A rákleves
| A rákleves szerző: Krúdy Gyula |
Ulrikról azt szokták mondani, hogy őkelme nagy „levesbarát”.
Annak, aki némi fantáziával kezeli embertársait; ilyen hír hallatára, nyomban egy középkorú, tekintélyes külsejű és nem könnyen mosolygó arculatú férfiú jutna az eszébe, aki ugyan a nyakszirtjén mindennap gondosan megköti az asztalkendő csücskét, de valamely balsors, vakeset, elkerülhetetlen végzet folytán a kabátja eleje mégis eltesz emlékbe egyet-mást azokból a levesekből, amelyeket elfogyasztás céljából babos tálban, kék karikával is megjelölt tányérban, valódi ezüstkanállal vagy hófehérre súrolt fakanállal elébe mertek.
(Persze, közelebb adván ilyenkor a sót, a paprikát, a borsot; a fekete üvegben barnálló olasz levesízesítőt, amelyet már némely vidéki háznál is használnak, de azért gyanús az a vendég, akinek első kézmozdulata a levesízesítő üvegnek van szentelve.)
Ulrik nem keveredhetett semmiféle gyanúba, amíg társaságba járt, és bozontos szakállú, csurgós bajszú, a leveshez sós kenyérdarabkákat is fogyasztó vidéki papok, jegyzők és más honoráciorok között gyakorolta az evés szertartásait.
Mondom, Ulrik társaságos életében nem keveredhetett semmi gyanúba, mert a nyakában lévő szalvéta vidám földrengést jelzett, amikor a levesízesítő cseppekkel kínálgatták. - Inkább még egy pohárkával abból a házi szilvóriumból, amíg a levesem teljesen megérik - mondta, és az asztalkendő alatt valamely zsebébe nyúlt, ahonnan az ismeretes, mogyoró nagyságú, nyerspiros vagy szárazpiros paprikácskákat szedte elő, amelyeket készen tartott penecilusával a levesbe metélt, eleinte gondos, kimért karikákban, későbben csak úgy találomra, de mindig magostól és szárastól együtt, mert így keletkezett a levesnek olyan egyéni íze darab ideig tartó kavargatás után, amely levesnek egyébként is hosszú, vékonyra sodrott tésztával kellett felszerelve lenni.
Ulrik igazában egy levest szeretett, mint ahogy azokról a férfiakról mondják, akik voltaképpen egyetlen asszonyt szerettek, amely férfiak véges-végig szerelmeskedték az életüket, minden szoknyaránc után megfordultak, mindegyikért elmentek volna a „kárhozatba is”, mint a maguk nyelvén mondogatták... Ez a leves: a rákleves volt.
*
Mikor különböző betegségei az egy helyben való maradáshoz kényszerítették, mint akár egy káposztafejet, amelyet otthon a pincében vagy a kamrában érlelnek meg arra nézve, hogy valamikor élvezhetővé váljon; - vagy akár a tengericsövet, amelyet pirosodni a padláslyukba akasztanak ki: mikor erre a sorsra jutott Ulrik, akkor persze megbánta mindazokat a kedveskedéseket, amelyeket valaha józansága, bölcsessége, biztos öntudata ellenére a különböző vendéglátó asszonyságoktól elfogadott, megbánta a „reparálásokat”, a leves utáni „negyven cseppeket”, a mindenféle közmondásokat, amelyekkel az evést volt szokás kísérni, „inkább a flaskó szakadjon, mint hurka maradjon” és a hasonló mondásokat, de még azokat a virtuskodó írásokat is, amelyeket bolond férfiak néhanapján elkövetnek egy hangulat vagy egy hölgy kedvéért. De a ráklevest állítólag mindvégig szerette Ulrik, és könyvvel a kezében állott az ámbituson, amikor az er-betűs hónapokban és hétköznapokon ráklevest főzetett.
Így beszélt gazdasszonyához, Csapó Gizellához:
- Most már mindegy, kedves, hogy mi történt a múlt időben...
Csapó Gizellának az er-utáni hónapokban többnyire a piros téglával kirakott, frissen meszelt ámbituson volt dolga, mert rendes asszony módjára tudott beszélgetni a tulipánjaival, a pünkösdi rózsáival, a virágzó cseresznyefáival, mint akár a macskáival, galambjaival, sündisznóival.
- Most már mindegy, kedves, hogy mi történt a múlt időben - kezdte Ulrik. - Mindegy, hogy mennyit vétkeztem az egészségem ellen, a mellénygombjaimat mindig kinyitottam, ha csak egy mód is volt arra nézve, hogy tüdőgyulladást kaphassak, folyton szerelmes voltam bizonyos nótákba, amelyek éjszaka nem hagytak aludni... most már mindegy...
Vesd rám szelíden szép szemed,
Most látsz utólszor engemet,
A sors elint karod közül,
De szívem csak érted hevül.
Csapó Gizella, az országos hírű gazdasszony és szegény rokon, bár ismerte Ulrik úrnak elérzékenykedéseit, mégiscsak abbahagyta a varrógép hajtását, és felfigyelt a régi versre, a régi dalra. Vajon mit akar Ulrik úr, hogy régen gyászfátyolba burkolt szívét környékezi meg; az ő szegény szívét, amely megszenvedte a magáét? Vajon mit akar Ulrik úr e szívvel, amely sokkal több mártíromságot állott ki, semhogy könnyelmű játékot űzhessenek vele ismét a férfiak? Vannak olyan női szívek, amelyekhez már becsületből sem szabad többé hozzányúlni; ilyen szívek a szegény rokonok szívei. Ó, nem nagy kunszt egy jómódú földesúrnak egy szegény leány szívét elbolondítani.
Ulrik pedig így folytatta:
- Már többször nézegettem az ön szakácskönyvét, amelybe saját kezűleg jegyzett be bizonyos recepteket, amelyeket az országban jártában-keltében hallott, tanult. Nagyon helyes szokásuk ez azoknak a derék nőknek, akik - nem egy vacsorányi időre van berendezve az élet - másnapokon is ebédelnek.
Csapó Gizella féltékenykedve nézte az Ulrik kezében lévő háztartási könyvet, mintha titkait féltené a jó úr előtt. Nem is lehet hirtelenében tudni, honnan vette Ulrik úr azt a vakmerőséget, hogy a háztartási könyvet elővegye. Utóvégre a nőknek titkaik vannak...
- Kérem, Ulrik úr, adja ide a könyvemet - mond reszkető, méltatlanul szenvedő hangon Csapó Gizella.
- Nem addig, amíg a 67. lapon levő rákleves készítési módját ki nem igazítja, utóvégre éppen az ön szavajárása, hogy az élet nem egy napig tart. Gondolni kell mindig a jövőre is, hogy az ember megmenekülhessen a borzalmas meglepetésektől. Gondoljon arra, hogy én egyszer beadom a kulcsot, és maga, Gizella, itt marad árván, a ráklevest mindig úgy fogja főzni, ahogyan könyvecskéjébe bejegyezte: azaz zalai módon. Lehet, hogy ez a recept jó lehet Zalában, ahol azok a kalap nagyságú, hizlalt rákok teremnek, amelyektől megijednek a fiatal szolgálóleányok, amikor a bajuszukat kezdik mozgatni. Többet most nem akarok a zalai rákról mondani, mert nem akarom senkinek se elvenni a gusztusát a hízott rákoktól. De mi itt, a Felső-Tisza mentén vagyunk, hál’ istennek, ha már úgyse sikerült egyéb az életemben. Itt maradhattam a szűz folyónál, amely olyan ragyogó is, mint a napsugár. Főzzük tehát a ráklevest tiszai módon - szólt Ulrik úr, és átadta a könyvet Csapó Gizellának, hogy abban a kellő javításokat megtegye.
Másnap reggel ismét beszélni kezdett Ulrik úr, mert általában reggel még bírta a beszédet, mert hiszen akármennyit beszélt álmában: reggelre mindig maradt hangja; körülbelül déli harangszóig, mert azután már nemigen állott szóba emberfiával, legfeljebb a szódavízzel házaló zsidóval, akit természetesen nem mulasztott el jól megszidni az üvegek tisztátalansága miatt... Reggel így beszélt Ulrik úr:
- Májusban néha versek is eszembe jutnak éjszaka; így eszembe jutott annak a költeménynek a másik fele, amelyet tegnap elfelejtettem:
Nem földön nőtt szép rózsaszál!
Gyönyörűségem te valál,
Örök tavasz nyíljon neked...
Isten veled, Isten veled.
Szegény Csapó Gizella ott, az ámbitusi varrógép mellett most már akarata ellenére elpirult, mert hiszen valamikor énekelte ő ezt a dalt, amikor annak divatja volt, és Gizella még tartotta magát a divatokhoz. Csak az tudná megmondani, aki a szívekbe lát, hogy mily fájdalmas emlékek ébredtek Gizella szívében a dal hallatára. A szempilláján egy gyémántcsepp reszketett - pedig Gizella nem szokott, nem tudott sírni.
Ulrik úr pedig úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Vannak ilyen furcsa emberek, akik mindig csak a maguk baját látják.
- Valami történni fog velem, mert megint gyalázatosat álmodtam, hogy szinte megbénult tőle a bal oldalam. Ördög vigye, talán még én is meghalok - gondoltam, amikor fuldokolva kimásztam az álomból. Szinte kötőféket kellett vetni a fejemre, hogy kihúzzam magamat az álom vizéből. Ha még egy percig ebben a helyzetben maradok, bizonyosan meghalok. De kimásztam, és megint a ráklevesre gondoltam, amelynek receptjét az én hűséges Gizellámnak akarom hagyományozni.
- Halljuk hát a receptet - mondá most gyöngéden Csapó Gizella, mert úgy érezte, hogy ezzel könnyít a beteg Ulrik úr állapotán.
- Köszönöm, leányom, hogy hajlandónak mutatkozik egy semmire való vén ember mondanivalójának meghallgatására - felelte hálásan Ulrik úr. - Tudni kell a történethez, hogy a felső-tiszai rák apró, fürge, jókedvű rák, amely olyan hangot tud adni a farkával, mint a gyerek az ostorával. Azt a csalánt szereti, amely a legmérgesebb, és megtámadja a nőket, ha azok ügyetlenül veszik őket kezükbe a takarítás, a kefélés idejében. Nem szereti, ha lesúrolják róla az iszapot, mert tudja, hogy ez halálát jelenti. Egyszer egy hím rák fülem hallatára azt mondta egy máriapócsi leánynak, ne ingerelje a súrolókefével, mert megharapja. Meg is csípte a kisujját, amelyet a vigyázatlan leány napokig bekötve hordott. És ez az apró rák, miután megfürdött a hidegben, a forróban megpirult, a rizskása tölteléket szereti a héja alá. Az igen apró rizskását, petrezselyemmel, tojással keverve, de csak annyit, hogy egykanálnyi legyen. Nem szereti, ha farkát, ollóját meghámozzák, sőt lábát se engedi kitépni, mert éppen lábánál fogva kell őt megfogni, hogy a derekában lévő ízekkel az ember megismerkedhessek. És rendkívüli módon kedveli a marhahúslevest, amelyet tyúklevessel is lehet keverni. Ebben szeret igazán megfőni, vékony levesben, sáfrányos, petrezselymes levesben, amikor is akár százat meg lehet enni belőle, persze két kézzel, mert bolond ember volt az, aki a rákhoz először evőeszközt használt. A rák farka, ollója és dereka, de csak a fürge tiszai rákban, telve van olyan ételízekkel, amelyek kedvesek a beteg embernek. Az apró, még szinte ártatlan felső-tiszai ráktól az ember nem kap kiütéseket. Ígérje meg, Gizella, hogy ezentúl így főzi a ráklevest!
- Holnap - felelt megadóan a szegény rokon.
- Nekem soha, mert az én beteg gyomromnak nem szabad ilyen eledellel táplálkozni. Nyomban elvinne az ördög. De majd így főzze a ráklevest másoknak, akiket szívből szeretni fog.