A rózsa (Turgenyev)
| A rózsa (Költemények prózában) szerző: Ivan Szergejevics Turgenyev, fordító: Csopey László |
Augusztus végső napja volt... Az ősz már beállt.
A nap nyugvó félben van. A hirtelenül szakadó zápor, dörgés, villámlás nélkül, vonult át széles rónánkon.
A házunk előtti gyümölcsös fénylett és füstölgött a nap tüzfényétől és az eső árjától.
Ő ott ült a vendégszobában az asztalnál és mélázva nézett a kertbe a félig tárt ajtón.
Tudtam jól, mi történik lelkében; jól tudtam azt, hogy rövid, de kinos küzdelem után ép e pillanatban adta át magát egy érzelemnek, a melylyel többé nem bir.
Egyszer csak fölemelkedett, könnyü léptekkel ment ki a kertbe és eltünt szemeim elől.
Elmult egy óra ..., elmult a másik is, de csak nem tért vissza.
Fölkeltem én is, és végigmentem a fasoron, melyen — hitem szerint — végig kellett mennie.
Köröskörül minden elsötétedett, az éj beállt.
Az ut nedves fövenyén a homályon át is föltetszett egy gömbölyüded tárgy.
Lehajoltam. Fiatal, alig kinyílt rózsa volt. Két órája, hogy tulajdon ezt a rózsát láttam kebelén.
Fölemeltem a sárba hullt virágot és visszatérve a vendégszobába széke elé tettem az asztalra.
Végre visszajött ő is, és könnyü lépésekkel haladva át a termen helyére ült.
Arcza halvány is, piros is lett; gyorsan, kellemes zavarral jártatta lesütött szemeit.
Észrevette a rózsát, felkapta, megnézte gyürött, sáros szirmait, majd rám vetette tekintetét — és szemei hirtelen könybe lábadtak.
— Mért könyez ? — kérdeztem őt.
— Ezt a rózsát siratom. Nézze csak, mi lett belőle.
Erre én okosat akartam felelni.
— Könyei lemossák e sarat — mondám nyomatékosan.
— A könyek nem mosnak le semmit, a könyek égetnek, — felelé, és a kandallóhoz fordulva, bedobta a virágot a kialvó lángokba.
— A tűz jobban égeti meg a könyeknél, — kiáltott föl, és könytől csillogó szép szemei merészen, boldogan mosolyogtak.
Én megértettem, hogy ő is meg volt égve.