A ravasz Kabók
| A ravasz Kabók szerző: Tömörkény István |
Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában elmaradni nem jó, és nem tanácsos, arra eleven tanúbizonyság Hadadi Mihály, akivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog úgy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden holmiját eladta az ember, már az úgy szokás, hogy megéhezvén, eszik valamit. Vesz egy tízpénzes cipót a piacon. Azután bemegy valamely korcsmába, és paprikás húst kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen könnyen. A kenyérpiacon alkudni kell, s végigpróbálni a cipókat. Némelyik csodálatosan könnyű, s tele van likkal. No, az a bolond ember, aki megveszi. Más ellenben a jóravaló cipó. Ez megvan a maga természetességében, és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint ahogy az tőle megkívántatik. Azt azután megveszi az ember.
- Aztán hogy adja? - kérdezi az ember.
- Tizenkét pénz - mondja a kofa keményen.
- Hatot adok érte.
A kofa most oldalt néz, és meghúzza a derekára kötött nagykendő rojtjait, aminek bizonyos megvetésszerű jellege van.
- No, akkor nem is öszik kend belüle.
Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a cipóra. Látni való, hogy a piacon nincs több ilyen, s ha már egyszer az ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.
- No adok érte nyolcat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe neköm.
Az agyafúrt Mihály ilyképp egy garast lealkud a cipóból, amit a hóna alá vesz, s diadallal viszi a kocsmába. Ott hoznak neki paprikás húst. Hát ez biz nem olyan, mint amelyet odakint a bográcsban főznek, hanem azért csak megeszi, aki éhes. Sőt Mihály csak a cipó felét fogyasztván el a húshoz, kocog az asztalon. - Sok húst főztek? - kérdezi.
- Sokat - mondja az étekfogó.
- Akkor hát sok leve van?
- Sok.
- No, akkor adjon még levet ehhöz a cipóhoz.
Kap levet, s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, ami midőn megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva. Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi újból, hogy kocoghasson vele az asztal szélén. Étel után ital kell, s alig hihető, hogy akadna olyan magyar nemzetiségű Mihály, aki a korcsmában étel után vizet kérne, ital gyanánt.
Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, ami csodálatosan kevés, ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy az elfogyott, még másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be az ajtón egy másik cipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetű Baráczius József.
- Nini - mondja Mihály.
- Nini - mondja József.
Ezzel kezelnek, s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott van, ahol azelőtt, csakhogy Mihálynak most az útja más. Ugyanis bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az út Mihályhoz. Kabók, míg szegény volt, nem bánta, hogy kocsik járják a földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. Amint ment volna ki a városból, a vasúti átjárónál elütötte a kocsiját a mozdony, Kabóknak kitört a lába, s ezreket fizetett a vasút a láb helyébe. Pedig a láb egészen összeforrt (az emberi csont nem porcelán tányér), s Kabók azóta gőgös ember, és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.
Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson. Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel, s tudni való, hogy kivel minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No, és hogy a sógor szintén leteszi a cipót, és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy, ingyenben ülni az asztalnál.
- No, adjanak bort - mondja.
Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő múlik, megint Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja az egyik:
- De már most...
- Mönjünk - egészíti ki a másik.
Hát éppen ideje. Kiballagnak, s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki vannak pirosodva, és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból, és könnyebben kezdenek lélegzeni, amint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihály nekiereszti az ostort, hogy utolérje az előtte haladó sógort. Az út elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, kocogva, s beszélgetnek.
- Rég járt kend mifelénk - mondja Baráczius.
- Hát ha nem löhet a Kabók miatt.
- Dehogynem. Hiszen szabad az útja. Ma láttam.
Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, amilyen Kabók Illéstől telik ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a Kabók-féle földön, de mire hazaér, sántít a lova. Megnézi, látja, hogy ócska vasszeg van a lábában (mert azzal szórta tele Kabók az utat).
Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul. Szidja Kabókot, Barácziust, az utat, és még sok egyebet, mert nehéz a káromkodással betelni, különösen, ha nem tudja az ember, hol ment a szeg a ló lábába.
Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít. A szeget kihúzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig alig pitymallik, útra kel vele Dorozsma felé. Ott ugyanis vásár van, el kell adni a lovat, és venni másikat. Mihály odaér, és kiáll a lovával. A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad azért vevő. Jön a lócsiszár, és nézi a lovat.
- Hm - szól és végigtekint Mihályon -, hát ez is eladó.
Próbáltatni kezdi amaz, s szorongva nézi, hogy az állat sántít.
- Hisz ez sánta! - kiált föl a csiszár.
- Sánta? - kérdezi Mihály.
- Hát.
- Az ám - toldja a gazda a szót -, vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a lábát.
Így beszélnek előre-hátra, ami különben egyre megy. A kupec már régen látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az. Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupec nem lát semmit. A bolond még megveszi. Aminthogy igaz is. Mihály százötven forintot kér a lóért, a kupec húszat ígért, s végül száz forintban kiegyeznek. A kupec megy a lóval, és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Mihályt némi vád furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:
- Mit kupeckodik, ha nem ért hozzá.
Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:
- Tán neköm szaval kend?
Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupec a lóval. De amint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arca hirtelen. Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, amiért hogy újra kinyitotta az útját.
- Adjon isten - szól, és egyben nyújtja is a kezét.
Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent átköltenek, pedig a beszédje is egészen helyes.
- Kend is ló irányában? - kérdezi.
- Hát - bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkű ember.
- Vevő vagy eladó kend?
- Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mássat. Gyüjjön kend deputálni.
Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt többfelül ki kell tapasztalni.
- Hogy adta kend el a lovat? - kérdezi Kabók Illés, aki járatos az ilyen dolgokban.
- Száz forintért - feleli Mihály. - Hanem nyolcvanért vöttem tavaly... Most is ilyen formásat szeretnék vönni.
- Persze, persze - feleli Kabók. - Hanem nyolcvan forintért bajos olyant kapni lóban, aki húz is, futós is...
- Csikót is nevel...
- Mög a testi állapota is röndös.
Ezen elgondolkoznak, amint mennek a lovak sorai között, s Mihály az ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:
- Nono.
Most lehajlott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási szándékot észrevéve, olyan állatot kínáljon, amelyik nem tetszik. A lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbé praktikus. A másik ellenben abból áll, hogy az eladó emberek hosszú sora meg ne lássa rajtuk, hogy tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van! Ennélfogva csak úgy kell végigmenni a sorokon, mintha tisztán csak sétálás szempontjából jöttek volna ide, amely célra ugyanis a dorozsmai vásártér fölöttébb alkalmas.
Így haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van azok között különféle fajta.
- Szödik a katonák is - mondja Kabók.
- Az ám - felel Mihály -, háború lösz.
Most egy kupec rájuk kiált:
- Talán lovat akarnak kendtek.
- Azt, azt - válaszolta Kabók.
- Hát akkor ide jöjjenek, van itt megvenni való elég.
- Csakhogy nem vönni akarjuk - vág vissza Kabók széles mosollyal -, hanem csak úgy akarni akarjuk.
Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten húz végig a lovain. De hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét. Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.
- Látja kend? - súgja.
- Azt ott? - súgja emez vissza.
- Azt hát. A három közül a harmadik.
- Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda feje van neki.
- Nono - véli Kabók. - Olyan nyolcvanforintos formájú... A király ménöseiben van bizonyosan szöbb is.
Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant, Kabók kettőt, s ezzel el van intézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig megy a bizonyos ló felé, de csak tél-túl, mintha mire se lenne gondja. Még túl is megy rajta, de akkor elejti a kezéből az ostort, amiért vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy darabig, azután hanyagul odaszól:
- Ez a vénség is eladó?
A gazda kissé ingerülten felel:
- Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb, mint kend.
- Nono - szelídül Mihály -, nem látta kend az én körösztlevelemet.
Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni, s félvállról felel:
- Kend se a lóét.
Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a dologból. Mosolyog s azt mondja:
- A lónak a foga a keresztlevele.
- Persze. Azt kell megnézni.
Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyílt viselkedésű állat, amely sohasem tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak írva a fogaira. Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hétesztendős, ami lónál körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nem nagyon öreg, sem nem nagyon fiatal, s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már megállapodottabb az észjárása, és nem tesz oly könnyen kárt sem magában, sem másban.
- No ugye - mondja diadalmasan a kun.
- Hm - feleli Mihály savanykásan -, ez még nem határoz, mert amellett akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a háta, mint a beroskadt tanyatető. Meg a feje... Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be sem fér vele az istállóajtón.
A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a vevőt. Az vesz, aki ócsárol, tartja a német, aminek az felel meg a magyarban, hogy alkuval megy a vásár.
- Hát - mondja - hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna, a katonák is megvennék.
Most Mihály kacagni kezd, s lóbázza a kezében az ostort.
- Ezt? - kiáltja. - Ezt a liszteshombárt? Ugyan hová tette kend a szömit?
- Adjon isten jó napot - mondja most valaki a háta megett. - Mit nevet kend?
Mihály megfordul, s Kabókra ismer.
- Nini - mondja -, kend is itt van?
- Itt ám - feleli a ravasz Kabók. - Talán lovat néz kend itt?
- Nézem hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék... Nevetni való ezt.
- Ha hibája nem volna - mondja bosszúsan a kun -, el is vinnék. Nem mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna.
Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátrahajlik, a bal lábát előreteszi, s összehúzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.
- Ez az a bizonyos ló? - kérdezi komoran.
- Ez.
Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt, s közben kissé rángatja a vállait.
(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolássza végig, hogy nincsenek-e ott rejtett daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a gegőjén, s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra húzza szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit lehúzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefúj mindkettőbe, s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja a fejét, s állon üti vele Kabókot. - Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára - véli ez. Még most a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az, akinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára gyújtson a kocsiban.
Nos, idáig elment a vizitáció. Most következik a hát megvizsgálása, valamint hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt lökdöstetik, ami a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.
- Hej, de ugrálsz - feddi ez -, talán az ördög bújt beléd?
S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fő dolog. Végig kell menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol pókosság, s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez azután valósággal tanyacsúfság lenne.
Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a tenyerébe fogja, s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.
Amazok várakozva tekintenek rá.
- Hát ezt vinnék el a katonák? - kérdezi végre a nagy hallgatás után.
A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát.
- Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna - szólt összehúzott szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiúra.
- Értöm, értöm - feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált Mihállyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, amit meg kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.
- Értöm én azt - folytatja a beszédet a kunhoz -, amit kend mond. De ha ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.
- Már miért? - kötekedik a kun ember.
- Azért - förmed rá Kabók - mert akkor nem maradna meg belőle semmi. Csupa hiba az egész ló.
Mihály is ezen a nézeten van, s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:
- Aztán hogy adná?
- Hetvenöt forint.
Az alkudók szemei összevillannak, s most már rövid kérdés az egész. Amely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért, s ennélfogva ígérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejjebb öttel. Aztán újra haladnak ugyanennyivel. Végül következik az isten neki "a hatvan" forint, amidőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár elkészült, a passzust átírják, s miután Mihály odakötötte volna a maga kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.
A duttyán a lóvásárok hotelje, s valamely igen foltozott vászonsátorból áll. Abban bort mérnek, sört is, és ott sütik serpenyőben a híres cigánypecsenyét, amely jobban csalogat az illatával, mint a kiakasztott kocsmacégér. Aki reggeltől délidőtájig dangováz, ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren egy ilyen barnapiros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéshez némi tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a puha kenyéren, amely vele jár, és azt a halforma bicskával azon is kell szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember a tányért, mint a húst.
Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék, s bort isznak a jó vásár emlékére. De még a kulacsot is megtöltik, amidőn hazafelé indulnak. Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről, s most Mihály kocsiján megy haza. A ló, az új ló igen jól lépked, s ami fő dolog, passzol a másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne, s Mihály, zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók eszét, okosságát, alkuvó képességét csodálja, s mert hogy a mai nap nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kínálja a kulaccsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztútnál azt mondja Kabók:
- Álljon kend mög.
- Minek? - kérdezi Mihály.
- Hát mert én majd erre tartok, hazafelé - feleli Kabók.
A háladatos Mihály azonban erősködik:
- Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig.
- Nem köll. Kár vóna annyira möghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő nagyon - véli Kabók.
- Hiszen ott az út a kend földjin - vitatja Mihály, aki minden áron szolgálatot akar tenni.
Kabók mosolyog ravaszul:
- Arra ne járjon kend - mondja -, mert ami törött cserép csak a tanyába kerül, mind az útra van hányva. Belehág a ló.
Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen Kabók az, aki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szólt hát a dologról semmit, csak annyit kérdez:
- Hát miért nem zárja kend el inkább az utat?
Kabók ismét mosolyog. Harcsabajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit pedig összehúzza.
- Ha bezárom az utat - mondja -, engöm szid az egész környék. Hát nem zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. Aki egyszer arra járt, többet nem kívánkozik.
- No nem - mondja gondolkozva Mihály.
Kezelnek. Kabók beballag a dűlőbe, Mihály pedig kocog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók ravaszságain jár, s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.
- Fiskálisesze van ennek az embörnek... fiskálisesze... - mormogja, s kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, ami benne maradt.