A rab (Petőfi Sándor)
szerző: Petőfi Sándor
"Te éretted harczolék, szabadság,
S lánczraverve lábam és karom....
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakandok, föld alatt lakom....
Mikor üt a megváltás órája,
Mikor üt a boldog óra már,
Mellyben ujra szabad léget szívok
S újra rám sütsz, fényes napsugár?"
Lenn az élők nagy koporsajában,
A börtönben így sohajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen ollyan régi, régi rab!
Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyujt.
Nem napok, nem! évek folytak el már,
A mióta idevettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.
És fejét már régen a szegény rab
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét...
A reménység, hogy ő még szabad lesz!
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.
És ezért várt, és ezért nem zúzta
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.
S jött a végén e hollóseregnek,
Végre jött egy szép fehér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.
Nyílik, nyílik ím a börtönajtó....
Leveszik kezéről a vasat....
Fölsikolt és összerogy.... örökre....
Örömében szíve meghasadt.