A rettenetes mama

A rettenetes mama szerző: Gárdonyi Géza

       A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, panama-kalapos.
Bizonyára nyaraló fővárosiak.
Nem ügyeltem rájok. Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.
Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött a kupéba. Nyítva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam szálltak be, ők is nyitva hagyták.
De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, - nehogy még valaki beüljön. Ahogy kifelé mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan visszaszólt:
- Bogláriék.
A monoklis megrándult:
- Csapd be az ajtót!
- Már késő, - mormogta a panamás.
A monoklis boszusan dohogott:
- A penész egye megy! Nem szeretek azzal a viperával egy-díványon ülni. De mit keresnek ezek a fővárosban?
- A felesége nyelvét akarja talán ki Nevettek.
Aztán a monoklis szólt:
- Örzsikének vesznek tán kalapot.
- Nem látom velök.
- Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.
A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a tréfás vészjelzésre.
Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni? Hát egy szürkecilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes, mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemű, mintha gyászolna valakit.
A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe noszogatta.
- Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.
Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltűnt a szemem elől.
Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.
Kis idő mulva megszólalt a monoklis:
- Máshova ülnek.
- Hálistennek, - felelt a panamás.
És a fejét rázta:
- Sose bírta megérteni, hogy miért élnek ezek együtt?
A monoklis vállat vont:
-- Hja ahol gyermek van...
-- Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?
- Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.
A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót. Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.
-- Láttam, hogy itt vagytok, - mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni. A feleségemnek találkozott asszony-társasága.
S kezet fogott a két fővárosi úrral.
A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége valami nagyfogu vipera, Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.
A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi tavaszon azok is elköltöztek.
Aztán a beszéd másra fordult.
- Hová mégy? - kérdezte a panamás.
- Pestre, - felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.
Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.
-- És a kedves leányod? - folytatta a kérdezést a panama-kalapos.
- Asszony, - felelte vígan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment? Benne volt egypár lapban is.
A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.
- Bizony, bizony, - bólogatott Boglári, - már három hónapja.
- És ki vette el?
- Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?
A két ember a fejét rázta:
- Nem.
- Egy ragyogóan talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább névről...
Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható csibukot.
A vonat elindult.
- Haj, - mondotta Boglári vígan a csibuk tömése közben, - sok bajom volt nekem ezzel a házassággal! Pedighát... éppen nem rossz. Csak a feleségem...
- Nem szereti?
Boglári felvonta a vállát.
- Attól tartok... Az ő beleegyezése nélkül történt...
- Az ő beleegyezése nélkül?
- Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom, hogy még most is ellenzi...
Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva folytatta:
- Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, - iszen ismeritek, - csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!! Iszen ismeritek.
Éppen azért csodálkozunk.
- Nem lehetett máskép. Ő a lányát valami előkelő embernek szerette volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.
Megszívogatta a csibukját és folytatta:
Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:
- Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte. Már három napja.. hogy se nem eszik, se nem iszik.
- Hm! Tán megszidtad valamiért?
- Nem én.
- Hát mi baja lehet?
- Nem tudom.
- Kérdezted tőle?
- Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi sincs. De éjjelenkint hallom ahogy sóhajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a leány.
- Hm. Szólj neki, hogy jöjjön be.
A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.
A leány belép. Kérdön néz rám és szomorún.
- Örzsíkém, - mondom neki, - mi bajod? s megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.
- Semmi, - feleli fahangon.
- Semmi?
- Semmi.
Hm, gondoltam, ismerem én ezt a semmit még leányiskolai professzor koromból.
A szemébe nézek:
- Te szerelmes vagy!
A leány szeme megnedvesedik.
- Nono, - mondom vigasztalón, - hiszen az nem olyan nagy baj, főképpen ha az, akit szeretsz, méltó ember.
A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.
Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy kifakadjon.
Intek neki:
- Eredj. Hagyj magunkra!
De az asszony... hiszen ismeritek milyen természet.
- Nem! - mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban hallanom!
És vallatón rival a leányra:
- Ki az az ember?
- Én azt nem mondom meg, - sírja a leány.
- Valami gazember.
- Nem.
- Valami éhenkórász!
- Nem.
- Valami pincér!
- Oh!
- Valami diák!
- Semmi diák!
Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.
- Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha becsületes ember...
- A legbecsületesebb!
- Ha nem éhenkórász...
- Nagyon is úri ember!
- Ha tisztességes foglalkozása van...
- A legtisztességesebb!
- Hát akkor mért nem mondod meg?
A leány hallgat.
Én tovább biztatom:
- Mink nem fogjuk a te Boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha nem ült Illaván, ha szereted és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük mink. Légy bizodalmas!
A leány csak hallgat, és még mindig nedves szempillákkal pislog maga elé.
- Szólj hát, - bíztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell mondanod.
- Igérík, hogy nem ellenzik? - rebegte a leány.
- Becsületemre ígérem.
Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog nyílni a lakatja.
Az anyjára nézett.
- Előbb tudni akarom, kicsoda? - felelte az asszony.
Végre a leány szepegve megszólalt:
- A Nagy úr!
Elképedten bámultam rá. Az asszony is elképedt:
- A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!
A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.
- De hiszen annak felesége van! - rikoltotta az asszony.
- Elváltak.
- Gyereke is van!
- Az asszonynál.
- És negyven esztendős!
- Harmincegy.
Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem, mint a gyárkémény.
Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca négyszögű és csúnya: a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben. Hogy mért találkozom vele esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?
Végre is befogtam az asszonynak a száját.
- Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való. Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!
A leány leroskadt a díványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a leánycsábító festőre.
- Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, - rikácsolta, - mert úgy csúffá teszem...
És mind a tíz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.
Megálltam a leányom előtt.
- Örzsikém, - mondottam a könnyeit letörölve. - Tudod édesem, hogy mink nagyon szeretünk. és nem megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak választasz. Be kijelentem, hogy az ízlésed kétségbeejtő! Az az ember nem hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell azonban ígémed, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát megígéred nekem?
- Meg, - felelte a leányom határozottan.
- Anyádnak azonban ne szólt semmit. Mondd, hogy letettél róla. Vagy legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.
Az asszonyt is elővettem aztán:
- Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kínzod azt a leányt. A szerelem olyan, mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak bízd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod, hogy én leánylelkekkel foglalkoztam egész életemben.
- Én találkozzak avval a mázolóval? avval a rücsökkel! avval a vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem róla a szentölt vizet!
- Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol érte. Azt akarod, hogy elfelejtse és te hordod mindig az eszibe.
- Költőzzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!
- Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.
- Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!
- Legyen meg a te akaratod!
Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.
- Hallja-e, - mondom neki haragos nyers hangon, - a leányom megvallotta, hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem, önök mind a ketten megbolondultak.
A festő megrökönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a lokomotív-lámpás.
- Hát van magának valami vagyona? - förmedtem rá.
- Van, azazhogy nincs, - hebegte gőzőlőgve, - de a művészetem...
- Művészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit...
- Kérem, kérem, - szólt sértődve, - az én teheneim első díjat nyertek Münchenben. Én évenkínt három négyezer forintot keresek, és egyre többet.
- És maga kicsiny is a leányomhoz!
- Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.
- Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak kicsiny maga. Node mindegy, maga elbolondította a lányomat, hát magukra vessenek. Én csak arra kötök, hogy
hat hétig ne beszéljen vele, se ne írjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a műhelyébe és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt a kaszinóban. Akkor megígérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a feleségemet belehajlítani az egyezségbe.
A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és eltávozott.
Mi volt a célom ezzel a hat héttel?
Hát először is az idönyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.
Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt, el kényeztetett divatbáb; nem asszonyok nevelték. Maga ment vissza az anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!...
Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a leánynak az eszéből.
- Hogy viselkedík a leány? - kérdem a második héten az asszonyt. Nyugtalankodik-e még?
- Nem, - azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat. Nem szeretem.
- No csak ne említsd neki. Ne zavard fel mikor a leány hallgat.
a vizet, hadd higgadjon le végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.
- Ott lesz a festő is.
- Nem lesz ott.
Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta, kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.
Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sírni már nem sírt. Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.
Furta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a kurta emberből? De nem akartam az eszét ráfordítani: hadd vélje, hogy a festő személyével gondolatban se foglalkozunk.
De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a szándékukon?
Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre bírni? vagy az akaratomat vegyem elő.
Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg hogy szembeszálljak vele... előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom órákra. Iszen ismeritek.
Hát letelik a hat hét.
A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:
- Hát papa meggondoltam.
- És mit határoztál?
- Azt hogy hozzámegyek.
Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy mozdíthatatlan, mint a Szent-Gellért-hegye. Hát mit csináljak vele?
Átgondoltam már százszor is a hat hét aIatt, hogyha éppen bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és négyezerforíntot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése. Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami szomoru. Olyan, mint a fa, amelyik virágzik, de nem gyümölcsözík.
Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:
- Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak is engednie kell.
Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt, hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpenyegemet, kalapomat.
Az érzelmei neki se változtak.
Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:
- A leánynak vagyona nincsen.
- Dehogy nincs, - felelte mosolyogva, - az Örzsike lelke felér a Rotschíld vagyonával!
Ez is csökönyös, mint a leányom, - gondoltam. Éppen összevalók.
- Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön hozzánk, mig nem értesítem.
A festő aggodalmasan pislogott:
- Ön megigérte...
- Megígértem. A lányomnak is megígértem. Meg is lesz.
- Ha nem egyezik is bele?
-Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban!
El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaértem, megint csak vakarództam:
- Mit szól az asszony?
Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az álom.
A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a fülembe sugta:
- Tehát ma...
- Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred.
- Délelőtt...
- Hagyjuk ebédutánra.
- Jó.
Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fűtöttem a lokomotívot.
Mikor a fekete kávénál tartottunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az asszonynak:
- Tehát a leányod férjhez megyen.
- Kihez? - kérdezte ijedten.
- Nagy Balázs festőművészhez.
Felrobbant, minta puskapor.
- Soha!
- De ő akarja. És én beleegyeztem.
- Én meg nem! Soha! Sohal
A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és fölemelte:
- Megölöm! Megölöm, azt a varangyéket ha ide be mer lépni! Elmegyek a lakására, ott ölöm meg!
No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt. Erzsike elájult. Az anyja elrohant. Énmagam azt se tudtam, hogy locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is elájuljak?
A leányt nem lehetett lebeszén! Csak sírt éjjel nappal. Az anyja őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.
Végre is azt mondtam a leánynak:
- Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok. Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár hétre ahova akartok. A többit bízd reám.
Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.
- Ugy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó apát adott!
És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.
Belevitt.
A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg akarja ölni, de ne búsuljon, mert én ebben az egyben nem tágítok. A leányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit írt, hogy ne járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy leszurja.
A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.
- Nincs más mód, feleltem neki, - csak hogy az ügyet titokban kijárjuk. Maga beszéljen a pappal, én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést valahogy csak elengedik.
- Igen, de hogyan lesz az esküvő?
- Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt, hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt, előtte való éjjel kiszökünk Örzsíkével és a Vadászkürtbe szállunk. Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.
Úgyis történt. Az esküvő terminusáról sutytyomban értesültünk. Az asszony még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind a kettőnket. Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vígan voltunk este! Még kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.
Tízkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját, és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a gallérját is képtelen volt bekapcsolni.
Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az ablakot.
Az éj csillagtalan volt. Csak az útcaí lámpás világított. Megvártunk egy részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam senkit. Kitártam az ablakot.
- Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.
Kisegítettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.
Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És elhajtottunk.
Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.
Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem fogadott. (Kénytelen voltam hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget mozgósítsa értünk.)
Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriaí ábrázatot!
- Örzsike! Veled ment el Örzsike?
- Velem,- feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt pofon elé készülhet az ember.
- És hol van?!
- Nem tudom?!
- Nem tudod?
- Nem.
- Dehát valahol csak van !?
- Valahol van.
- Dehát hol van?!
Már akkor még a fülecimpája is remegett.
Én végre kipöffentettem:
- Valamelyik vonaton van.
- Vonaton? Micsoda vonaton?!!
- Vasuti vonaton. Mennek valahova.
- Kivel? - hörögte az asszony.
- Kivel? Hát a férjével.
A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.
Én azalatt ellógheceltem.
Másnap levelet írtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent esküvel nem fogadja, írásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?
Harmadnapra megjött az írás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.
Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a házam, mint a siketnémák intézete.
Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:
- Hol van?...
- Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba, visszatéret Drezdába.
- Mikor térnek haza?
- Mikor te megígéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.
Egy hétig hallgatott után megszólal:
- Telegrafírozz nekik, mert a szívem megszakad!
- Telegrafirozz te.
- Én? Miért én?
- Mert ha én hívom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafírozol nekik, kedves hangon persze...
- Hogyan?
- Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserű szót nem fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!
Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.
A telegrammot megírta, elküldte.
És most megyünk, megyünk a leányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan az állomáson.

• 
  

A két ismerős gratulált.
- Okos ember vagy! - dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod szereti...
- Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu. Csak egy valami aggaszt...
- Pofon fogja ütni, az biztos!
- Az még csak hagyján, de most gondolok rám, hogy hátha az asszony revolvert hozott?
- Csak nem tán?
- Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, menynyi mérget nyelt ez a lefolyt hetek alatt!
- Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, - vélte a panamás. Ha másképp nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.
Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.
A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott. A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.
Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.
- Nem, ne vizsgáljuk meg, - szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a kezét.
- És ha a gyanus mozdulat csak pofon?
Boglári a fejét rázta:
- Már azt aligha bírjuk elkapni.
A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert, nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt, aki aggodalmasan nézett az ablakokra.
A festő vörös volt, mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.
Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. Összeölelkezett az anyjával.
No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.
Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal fenyegetett rá:
- Többet ilyesmi ne történjék!