A rabról, aki király volt
| A rabról, aki király volt szerző: Tóth Árpád |
E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden
Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd -
Hallod? most téveteg és fáradt az ütem,
Mert elindult rabod, s remegve lép
Közelébb, közelébb,
S megáll - lemondón, fájó, réveteg csendben...
Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ível sovárgva,
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen,
S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.
Meg kell őt fojtanom,
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,
Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt
Az életembe, ifjú volt, ő volt a vidám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszítette a hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben,
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam,
De hozzám toppant, s ujja közé csippenté pajkosan állam,
S lassan a fénybe fordította orcám...
S mutatta a tavaszi füveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,
S a fákat, miket a halk szél szelíden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra...
S kacagtak a boldog fák, s ő is, mint a szélzengette levelek, tapsolt és csengett,
S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám,
S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta, s szépséged fuvolázta,
S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim, s eléje halkan mind hódolni mentek...
S mikor eljött az Éj, s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet,
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban - szerelmem
A Csend szivén megbújt, s így, szemlehunyva, távoli gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban,
Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan,
És búvik búgva férfimellre!
- Ezen tünődött kéjesen szerelmem, s szemeidre is gondolt távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült, s úgy tetszék: elviselhetetlen!
S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek,
S dúdoltak néki zsongító dalt: vontatott
Lépéssel léptek, s elzuhantak ájultan a mondatok,
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:
Dús ifjúságom zengték altatón, a messzetűntet -
S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:
"Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,
S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.
Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifjú lábunk enyhe táncra,
Örömek voltunk, - víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem...
Jaj, jaj... már elmaradt a boldog táj... oázisok... és táncok... és zenék!
A víg király is... jaj, jaj... rég lehunyta fényes, nagy, setét szemét,
Mert törvény:... jaj, jaj... minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák...
Jaj, jaj... ó, új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád, s legyezzen álmos, álmos halk dalunk,
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág..."
Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem, s néha, halkal
Dúdolta ő is félálomban a borús dalt téveteg,
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifjú öklét, s vad haraggal
Arcul ütötte, és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket,
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott...
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim, és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
"Jaj, jaj... már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára..."
Úrnőm, alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt, s megfojtom még e hajnalon...
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon... ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban, és bús gyilkolásra készülődöm,
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott,
S mint pici, szines lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal
De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmúló varázzsal
Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.
S én didergek, úrnőm, s furcsa és zengő
Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem, s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt, és nézze ájulásig, utolszor, orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsuzó beszédben,
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen,
S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.
Meg kell őt fojtanom...