A régi utak

A régi utak szerző: Györffy István

Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az utazás, mikor még vasút nem volt. Csak öreg emberektől hallunk egy-egy mesét a forspont meg a delizsánc korából. Bizony nagy dologra szánta el magát száz év előtt egy utas, aki pl. Erdélyből Pestre akart jönni. Végrendeletet tett, felpakkolt egy pár hétre való élelmet, aztán nekivágott a világnak. Vagy váltott lovakkal ment, többnyire postakocsin, vagy a saját szekerén. Az előbbi mód gyorsabb volt, ez utóbbi azonban olcsóbb. Ha a saját kocsiján ment az ember, akkor az útban vagy az út környékén lévő atyafiakhoz betért, ahol megpihent, ha ugyan pihenésnek lehetett nevezni a régi magyar vendégeskedést. Akkor még több rokona volt az embereknek, mint ma, mert szép-déd-ükapákról való rokonságot is tartották. De nemcsak a rokonok kapuja volt nyitva a vendég előtt, hanem az idegeneké is. Nem mese az, hogy voltak olyan vendégszerető emberek, hogy a hidakat felszedték, hogy az utas kénytelen legyen megállni és beszállani. A beszállt vendéget meg azzal tartották vissza, hogy a szekér tengelyét elfűrészelték.

Ma már ilyesmik nem történnek, sőt valljuk meg, hogy a régi híres magyar vendégszeretet is kivesz lassanként. De hát nem is erről akarunk most beszélni, hanem az utakról. A régi utakról.

Láttál-e már, kedves olvasóm, tavasszal, földfakadáskor alföldi dűlőutat, melyet a szekerek összevágnak? Ilyenféle volt régen az országút! Ha esős időszakban indult el az utas, akkor a sár nyelte el, ha száraz időben ment, akkor a por. Ez utóbbi még talán tűrhetőbb volt, de jaj volt annak, aki ősszel vagy tavasszal vágott neki. Az utak tele voltak gödrökkel, miket belepett a pocsolya. Ezek voltak a kottyanók vagy kotymányok. Ha besűrűsödött a gödrök pocsolyája, akkor kátyúnak nevezték ezeket az állatkínzó helyeket. Ha a szekér belezökkent ezekbe a gödrökbe, akkor nagy hűhóval noszogatták a lovakat, s ha nem moccant a szekér, az utasok leszállottak és az e célra magukkal hozott ásókkal kiásták s hévérrel – amit szintén magukkal hordtak – kiemelték a szekeret. Ha azután a lovak kirántották a sárból, akkor lefaragták a küllőkről a sarat és továbbmentek. Esetleg egy hajításnyira ismét kátyúba jutottak. Legnagyobb veszedelem a töltött utakon volt. Régen ugyanis nagy vizek voltak mindenfelé s gátszerű magas töltéseket csináltak az ilyen rétségen keresztül. Ezek voltak a leggyalázatosabb utak. Kövezve ugyanis nem voltak, ellenben tele voltak kátyúkkal. Még az is volt egyik veszedelmük, hogy keskenyek lévén, két terhes szekér nem tudott kitérni egymás elől. Mivel az út két oldaláról töltötték fel, mély árkok maradtak kétfelől, s ha valaki lefordult a töltésről, sokszor más szedte fel az összetört utast.

A rétes helyeken készült utak a rét tőzeges talajából valának feltöltve; száraz időben az utasoktól rakott és kellőképpen el nem oltott tüzektől kigyulladtak és megtörtént, hogy el is égtek. Így égett el a Sárréten keresztül Nagyváradra vezető út egy része is a múlt század elején. Helyén egy árok maradt.

A hidak rettenetes állapotban voltak, úgyhogy száraz időben az utasok inkább kikerülték. Vizes időben pedig vagy lefektetett és összekötözött nádkévékből készült ún. bürü-hidakon keltek át, vagy pedig vályúkon. Télen ugyanis a gulyakutak vályúi használaton kívül hevertek, s alkalmi révészek, az ún. gorzsások ezeket a vályúkat az átkelőhelyekhez vontatták. Itt mindegyik oldal kerekei alá egy-egy vályút tettek, a szekeret beemelték és áteveztek, illetőleg a gorzsások csáklyaszerű gorzsáikkal átlökdösték a vályúkat.

Volt az alföldi magyarságnak egy különleges járműve, amely ma már, a megváltozott körülmények miatt teljesen kiveszett, ez az ún. sárhajó. Ez egy lapos, csónakszerű jármű volt, melyet ló húzott. Ez a sár tetején csúszott, mint a szán. Ennek nem volt akadálya sem a sár, sem a víz, sem a hó. Hírhedt lódöglesztő jármű volt; ma már múzeumokban is ritkaságként mutogatják.

Nyaratszakán az utasok az ilyen összevágott országutakat messze elkerülték. Ilyenkor mindenütt út volt. Gyepen hajtottak, különösen, ha nem volt nagy teher a szekéren. Vetések közt azonban a rendes úton kellett járni. Itt aztán olyan port csináltak a szekerek, hogy csak úgy fuldoklott a szegény utas és a szegény igavonó pára. Mocsaras vidéken az út a mocsár tőzeges földjéből lévén feltöltve, az ilyen kotus föld pora roppant viszketést okozott, éjszaka pedig szúnyogok raja lepte el a szegény utast, úgyhogy véresre vakart ábrázattal tette meg útja jó részét.

Homokos talajon valamivel könnyebb volt az utazás, de a por itt sem volt kisebb. Néhol a homokos vidék útjait agyaggal terítették be, ami száraz időben jónak bizonyult, de esős időben igen síkos volt és ragadt.

Aki pl. esős időszakban Erdélyből Pestre jött, az Nagyvárad–Debrecen–Miskolc–Hatvan felé került, mert ez óriás kerülő dacára hamarabb érkezett, mintha a mai Püspökladány–Szolnok vasút vonalán ment volna. Ez az útvonal Berettyóújfalutól Szolnokig az év nagyobbik felében alig volt járható, sőt a Karcag és Kisújszállás között lévő országút, az ún. Kara János gátja országszerte hírhedt volt. Ezt a gátat országos közmunkával többször feltöltötték, de lápon keresztül épülvén., mindannyiszor elsüllyedt, mihelyt a Tiszának a Sárrétre ömlő áradata feláztatta.

A száz év előtti útleírások legendákat mesélnek erről az útról, sőt külföldi utazók emlékiratai is borzongva emlékeznek vissza rá.

Mi pedig türelmetlenkedünk és méltatlankodunk, mikor a vonaton hely hiányában állni vagyunk kénytelenek és panaszkodunk, hogy kifárasztott az a néhány órai út, melyet nagyapáink hetek alatt, életveszedelmek között tettek meg.