A régi hang
| A régi hang szerző: Krúdy Gyula |
A kulcs kétszer fordult a zárban, és tíz esztendő iramodott el azóta. Mit csinált Szindbád tíz esztendeig? Arra talán senki sem kíváncsi. Elmúlott ifjúsága és véle szigorú apja, vidám és bölcs két nevelője, elmúlott vállalkozási kedve, amellyel egykor a veszedelmeket szívesen kereste, és már a nőket sem gondolta többé tökéletes angyaloknak. Nyár volt, és Szindbád egy estén elgondolkozva olvasgatta az utcasarkon a színkörök zöld és piros céduláit. A Krisztinavárosi színkörben a Rip van Winklét játszották, és Szindbád mindig kedvelte ezt a színdarabot. A tekintete szórakozottan futott végig a szereplők névsorán, és valahogyan egészen természetesnek találta, hogy a szereplők között olvasta H. Galamb Irma nevét. Kétszer és háromszor elolvasta a nevet, és lassan kibontakozott lelkében a gondolat, amely arról beszélt, hogy némi ismeretsége van H. Galamb Irmával. Régi ismeretsége.
Mélabús mosollyal lépkedett tova, és csakhamar rajtakapta magát, hogy a bolti kirakatok tükörablakában lopva megnézegeti halovány, fáradt arcát és ruházatát. Később belépett egy virágüzletbe, és búzavirágból kis csokrot vett a kabátjára... Egy borbélyüzletben megborotválkozott, és míg a szappanhab vastagon ellepte arcát, idegenül nézte magát a tükörben, mintha nagyon régi idő óta nem látta volna őszülő haját, búskomollyá válott tekintetét és fehér homlokát, amely a halottakéhoz hasonlatos.
- Szindbád - gondolta magában -, te jó bolond Szindbád, ugyan miféle bolondságot fogsz megint elkövetni?
A gondolatai szélesen elkalandoztak. Egy-egy hangot, régen hallott mondást vélt újra hallani a múltból. Potrobányi úr bölcselkedését újra felidézte magában: "Nem is igazi ember, aki bolondságokat nem követett el életében" - mondogatta a jó úr, midőn Szindbád tizennyolc éves korában házasodni készült. Kugligolyókat hallott döngeni valahol nagyon messzire (talán a "Hársfa" udvarán), és egy piros ablakot látott a színkör hátulsó részén, ahonnan az öltözködő színésznők nevetése olyanformán hallatszott, mintha zöld, fénylő bogarak röpködnének az éjben, a pirosló lyukon kifelé. Majd K. Nagy, a nyugdíjazott komédiás köhögött a messziségben - talán éppen a borbélyfüggöny mögött, és fuldokolva, erőlködve nevetett: "Szindbád, a másvilágon minden csókért, amit elmulasztott, ócska papucsot húznak az orrára!"... És erre gyorsan elhatározta magában, hogy Budára megy, és megkísérli H. Galamb Irmát ismét meghódítani, és átvenni azt a csókot, amelyhez joga volt a múltból. Azt a csókot, amelyre azóta is gondolt néha álmatlan éjszakákon, amidőn is minden megtörtént csókot elfelejtett, csak azért az egyért, a Galamb Irma elmulasztott csókjáért sóvárgott. A fehér lábak és gömbölyű vállak, amelyek lehunyt szeme kárpitján feltünedeztek, a Galamb Irma térde és válla volt. A szoknyafodrok, amelyek félálmában megcsiklandozták arcát, az illatok, amelyek feje körül röpködtek, mint könnyű felhőfátylak a hold előtt, Galamb Irmára emlékeztették egynémely éjszaka, amikor olyan mozdulatlanul feküdt ágyában, mint a koporsóban. És csöndesen felsóhajtott: "Vajon a sírban, hatlábnyira a föld alatt ugyancsak a nőkre fogok gondolni mindvégig?"
- Szolgé! - mondta a borbély, és Szindbád nemsokára egy omnibusz imperiálján utazott Buda felé, és ellágyulva, nekimelegedve emelte kalapját a Lánchídon, és a széles Duna felett elkalandozott a tekintete, midőn is valamely régi szép regény ábrándos figurájának gondolta magát. "Elmegyek azért a szívért, amely az enyém!" - mormogta a lágy esti levegőbe, és a fekete képű tengeri rablókra gondolt, akik a puszta szigeten kincset rejtettek el, amelyért egykor visszatérnek.
A színházban sokan voltak, és Szindbád egy darabig a diákok helyén álldogált. A muzsikák megszólaltak, csengő énekek hangzottak, és a közeli toronyban mély bongással ütött az óra. Aztán Galamb Irma lépett a színpadra. Rózsaszínű tarlatán szoknyácska volt rajta, s fekete harisnyás lábán lakk topán. Ő volt Lizbeth, és szőke haja vastagon púderozva, kerek kontyba fonva feküdt fehér és kövérkés nyakán. Amidőn énekelt, két ránc támadt állán, és az arca a látcső üvegén át olyannak látszott, mintha gyermekkorában himlős lett volna. "Ez a sok festéktől van - gondolta magában Szindbád -, minden színésznőnek ilyen lesz az arca egykoron." Aztán a fülét nézegette, amely kicsiny és rózsaszín volt, az orra is a régi, kecsesen hajlott és kihívó, a foga mosolyogva ragyog, minden a régi rajta, és Szindbád mégis bánattal mosolyog a látcső mögött. A hervadás méla vonalait látta meghúzódni a mosoly ráncai között... Hervadt volt Irma, mint egy sárga tearózsa a bál után, a tánc után, amely a kocsi párnáján maradt a nők hajából. Hervadt volt, mint a melódia, amely a zenekarból hangzott. (Szindbád képzeletében egy pepita nadrágos és festett bajuszú gavallért látott sétálgatni a Múzeum-kert őszi lombjai alatt, akinek megtört tekintete bágyadt mosollyal tapad a bonnok és fiatal dajkák tarka harisnyás bokáira...) A hang, amelyet eleinte nem is nagyon hallott, mélyebb és halkabban hangzó volt az Irma szájában, és a fehér blúzocska erősen megfeszült vállán, amint a karnagy intésére teli tüdővel fújta az éneket. "Te szép, hervadt rózsa!" - mormogta Szindbád, és a szíve csöndes, borongós kedvvel telt meg. "Vajon eszedbe jutottam-e néha?"
...A fűző alatt azonban szép, kellemetes formákat mutatott Lisbeth a színpadon, és később, mikor Szindbád névjegyét az öltözőbe küldte, magában azt gondolta:
- Ugyan mi történhetik, ha egyszer velem vacsorázik egy nagy fa alatt a kis budai kocsmában?
"Igen, megvárhatja, beszélhet vele az előadás után" - ez volt a válasz, amit a színházi asszony hozott, és Szindbád erre olyan mozdulattal eresztett két pengőt az asszony kezébe, mint a muszka hercegek.
A színkör mögött, ahol a diákok és fiatal újságírók szívták cigarettáikat, Szindbád egy darabig szégyenkezve állott. A felöltője gallérját felhajtotta, és a kalapját a szemébe húzta. A félhomályból végre előlépett egy piros köpenyeges női alak, és a lépcsőn megállott, mialatt jobbra-balra széjjelnézett.
Szindbád odanézett, és megemelte kalapját:
- Mindjárt emlékezett rám? - kérdezte.
- Hát elfelejtettem magát? - felelt nevetgélve a színésznő. - Milyen bajusza lett! És a válla is szélesebb. Vékony, cingár úrficska volt, most pedig egy komoly férfiú. Vajon csakugyan komoly férfiú lett? Nos? A szeme, csupán a szeme maradt a régi. A szemében még mindig van valamely gyermekes naivság... Hát én? Ugye, megvénültem?
- Most is nyomban megigézett, mint régen. A szeme, a haja, az arca pompás...
- És a hangom?
- A hangja hallatára ismét megfiatalodtam, jókedvű diák lettem, és ugyanazért jutott eszembe az a kalandos gondolat, hogy az estét együtt tölthetnénk, ha nincs ellene kifogása. Kár, nagy kár, hogy régi, kedves nevelőim nincsenek már itt a szomszédos sörházban, akiken maga annyit nevetett...
- A nevelői? - kérdezte csöndesen Irma; és elgondolkozva lépegetett. Aztán halkan folytatta:
- Nem bánom, elmegyek magával vacsorázni, de kijelentem, hogy sem értem, sem barátnémért (aki mindjárt itt lesz) nem fizethet semmit. Helyes?
Szindbád nem felelt, mert furcsának találta, hogy az Irma nyakán egy sebhely van, ami azelőtt nem volt. A szeme merően tapadt a sebre, a színésznő észrevette, és a kesztyűjét kigombolva, megmutatta a kezét.
- Itt is... - mondta elmélázva -, szerelmes voltam, és meg akartam halni. Maga nem szokott újságot olvasni?
- Kiért akart meghalni? - kérdezte bágyadozó kedvvel Szindbád.
- Valakiért... - nevetett a színésznő. A nevetése csöndesen panaszos lett, és búskomolyan folytatta: - Valakiért... Valakiért... Talán magáért.
Szindbád hátralépett, és erősen az Irma szemébe nézett. Az asszony mélázva, mintegy fátyolon át mosolygott reá, és csöndesen félrefordította a fejét.
- Itt jön a barátném!
A barátné - egy sovány, mérges arcú hölgy - katonásan, keményen megszorította a Szindbád kezét, és hetykén mondta a nevét:
- Már Mira.