A rab és a madár
szerző: Batsányi János
Te cifra kis madár!
Miért hagyád el már
Elmét kecsegtető,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentgető
Érzékeny éneked?
Vagyis – mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz?
S hogy (amit embertől szívem hiába vár!)
Vígasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár!
Mivel köszönjem én meg ezt neked?
Fel-felrepűlsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.
De nemsokára
Tőlem megint elválsz!
S a búnak e felhőkig ért
Boldogtalan lakóhelyéről
Szárnyadra kelvén, újlólag leszállsz
A vár fokára,
Vagy még tovább ama
Sebes folyónak zúgó partjain
Büszkén emelkedő bokros halomra;
S onnan, szokott örvendezésed
Kellős, verőfényes hegyéről,
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.
Ott hangzik újra kedves éneked
A fenyvesek tollas polgárinak
Bút, gondot elfelejtető,
S a városokban fonnyadó kevély halandók
Szemetcsaló tündér hívságinál
Százszorta méltóbb, boldogabb s szebb életéről!
Ott hangzik édes éneked
A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők
Szárnyas lakossinak
Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg,
S mindég örömmel teljes ünnepéről!
Ott hangzik, ott zeng éneked
Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ
Minden javánál
Kívánatosb, áldott szabadság
Meg nem becsülhető nagy érdeméről!
Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa
Ezen magas hegyek homályinak!
Víg hirdetője,
Szíves magasztalója
Nagy alkotód jóságinak!
Te szép, te kedves kis madár!
Édes enyhítője,
Egyetlen egy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak!
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet ébresztő gyöngy éneked?
De íme! már meg itthagyott…
Meg visszatére
Az esti szellők gyenge szárnyain
Előbbi múlatóhelyére,
Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; – s ott,
A nyári dísziből kivetkező
Kis fának özvegy ágain,
Ott áldja, ott
Köszönti
A nyúgalomra költöző
Aranyhajú szelíd napot;
Ott önti
Gyönyörködésre kísztő mennyei
Kis torka fodros énekit,
S hangokra olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot.
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhűlve szíjják bé sokat tűrt szíveink
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk kóválygó lágy szellőihez;
És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atyja székihez,
Keblünkbe hullanak le könyveink!…
Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
Majd újra nagy büszkén megáll:
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen múlattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik?
De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt: s hallgat, figyelmez a vidék
Körül-belől.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerli még
A messze kősziklák felől.
Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orpheussa szép szaván
Még a folyó is, csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajogva dúlván partjait,
S a kőfalat.
Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.
És íme zeng!… De mely szokatlan,
Mely új erővel hangzik ezüst szava?
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körűl!
Miként örül,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mező!
Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek mindenfelől neki
A szirtos oldalú hegyek
Látatlanul enyelgő gyermeki!
Téged, Szabadság! tégedet énekel.
Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel:
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának –
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes!
Áldás reád!
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!