros, melyen áthaladtak, még jó részben aludt, a piacon csak a kofák mozogtak, néhány friss asszonyka, lenge nyári ruhákban, kecses léptekkel sietett a folyóhoz fürödni. Az ezredes délcegen csapta ki a salutöt.
A városon kívül megkezdődött a por. A fényes érctárgyak, miket e kivonuláshoz egy napig tisztogatott a jó legénység, egy negyedóra alatt piszkosak voltak, a vidám hangulat eloszlott, a babérkoszorút az első pihenőnél leszedte válláról az ezredes úr s odaadta a lovának.
- Ne... egyél te is dicsőséget.
Azóta öt nap telt el. A granicsár ismét elővette régi technikáját s a modern hadászat minden tisztességes törvényét kijátszó terveivel szétdobálta az ezredeket. Tudvalevő, hogy jó ezrednek lenni rossz dolog. A derék százhuszonhetes ismert jó menetképességéről volt híres s igy elment oldalvédnek. A helyett, hogy az országúton haladt volna szépen faluról-falura, ugarakon, szántóföldeken, cserjéken át ment, azután mocsár szélére jutott s egy teljes nap abban a csatakban gázolt. A train régen elmaradt, a legénység alig jutott ételhez s az út harmadik napján az öt jeles kocsi, Király Miska főhadnagy remek öt kocsija, úgy elmaradt az ezredtől, hogy nem is sejtették, merre jár.
A bolyongás után most, ötödnapra jutottak járt útra megint, az ezred sárga és fekete volt a reáragadt sártól, a hangulat nyomott s a boroskocsik sehol.
A déli pihenőre az ezredes már mérges volt, nem kapott sehol egy pohár italt. Boszusan verte a csizmája orrát az árokparton, ahol ült, a botjával, s már azt is megtette, hogy a csapat után jött mozgó kantinos borából akart inni. Egy tekintet a zavaros, bizonytalan színű folyadékra elég volt, hogy elmenjen tőle a kedve. Morogva tért vissza s a törzstisztjeivel veszekedett.
- Tessék, ez hát az a híres százhuszonhét. Kohn úr a két sárga gebével elbírt utánunk jönni, Kohn úr itt van és beteggé teszi borával az embereket... Hanem a mi kocsink, az nincs itt, az nem tud jönni.
- Talán összetört valahol - vélte az őrnagy.
- Igen, talán tisztelt román polgártársaink isszák valahol a pezsgőt...
Az ezredes egyre mérgesebb volt, a hangulat egyre mordabb. Kifogásolta a fegyvergúlák összeállítási módját s konstatálta, hogy a kadétok csalnak. Egynek a borjuja sincs megtöltve a borjuba szükséges hadidolgokkal, mint kefe, gombpucoló, tű, cérna, zsebkendő, sósbádog, bakancsszeg. Egyet felrúgott - nem kadétot, borjut - amely kinyilt s látni lehetett, hogy csak szalma van benne.
Keserűen kacagott a vén katona.
- Persze, a szászhuszonhetes. Das ruhmreiches Regiment. A kadétok szalmát hordanak hátukon. Egy kis gold-cream nem kellene nekik, gyenge vállaikat kenegetni, Ylang-ylang, poudre de riz... haha, a jövő tisztjei. Szép iskola, mondhatom. Ez a hadsereg fejlődése, a kor színvonala, a modern vívmányok, meg a többi ostobaság... és szalma a borjuban...
A zászlóaljparancsnokokhoz fordult:
- A legközelebbi pihenőn a kadétok kihallgatásra jönnek, teljes tábori fölszerelés... Majd adok én a kisasszonyoknak. Hornista?! Hol az a gazember már megint? Hé, káplár, fújjon sorakozót!
A zászlóalj-kürtös teleképpel fujt a rézbe, az az ezred megindult s ahogy a sáros, poros csapaton végigtekintett az ezredes, hangosan kiáltotta:
- Népfölkelők... valóságos népfölkelők!
A kadét ezért káromkodott, kedve ezért nem volt senkinek, az ezred lomhán ment előre, egy-két ember kidőlt s azokat, mielőtt betegnek deklarálta volna az orvos, előbb végig verte kardtokkal.
- Szimuláns kutyák...
Senkisem énekelt. A bakaszokás, hogy marsközben dalol, elmaradt; a hideg, mérges tiszti arcokra vetett tekintet elég volt arra, hogy elfojtsa a nótázó kedvet. Időközben az ezredes visszafordult, elvágtatott a haladó oszlop mellett, ujra visszajött s lármázni kezdett. Az első zászlóalj a leszedett nyakravalót a válldragon alá dugta, a második a sapka mellé, a negyedik le sem szedte.
Amint előre-hátra ugrált a kavicsgarmadák között, hallani lehetett, hogy kiáltoz:
- Botrány... semmi rend, semmi egyöntetűség! Nagyon jól nevelt társaság ez a zászlóalj, gratulálok, őrnagy ur!
Hirtelen beállt az a teljes, néma csend, mikor a legnagyobb rangú lármáz. Pihenjben menetelt az ezred, a tisztek önkénytelen mégis szakaszaikhoz siettek, hogy valami baj ne legyen. A feljebbvalók szeszélye kitanulhatlan.
Itt-ott elfojtott parancsszó hallatszott:
- Feltakarni! Sortávolság... lépést, lépést! Húzd meg a puskát, nem vagy finánc.
Brauneck hevesen gesztikulált legelől. Ezúttal a bandával akadt dolga. A banda kislova igen sovány, micsoda botrány ez már megint. Talán megeszik a zabot előle. Hol az a lovász? Az a kutya jöjjön raportra.
A porfelhőben, mely alatt az ezred némán és szótalan haladt, ezúttal csak a lépések zaja s az ezredes kiabálása volt hallható.
Azután néhány pukkanás, kicsi zaj, mit alig lehet észrevenni. Erősbödött, azután egész szalvék következtek.
- Állj!
A füsttelen lőpor. Nem jó dolog. Ime, tisztán hallható, hogy lövik az ezredet, de nem tudni, honnan. A gondolat szinte megbénul. Mindenki tudja, hogy az ellenség gyakorlótölténnyel lövöldöz, mégis megretten. Az ismeretlentől való félelem ez. Az ezred megáll, a lövések egyre sűrűbbek. Honnan, honnan? Csak mikor egész sortüzeket ad az ellenség, látszik meg kevéske, halvány füst, a hosszú, alacsony erdő szélén, mely lassan húzódik tova, mint őszi reggeleken a köd a nap előtt.
Hát csak ez kellett még. A fáradt, kimerült csapat újra tűzbe induljon. Az ezredes harsány hangon kiált:
- Támadás az erdő felé. Első és második zászlóalj - tűzvonal!
Gyorsan átveti magát a két bataillon az árkon s az ugaron csatárláncba oszlik. A tartalék a porba fekszik s az árokba. Pár perc alatt a kékruhás emberek hosszú vonalban haladnak előre, a tartalék lassan megy utánuk.
- Balszárny szorosabban! Takarás! Takarás! Mi ez? Miért nem adnak tüzet? Hornista, gazember! Hol vagy?
Brauneck dühösen vágtat az osztályok között.
- Micsoda tartalék ez! Hogy fekszenek! Mint egy csomó bivaly a sárban! Na, köszönöm. Inkább penzióba, mint itt maradni! Kapitány úr, nézze a századát! Csináljon rendet.
Amazok elől már lövöldöznek erősen. A Manlicher gyors, hirtelen pukkanásai követik egymást. Küldöncök szaladnak hátra.
Újabb századok sietnek az ugarra. Föloszlanak, a legénység sietve megy előre, megbukva a szántás kupacaiban.
- Micsoda rend ez? - kiáltja Brauneck.
Elől az alezredes, az őrnagyok vezényszava szerint megy az álcsata. A puskatűz fokozódik.
- Gyorstűz!
Az egész vonal átveszi a sortüzet.
Azután a századok hirtelen előretörnek, a roham megkezdődik. A szuronyok csillognak a fegyvereken, a tömeg rohamban fut az erdő felé.
- Hurráh! Hurráh!
Ez az utolsó kísérlet, a tömeg rádobása az ellenfélre, ami után már komoly esetben, im Ernstfalle, mint a közösöknél mondani szokás, a szuronyharc következik. A legénység már izgatott, benne van a hadakozás dühe, a káplár csak úgy viszi az embereit, mint »ércfalba«. Egymás hátán van az egész, a kimarjult lábú, fáradt katona e pillanatban úgy ugrik és fut, mint a porond gimnasztája s ha idején nem fújnának megálljt a kürtösök az egész vonalon, belemártaná nagy izgalmában ellenséget játszó bajtársába a szuronyát.
Az ellenség visszahúzódik a roham elől, az erdő szélén, a fák lehajló ágai alatt csapatok futnak a sűrűbe.
Azon a helyen, melyet ezek elhagytak, megáll a támadás, a harci kedv egy pillanat alatt lehül, a legények egymással veszekedve szedegetik a földről a gyakorlótöltény kilőtt hüvelyeit, miket a másik nem vihetett magával.
Előbb állj-t fújtak, azután pihenj-t.
Ez az embereknek szól, azután jön a tiszteké, ami az ezredes mai hangulatával keserves dolog lesz a megbeszélés.
Amint a hosszú, elnyujtott kürtszavak elhangzanak, mogorva arccal lépdelnek a századparancsnokok, a törzstisztek az ezredes felé.
Brauneck jó távol állt meg lovával egy magányos hársfa alatt. Messziről látszik rajta, hogy izgatott szavakat vált az adjutánssal. Komoran néz végig a tiszteken s a tisztelgés után beszédbe fog.
- Uraim, én elég vén ember és vén katona vagyok. Ez nem járja, ami itt megy. Én mondom. Én ma azt tapasztaltam, hogy ebben az ezredben nincs menetfegyelem, nincs tűzfegyelem, egyáltalán nincs fegyelem. Nincs itt semmi. A századoknak fogalmuk sincs arról, mint kell felvonulni a csatártűzhöz. Nincs erő a mozdulatokban, ami határozottan a hiányos kiképzésre vall. A legénység nem tudja, mit tesz, az altisztek nem érnek semmit. Száz pulykát szebb rendben lehet felhajtani valahova, mint itt egy századot. Száz pulykát, uraim. Én mondom...
Egy pillanatra megállt. A tisztek sorfalában csend volt, ki sem mozgott...
Ezt a csendességet ekkor zaj, lárma vágta kettőbe, mely az erdőszélen pihenő legénység között támadt.
- Éljen, éljen! Szervusz! Hahó! Megkerült, itt van! Hej, Marci, megjöttél? Nini, a bolond!
Az erdő szélénél kissé beljebb, azon a tisztáson, melyen át a rohammal elvert ellenség egy negyedóra előtt visszavonult, lassan öt kocsi bontakozott ki a fák alól, a jó erős lovakkal, a kocsis mellett egy-egy katona, kiken messze virít a százhuszonhetes ezred élesszínű parolija.
Király Miska főhadnagy oldalt tekintve, meglökte a mellette álló tiszt kezét s félhangosan mondta:
- Mumm bevonult.
Az ezredes még türelmetlen lovával volt elfoglalva, azután folytatta a megbeszélést, amit azért neveznek megbeszélésnek, mert csak egy beszél, a többi hallgat.
- De, uraim - szólt emeltebb hangon - el kell ismernem, mit már többször tettem, hogy az ezred elhatározó pillanatokban teljesen érvényesíteni tudja magát. Tekintetbe véve az ötnapi menetelést, a rossz terrénumot, az élelmezés hiányosságát, el kell újólag ismernem, hogy a legénység a kitűnő, példás vezetés alatt ép most, szemünk előtt, oly teljes, erős, feltartózhatlan rohamot csinált, amely egyedül képes arra, hogy védett pozicióból kiverje az ellenséget akkor, midőn a támadó nyílt terrénumon dolgozik. Ezért fogadják még egyszer elismerésemet. Köszönöm uraim!
Vidáman emelte sapkájához kezét. Öregebb tisztek arcukon a szászhuszonhetesek megszokott büszkeségével tisztelegtek vissza s megvoltak győződve most már, hogy nem is mehetett volna másképen ez. A fiatalabbak nevettek, a törzstisztek vidáman mentek a táborozó ezred felé Brauneck mellett, aki mosolygott s becézve simogatta meg lova nyakát, amint beszélt.
- Azt hiszem, egy órát pihenhetünk, uraim.
Az őrnagy egy kérdést kockáztatott.
- Ezredes ur, a tiszthelyetteseket most állítsam elő?
Brauneck csodálkozva nézett rá, mintha nem tudná, miről beszél. Aztán, míg sarkantyús csizmáival mélyen lesüppedt a porhanyó szántásba a nagy erős ember, elütőleg felelt:
- Ah, nem... Hagyd azokat, őrnagy úr, nem olyan rosszak azok a kölykök, mint ahogy gondolja az ember... Egyébként a fölszerelési utasítás a szamár - minek hordjon a kadét borjujában gombpucolót...
Pár perc mulva az ő tábori, összenyomható ezüstpoharában habzó Mummal, az ezredes vidáman köszönté a csapat tisztjeit.
- A derék százhuszonhetesre egy pohárral, uraim!