A rendező
szerző: Karinthy Frigyes
Először valami színházalapítással kapcsolatban találkoztam vele: a kulisszák közül rohant elő, izgatottan, sebesen kezet fogott velem.
- Ó... bocsánatot kérek... de csak egy percre van időm... igazán nagyon sajnálom...
- De kérem, kérem - nyugtattam meg -, hiszen nincs is önnel dolgom. Nyilván összetévesztett valakivel.
- Ja, nem engem keresett? Pardon. Tetszik tudni, az embernek ezerfelé áll a feje... Tessék elhinni, nem bírom... A felelősség... higgye el, nem nekem való. De hát nem lehet megbízni senkiben.
Valami kellékes szaladt el mellettünk, utána kiáltott.
- Engem keres?
Az visszafordult.
- Mi tetszik - mondta bambán. - A Ligeti úrnak viszem a kesztyűt.
- A Ligeti úrnak? Az bent van, az irodában. Várjon, majd kiküldöm. Majd beszélek bele.
Megint hozzám fordult.
- Látja, kérem, nem lehet... Nincs időm, nem lehet... Hát majd máskor, ha megengedi... Au revoir, kérem, ne vegye zokon.
És elfutott, mint a fergeteg.
Később megkérdeztem valakitől, hogy ki volt az az úr. Nem nagyon ismerték. Aztán kiderült, hogy az irodában alkalmazták valamikor, jegyeket stemplizni.
Másodszor ő keresett fel. A kávéházban ültem, nagyobb társaságban. Odajött, igen komolyan, mondhatnám, gyanakodva köszöntötte barátaimat, és odasúgta nekem:
- Kérem csak... van egy percnyi ideje... Igen fontos ügyben... sürgősen...
Felálltam, és félreültem vele.
- Parancsoljon velem.
Körülnézett, közelebb hajolt.
- Arról van szó - de kérem, egyelőre egy szót se, senkinek!
- Kérem, hogyne.
- Megbízom önben... Tehát... arról van szó, hogy itt, Pesten egy igen nagy vállalat indul meg... egyelőre még nem beszélhetek róla... színház... és a felelősség engem terhel... Meg kell tudnom, számíthatunk-e az ön erkölcsi beleegyezésére, az ön morális obligójára, hogy úgy mondjam, az ön szellemi szolidaritására.
- Na igen - mondtam. - Miről van szó?
- Arról még nem beszélhetek. Szóval - számíthatunk?
- De drágám...
- Igen vagy nem! - kiáltotta lelkesen. - Ez a kérdés! Diszkréció! A felelősség az enyém - én rendezek mindent!... Higgye el, nem bízhatok meg senkiben, magamnak kell vállalni. Isten vele, s ne szóljon senkinek.
Megígértem, hogy nem szólok senkinek.
Két hónap múlva találkoztunk utoljára. A Körút sarkán állt az Oktogonon, a járda szélén, és komolyan, összehúzott szemmel nézte az úttest forgalmát. Egész tömeg állt már körülötte, mert hangosan beszélt.
- Mit csinál itt? - kérdeztem.
- Bocsásson meg - mondta sebesen és félvállról, a nagyon elfoglalt emberek nyers udvariasságával -, látja, hogy egy pillanatnyi időm sincs. Ez a rendezés tönkretesz. Ezerfelé kell nézni az embernek, hogy minden rendben menjen. Ott... az az automobil... igen... helyes, az mehet...
A pálcájával integetett a levegőbe, mint a karmesterek.
- Az a két kocsi most befordul... Helyes... Szemben egy villamosnak kell állni... Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kell jönni... Ahá, már itt vannak. Ott jönnek szemben. Hé katonák... jól van, mehetnek! Hé, rendőr... helyes! Magának a rendezés szerint itt kell állani, a lámpa alatt... jól van... most már kezd valahogy menni... Most még szembe, a ház negyedik emeletére, egy fehér főkötős cselédet kérek, aki kinéz az ablakon... jól van, helyes, megvan már... Ketten szembejönnek... egy hölgy meg egy inas... Az egész fölé felhők... délutáni világítás - így!!... jól van!!... balra, a házak fölött, a nap... hétméternyire... lemehet!! A nap lemehet!!... Helyes.
Felém fordult, fújt, a homlokát törülte.
- Fő! uram!... ezt nem lehet kitartani... nem bízhatom másra, másképp minden ferdén megy.
Két mentősapkás ember közeledett.
- Mentősapka?! - kiáltott. - Helyes. Ezeket ide kell állítani.
Odalépett az egyikhez, és rendelkező hangon szólt rá:
- Így. Maguk most velem jönnek a Lipótmezőre. Készüljenek. Nincs időnk. Mehetünk.
És könnyedén, bocsánatot kérve, elköszönt tőlem.