A rejtelmek

A Wikiforrásból
A rejtelmek
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Töredék

Egy csuda ének készült számotokra,
Jőjjön kiki és hozzon társakat.
A völgybe visz az út s a bérczi fokra,
Majd szűk lesz a kilátás, majd szabad,
S ha eltakarja néha erdő bokra,
Ne véld azért, hogy útunk megszakad.
Ha kapaszkodva eleget vesződtünk,
A czél még jókor fölmerűl előttünk.

De viszont senki, bármiként figyelne,
Ne várja, hogy megértse az egészet.
Különfélét lel különféle elme,
Mint sok virágot támaszt a természet:
Egyik elfordúl attól bánattelve,
A mire más derűlt szemekkel nézhet ─
Ám, mint élvezzen, kiki maga lássa:
Nem egynek forr csupán e dal forrása.

Szép alkonyat volt, hogy zarándok-útján,
Melyet nagy szózatot követve tett
Márkus barát, útlan sürűn kijutván,
Vándorboton egy völgybe érkezett;
Csüggedten, arczán verejték lefutván
Remélt egy vendéglátó fedelet,
Hol egy kis ételt és italt találna
És hosszú útra békivel meghálna.

A hegyen, melyhez most ért, girbe-görbe
Ösvény kanyarg, fonálnál vékonyabb.
Követi ezt s mind új sziklákon körbe
Forogva, lassanként magasbra kap,
Míg nem soká magasról lát a völgyre,
Aranyos fénynyel süt felé' a nap
És, oh öröm' ottan magaslik épen
A hegy tetője, egész közelében.

Gomolygó felhők sötét peremébűl
A napvilág már végsugárt lövel,
S a vándor új erőt merít e fénybül
A bércznek tetejére törni fel.
Most, szólt magában, el fog dőlni végül,
Lakik-e, vagy nem, ember itt közel.
Halad, de megáll mintegy megigézve,
Mert váratlan' harangszó hat fülébe.

S a mint tovább megy s feljut a tetőre,
Enyhén hullámzó völgyvidékbe lát ─
S mily boldogság vár a már csüggedőre!
Erdős keretben fehér palotát
Lát kiragyogni pázsitos mezőre ─
Most süt reá a nap, és Márk barát
Siet a harmatnedves füvön végig
A kolostorhoz, mely feléje fénylik.

Már-már a szent lak küszöbére lépett,
S remény és béke ömlik át szivén,
Midőn jelentős és rejtelmes képet
Vesz észre a zárt ajtó csúcs-ivén.
Megáll, tünődik, mormol halk igéket,
S az ájtatos imán is túl levén,
Még mind tünődik, e jel mit jelenthet?
A nap lement, már a harang se csengett.

A képet, a jelt látja fölemelve,
Mely minden szívnek vígasz és malaszt,
A melyhez esküdt milliónyi elme,
Melyhez milljónyi szív imát szalaszt,
A melynek enged a halál keserve,
Mely elűl járva ellent elriaszt...
Üdűlés omlik tagjain keresztűl,
S lesüti szemét a fényes kereszttűl.

Átérzi újra, mily üdv rejlik ebben,
Miből hitet merít egy félvilág ─
De máskép látja itt és nemesebben,
S új színben tűnnek föl az ó csudák ─
Mert rózsa díszlik íme a kereszten...
Hogyan fért a kereszthez rózsaág?
Mindenfelől ölelve a keresztfát
Puhítni látszik a rideg gerendát.

De koszorút s keresztet hordva, lengnek
Könnyű, ezüstös bárányfellegek,
Középütt hármas sugarak derengnek,
Egy pontból forrva, szerteömlenek.
De e rejtelmes formák mit jelentnek,
A vándornak irás nem fejti meg.
Csak áll, tünődik, míg leszáll az este,
S a hitben űdűl elcsigázott teste.

Végül kopogtat, a mikor felűl rég
Megkezdte útját a csillagsereg.
Nyílik az ajtó, a lakók együtt még,
Feléje nyúlnak üdvözlő kezek.
Elmondja, hogy kik s mily messzünnen küldték,
S útját mily szent parancsra kezdte meg.
Ámúlnak 's a vendégjog szent adóját
Most a követnek szívesben leróják.

Körűlveszik, hallgatni a beszédet,
S varázsul érzik az új hangokat,
Lehellet sem zavarja a vendéget,
Mert minden szava szív mélyébe hat,
Mint gyermekajk ha ejtne bölcseséget,
Mely máskor csak jós ajakán fakad:
Oly ártatlan a szem s a hang őszinte,
Hogy más csillagról jöttnek véled szinte.

Légy üdvöz, szól egy ősz levente végre,
Üdvöz, ha reményt hoztál és vigaszt.
Tán meglep, hogy az üdv e követsége
Örömsugárt szemünkben nem fakaszt?
Mi létünk kapcsa, öröme és éke,
Ép most szorongva, aggva féltjük azt.
Nagy perczben hoz a gondviselés titka
Az idegenből gyászos falainkba.

Mert ah, a fő, ki összetarta minket,
Atyánk, barátunk, a hű vezető,
Ki életünkre fényt és kedvet hintett,
Rövid időn tőlünk bucsúzik ő.
Maga hirdette s késznek lenni intett,
De módja, ideje nem sejthető,
És így kimúltát bizonyosra várván,
Duplán kesergünk, már előre árván.

Itt csupa őszt látsz, kit e csöndes létre
Nem eskü csak, természet is itél.
Kizártuk azt, ki korán eltökélte,
Hogy ifju szívvel a magánynak él.
S hogy bú s gyönyör fejünket váltva érte,
S a vitorlába nem fú már a szél,
Méltóknak láttatánk e révbe jőve
Megszállani ily biztos kikötőbe'.

A nagy szív, mely most itt hágy minket árván,
Mennyei békét lelt már idelenn.
Én oldalán valék az életpályán,
Rég mult napokra hűn emlékezem.
Hogy így kerűl, folyton magába szállván,
Biztos jele, hogy végbucsút veszen.
Mi a mi életünk, ha sír széléhez érve
Nemesb létért nem adhatjuk cserébe?

Csak ezzel áldott volna meg a végzet!
De ah, az isten meg nem hallgatott.
Hány kedves társam ért előttem véget,
De örök gyászom lesz ez egy halott.
Mily nyájasan köszöntött volna téged!
De már reánk bizá a klastromot,
S bár nem tett köztünk egyiket sem főbbé,
Látjuk, hogy szelleme nincs köztünk többé.

Naponként egyszer jön, nekünk beszélni
Érzékenyebb hangon, mint azelőtt.
Ajkáról halljuk, hogy a sors szeszélyi
Mily bölcsen vitték helyes útra őt:
Jól lessük, mit mond és hogy mire véli,
Hogy meg ne károsítsuk a jövőt, ─
S hogy képét az utókor tisztán bírja,
Közűlünk egy minden szavát leírja.

Sokat ugyan inkább magam mesélnék,
Sem hogy az ő szavából hallgatom,
Mert bennem mindez olyan frissen él még,
Mint a mikor megtörtént, az napon.
De mert a mestert megbántani félnék,
Ott űlök s ajkaimat harapom.
Csak az én számról hangzanék az ének,
Dicsőbb s valóbb is volna a történet.

Fényesben írnám és jobban kiszőném,
Anyjának ő miként jósoltatott,
Mint láttak este, a keresztelőjén
Szokatlan fényű égi csillagot,
S egy keselyű, kiterpedt szárnynyal jővén
Galambcsoportba hogyan szállt le ott,
Nem ártó kedvvel, hanem enyhén, mint ha
Békét s szives barátkozást tanitna.

Meg azt is elhallgatta nagy szerényen,
Mint gyermek, hogy' győzött egy viperán,
Kis húga szenderegvén bölcsejében,
A kígyó átfonódott már nyakán ─
A dajka menekűlt volt ijedtében:
Ő fogta s megfojtotta egymagán.
S jött a szülő s ott látta ─ mily boldogság! ─
Leányát élve s fia hősi voltát.

Azt sem mesélte, hogy a kopasz sziklán
Kardjával ütve forrást hítt elé.
Mely habját az örvénybe lezudítván,
Patak-erővel dőlt a völgy felé;
Most is csörög még, ezüsthangon, tisztán,
Mint mikor a kard a sziklát veré,
S a társak, mintha szentelt forrás lenne,
Féltökben alig mertek inni benne.

Ha kit maga fölemel a természet
S nagy czélra jut, csudát még nem jelent,
Mi nagyot tesz, az ég müvének nézed,
Ki sáragyagból hősöket teremt.
De ki magára vet szorító féket
S legyőzi ön vágyát, a féktelent,
Azt példaként kiki örvendve látja
S beismeri: Ez ő, ez a sajátja.

Előre ront az erő, nincs határa,
Hatásra tör s nem lát korlátokat.
Ellenben mindfelől az élet árja
Gátol, sodor, magával elragad.[40]
E belső vészbe és külső viszályba
Rejtélyes értelmű nagy íge hat:
Közjármunkból hogy szabadon kiléphess,
Légy önmagadon uralkodni képes.

Korán szokott, követve szíve hangját,
Ahhoz, mi benne már nem is erény:
Tisztelni atyja szigorú parancsát
S engedni, ha az zordúl, hevenyén
Munkát kivánt, mely az ifjúnak rabság,
A legnehezbet oly készen tevén,
Mint idegenben hajléktalan járva
Kis adományért végzené egy árva.

A zsoldosokkal kelle harczba menni,
Gyalog előbb, folyton, nap-éjen át,
Majd bajnok mellett szolgálatot tenni,
Asztalt terítni, nyergelni lovát.
Mint hírvivőt sem fáraszthatta semmi,
Se hegy, sem örvény, sem folyó, se gát.
S megszokva így, hogy másé minden tette,
A fáradság még kedvre derítette.

Mint a nyilat fölszedni harczi tűzben
Bátran futott a hadsorok közé,
Ugy maga szedett levelet a fűben,
Melylyel a sebeket bekötözé.
A kihez nyúlt, kigyógyúlt. Hitt az üdvben
A beteg, ha közelnek érezé.
Láttára a szem fel szokott derűlni,
S csak atyja nem látszott őt megbecsűlni.

Karcsú naszádként, mely terűht nem érez,
Míg révtől-révbe szél szárnyán siet,
Simúlt az apai parancsigéhez,
Mindenben szót fogadva engedett,
S mit gyermek kedvből, ifjú a hírért tesz,
Ő nála más akaratból eredt.
Az atya látta: új próbát nem lelhet,
S gáncsot keresve, dicsérnie kellett.

Igy legyőzetve, tettel ismeré be
Fia nagy érdemét és igazát
S a zord bánásról hirtelen letéve,
Adott neki egy drága paripát.
Övén most kardot hordott tőr helyébe,
Parancsot néki más lovag nem ád,
S így kipróbáltan nemes rendbe állott,
Mi születéstől fogva rája szállott.

Még órahosszat tudnék így beszélni
Nagy dolgairól, miket végbe vitt,
Mert bizony unokák fogják mesélni
Mint hősi regét, kemény tetteit;
Mi, hogyha zengik kobzos költeményi,
Kétséget költ, de így is boldogít,
Azt minden kétszeres örömmel hallja,
Mert a csodát tanú igaznak vallja.

S ha kérdezed, mi neve a fölkentnek,
Kit ily nagyokra választott az ég,
Kiről ily hihetetlen jót jelentek,
(Bár, ismernéd, kevésnek látszanék)
Humanus neve a bölcsnek, a szentnek;
A legjobb lény, kit szemmel láthaték.
Nevét is hallod, melylyel élt korábban,
Utóbb, fejdelmi ősei sorában. ─

    ─ Igy szólt az agg s tovább folytatta volna,
Mert csordúltig tölték el e csodák,
S tán nem kell várni késő alkalomra:
Elmondom s nem lesz, a ki közbevág.
De itt az őszt, hogy legbuzgóbban folyna
Márkhoz beszéde, félbeszakiták:
A testvérek közt nagy jövés-menés lett,
S megállították ajkán a beszédet.

S hogy közben jól lakatták Márkus testvért,
S hálát adott az úrnak és nekik,
Végűl egy csésze tiszta kútvizet kért,
Megadták s nagy terembe vezetik.
Mit látott ott, hová avatlan nem fért,
Itt megtudjátok, apróra pedig.
Hogy ne legyen a képen semmi csorba,
Leírom egyenként és illő sorba'.

Nincs semmi dísz itt, melylyel szem betelhet,
Csak feltörekvő keresztboltozat,
És tizenhárom karszék egymás mellett
Mint templomkarban, mennyezet alatt,
Szépen faragva, mint művésztől tellett,
Még tizenhárom polcz áll sorfalat.
Érzé a néző, hogy e hely a béke,
Az áhitat s szeretet menedéke.

És tizenhárom pajzs van felfüggesztve,
Uralkodván a karos székeken,
Nem büszke ősök nagy sorát jelezve,
De mindeniken mély az értelem.
Kérdezni volna Márknak égő kedve,
De most e kedvét töltni képtelen,
Mert középütt másodszor tünt fel ottan
A feszület, rózsákkal átfonottan.

A képzelet itt tárgytól-tárgyra lebben,
És mind a tárgyak mélyek és nagyok:
Itt kard és lándsa függenek keresztben,
Egy-egy paizs fölött sisak ragyog,
S mit gyűjtni szoktak győztes ütközetben,
Van diadalmi jel és préda sok.
Csatán nyert lobogók és drága kincsek
És itt-ott békók és rozsdás bilincsek.

Most székeik előtt letérdepelnek
És halk imák közt verik mellöket.
Majd egy-két rövid hymnust énekelnek,
Hangjukban áhitat és szeretet.
Majd áldva egymást, válnak s nyugtot lelnek
Szenderben, melyet nem bánt képzelet.
Míg oszlanak, a vendég egy kevésig
Többed magával a teremben késik.

Akármily fáradt, nincs aludni kedve,
Ugy szitja a sok rejtelem s titok:
Egy vérten sárkány, tűzben hengeredve
A lángot iszsza, a melyben forog,
Ott emberkart harap meg szörnyű medve,
S torkából a párolgó vér csorog.
E két paizs oldalt volt felfüggesztve,
A rózsás kereszttől egyformán messze.

Csodás ösvényeken jövél e helyre
─ Szólt ujra nyájasan a jó öreg ─
Bár itt marasztna e képek rejtelme,
S a bennök rejlő ős történetek.
De ezt magától meg nem fejti elme,
Kulcsát csak bizalom adhatja meg;
Tudd meg, mily tűrés s veszteségek árán
Mit nyertünk itt az élet véghatárán.

De sohse hidd, hogy csak rég múlt időket
Említ az agg! Még sok történik itt,
Mi megpróbálná képzelő erődet,
Mit kárpit vagy könnyed fátyol borit.
Csak külső kapu nyílt meg még előtted,
Csak a pitvarnak láttad titkait.
Készülj! Méltónak látszol, jámbor útas,
Hogy a szentély legbelsejébe juthass. ─

Kis kamarában rövid pihenésre
Harangütéstől ébred Márk barát.
Fölserken rögtön és perczet se késve
Követni kész az áhitat szavát ─
Míg gyorsan öltözik, már ihletése
Ajkára adja az első imát,
Igy buzgólkodva lép a küszöb felé,
Kilincsel, ám az ajtót zárva lelé.

Megáll s fülébe három ízbe hangzott
Egy-egy ütés, mint öblös réz szava...
Nem óra üt, nem huzzák a harangot,
De közbe méláz távol fúvola;
Öröm hallgatni, mint a húros lantot,
Noha a dallam ünnepi vala ─
Titokszerűn szép, mintha erdős rejtek
Ölében boldog párok tánczot lejtnek.

Az ablakhoz siet, hogy lássa, hallja
E kedves rejtély magyarázatát.
A mint kinézett, szürkül az ég alja,
S rózsás köd foszlik a vidéken át.
Egyszerre ─ vajjon szeme meg nem csalja? ─
A kerten tüzeket derengni lát,
S a fasorok közt ─ fáklya leng kezökben ─
Kanyargó úton három ifjú szökken.

Ruhájuk leng, friss hónál fényesebben,
De szépen illik testükhöz felűl.
A fürtös fők körűl koszorú lebben,
És rózsaöv fut derekuk körűl,
Fáradtan vígak, mint ki a berekben
Az égi táncz kéjétől kimerűl.
Eltűnnek most, fáklyáikat kioltván,
Mint fönn a csillagok a mennyek boltján...