A lap feldolgozottságának foka

A remete (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A remete
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. február 28.

       Nem tartom valószínűnek, hogy még ebben az évszakban folytathatnám utamat. Az utazás oly lassú, hogy legközelebbi híradásomat már csak 1916-ban Új-Zélandból várhatják március havában. Társaim valamennyien tudnak bánni a kutyákkal. Macklin sebész egyébként is kitűnő társ, rendkívül erős, izmos ember. Murley kitartó munkás, minden tekintetben hasznos tagja az expedíciónak és jó fényképész. Kinematográf­készülékkel is fel van szerelve. A telet fókavadászattal töltik embereim, a fókazsírt dobozokba zárjuk és fűtésre használjuk.

                            (Shackleton utolsó leveléből.)


Folytassuk tovább a levelet, így:

       Post scriptum. Igaz ─ majd elfelejtettem kérdezni ─, mit csinál otthon a világ, a kedves, jó, öreg világ? Mikor elmentem, csehül állott. Göthös volt és félrebeszélt. Azóta bizonyára emelkedett a láza. Talán meg is halt szegény feje. Ne értsetek félre. Kérdésem tisztán csak szónoki. Nem várok rá választ. Ide különben posta sem jön. Aztán, hogy őszinte legyek, nem is belülről fakad az érdeklődésem, csak a belém nevelt illedelemből, amely nevében még a távoli rokonaim hogyléte felől is szoktam kérdezősködni. Nekem már nagyon távoli tantim a világ. Levettem róla a kezem. Mosolyogva gondolok arra az időre, mikor lakkcipőben és frakkban álltam a dobogón, s kezemben egy hosszú nádpálcával mutogattam a villanygömbökkel világított térképet. Most újra szénával bélelem a cipőm, és rénszarvasbőrt terítek a sátramra. Kását rágok. A kása nem jó ízű, de becsületemre jobb ízű, mint az angol butaság.

       Az angol butaságot pedig egy időben határozottan imádtam. Ez valahogy dekoratív és kedves volt. Hozzátartozott a családi élet melegségéhez. Semmi se oly költői, mint egy buta lady merev, kék üvegtekintete. Nálunk nagyon sokan kizáróan a butaságból éltek. A nők asztalfutókat hímeztek, horgoltak, pamutfonalat gombolyítottak belőle. Hosszúra nyúlt a fonál. Senki se tudja, hány méterre, hány mérföldre nyúlt. Igaz, a butaság is hosszú volt. A férfiak pályafutása benne szunnyadt. Szerettem ezt a szellemet, a gyermekkorom szellemét, a spiritus familiaris-t, minthogy igazi angol vagyok. Tollseprővel leporolta a képeket, motozott a sarokban, festett selyemre, égetett fára, teát főzött, dalolt, bélyeget, cigarettapapírt gyűjtött, lombfűrészelt, de megmaradt a helyén. Egyszerre ijedten láttam, hogy az, ami eddig csak nipp volt és szobadísz, az angol butaság megmozdul. Világok sorsát intézte. A tétlenség akcióba lép. Dreadnoughtok nőttek belőle. Elképzelhetik, mennyi dreadnought. Ekkor új felfedező útra indultam. Tulajdonképpen csak egy illetlen gesztust tettem. Hátat fordítottam az emberiségnek.

       Vannak pillanatok, mikor nagyon örülök ennek. Én vagyok ma az egyetlen ember, az egyetlen sziget, az egyetlen remete. Olyan egyedülvaló, mint egy igazi költő. Nem tudom, mi történik, de nem is vagyok kíváncsi rá. Mostanában semmi pénzért sem lehet ilyen magányt vásárolni. Nincs talpalatnyi hely a mappán. A föld piros, az ég kékje szürke a füstgomolytól, a tenger fekete. Mondhatom, alaposan összekevertétek a színeket a föld palettáján, mióta nem vagyok köztetek. Megmérgeztétek a tenger vizét is ─ az igazi kék vért ─ aknákkal, mikrobákkal, spirochétákkal, teleköptétek beteg nyálatokkal, szifilisszel fertőztétek meg. A szűz tenger vérbajos. Sokszor úgy rémlik, hogy nem is tudományos expedíciót vezetek. Minden hidegvérem és bíráló szellemem ellenére azt képzelem, hogy fantasztikus körmenetet ragadok a hó világába, a halálhoz, az Isten lábai elé. Esténkint kimegyek a szabadba, egyedül, és felröhögök az égre. Véghetetlen levegő és hatalmas földgömb és szikrázó hólepel, köszöntelek mind a harminckét fogammal, én, ujjongó, izmos állat. Alapjában boldog is vagyok. Nincs ezen a világon ember, aki ilyen kevéssé veszélyes expedícióra rándult volna. Nálatok maga az élet is nagyobb rizikó. Mindenesetre veszélyesebb, mint egy délsarki expedíció. Mit mondjátok, hogy itt ostoroz a hó, a zegernye, és hogy ez egy fehér pokol. Dehogy, egy fehér szanatórium, egy hidegvízkúra. Idejöhetnétek gyógyulni ti is. Jó lélekkel ajánlhatom, mert minden modern kényelmet nélkülöz. Nincsenek például vasúti sínjei, amelyeket fel lehet robbantani. Micsoda kultúra. A parkettje jégből van, jegesmedvék bőre hever ágyad előtt. Bizonyos, hogy jegesmedve is beléje van mellékelve. Mégis, ez ma az egyetlen zug, az otthon, az intérieur, az idill, a sweet home. Annyira megszerettem, a színei annyira megbabonáztak, hogy már eszembe jutottak a bolond költők is, akiket egyensúlyozott lelkem annyira megvetett valaha, a hasonlatfaragók, a csepűrágók, a verskotyvasztók, és magam is úgy gondolkozom már, mint ők, ezek az isteni nyavalyatörősek. Múltkor láttam az eget. Almazöld volt, s mint egy aranygombos, kedves, ódon cukorszelence borult a hósíkra, erre a finom porcukorra, amelyben csak mi mászkáltunk, kis fekete legyek. Gyenge a hasonlat? Akkor dobjátok el. Különben is nekem nem az eget kell felfedeznem, hanem a földet.

       Hogy ráadom-e a fejem, arról még gondolkozom. Azt sem tudom, visszatérek-e. Elindulván, az emberiségnek akartam hírt vinni egy új világról, a tudományt akartam gyarapítani ringy-rongy adatokkal. Mit nekem ma az emberiség. Az emberiség ─ és mindenekelőtt ti, angolok ─ rosszul viseltétek magatokat. Nem érdemlitek meg, hogy új csatateret szerezzek nektek. Ha célhoz érek, akkor majd megállapodom, és élek fókazsíron, halon, jeges vízen, állati módon. Állatnak lenni egy idő óta nem is oly megalázó dolog. Kutyáim nagyon hű szívek. Lovaim bölcsek. A fókák pedig egyenesen pallérozott elmék, filozófusok. Nekik is megvannak a maguk nézetei az emberről, de ők hallgatnak. Ha nem jövök vissza, higgyétek, hogy meghaltam. Másrészt arra kérlek benneteket, tisztelt tigrisek és még inkább tisztelt szamarak, ne avassatok valahogy az emberiség, a kultúra, a tudomány hősévé. Az a világ, amelyet talán felfedezek, az enyém lesz, az egyetlen semleges állam, de tisztán magánhasználatra szolgál. Le is verek eléje egy póznát, s ráírom, mint épülő házaknál szokás: "Ezen a telken idegeneknek szigorúan tilos az átjárás". Nekem a régi világ sehogy se tetszik. Próbálok felfedezni egy újat. Az talán különb lesz. Good bye.