A pszichoanalízisről s annak jogi és társadalmi jelentőségéről
szerző: Ferenczi Sándor
Minden fejlődés a pszichológia terén fejlődést jelent a szellemi tudományok minden ágában. Ha az emberi lélekről való tudásunk csak egy lépéssel is előre halad, revízió alá kell venni mindazokat a diszciplínákat, amelyeknek tárgya akármiféle vonatkozásban áll a lelki élettel. És miről állítható ez több jogosultsággal, mint a jogi és társadalomtudományi ismeretkörről. A szociológia azokról a törvényszerűségekről tanít, melyek az egy csoportba tömörült emberek életviszonyaiban uralkodnak. A jog pedig pontosan körülírt szabályokba foglalja azokat az elveket, amelyekhez az egyes embernek alkalmazkodnia kell, ha a társadalomnak tagja akar maradni. Ez az alkalmazkodás elsősorban pszichikai folyamat, egy magasabb, általánosabb szempontból nézve tehát úgy a társadalmi, mint a jogtudomány alkalmazott lélektan, s mint ilyennek gondos figyelemmel kell kísérnie minden új mozzanatot, mely az emberi lélekről való tudáskörében felmerül.
Ilyen haladásról, mégpedig nagy haladásról van módunkban most beszámolni. A pszichológia ezen haladása Freud bécsi egyetemi orvostanár nevéhez fűződik, ki az ő új módszerét és az annak segítségével felszínre hozott dús anyagot pszichoanalízis név alatt foglalta össze.
Ha azt kérdezem magamtól, mi a legnagyobb érdeme a pszichoanalízisnek, mi az benne, ami forradalmat hozott a pszichológia tudományának évtizedek óta pangó és egyre sekélyedő vizeibe, a tudattalan lelki élet törvényszerűségeinek és erőszerkezeteinek felismerésére kell hivatkoznom. Amit a tudatosság jelentőségét annyira túlbecslő filozófusok eddig egyszerűen képtelennek ítéltek, amit egyesek, ha feltételeztek is, tudásunk számára hozzáférhetetlennek vallottak: a tudat alatt élő lelki világ Freud kutatásai révén hozzáférhetővé vált. Nem terjeszkedhetem itt ki részletesebben e még fiatal, de eseményekben és eredményekben már oly gazdag tudomány fejlődéstörténetére, csak annyit említek fel, hogy Freud a lelki betegségek tanulmányozása és gyógyításuknak kísérlete közben tárta fel az emberi lélek mélyebb rétegeit. Valamint egyes különös testi betegségek adtak alkalmat arra, hogy az emberi szervezet eddig egész ismeretlen védő és alkalmazkodó berendezéseire világ derüljön, úgy egyes lelki betegségek: az úgynevezett neurózisok és pszichózisok is a normális lelki élet olyan karikatúráinak bizonyultak, melyek csak feltűnőbben, élesebben mutatják azokat a folyamatokat, melyek minden egészséges emberben is végbemennek. Mint elmés, de paradox ötlet rég ösmeretes egy szatirikus angolnak az a mondása, hogy ha az embereket ösmerni akarod, menj be Bedlamba, vagyis az őrültek házába. De mostanáig legfeljebb, ha érdekes és különös ritkasági példányait ösmerhettük fel az emberiségnek az elmekórházak típusai között. Elmeorvosaink nem foglalkoztak, sokan még ma sem foglalkoznak, eltekintve egyébként oly buzgó és humánus orvosi ténykedésüktől egyébbel, mint ez érdekes tüneteknek különféle elvek alapján való csoportosítgatásával. Ennek az a magyarázata, hogy a biológiai tudományok óriási fellendülése a múlt század közepe óta az ideg- és elmeorvosokat is kizárólag az anatómiai térre terelte, míg a pszichológiai szempontokat egész a legutóbbi időkig elhanyagolták. Kraepelin és iskolája megpróbálták ugyan az elemi lelki tünetek kísérletei adatait az elmekórtanban is alkalmazni, de a lelki betegségek megértését éppoly kevéssé mozdította ez elő, mint a bonckés, vagy a mikroszkóp. Csak mióta Charcot és Janet majd Breuer letettek arról a babonás félelemről, mely az előttük járt tudósokat arra késztette, hogy minden órával vagy mérleggel nem mérhető lelki jelenség kutatását átengedjék a szépirodalmi íróknak, mióta ők pszichológiai szempontokat vittek be a hisztéria tanulmányozásába, vált lehetővé az a fejlődés, melyet Freud vizsgálódásainak köszönhetünk. A hisztériások értelmetlennek látszó, bizarr tüneti megnyilvánulásai mögött Freud a léleknek egy nagyszerű védőberendezését fedezte fel: az indulatelfojtást. Kitűnt, hogy a léleknek módjában van túlságosan kínos emlékképektől és a valóság fájdalmat okozó tiszta átlátásától olyképp szabadulni, hogy a kínos érzelmektől telített tudati tartalmat a léleknek egy mélyebb rétegébe, a tudattalanba süllyeszti alá, honnan az legfeljebb az ideges tüneteknek elváltoztatott és magára a betegre nézve is érthetetlen s ennélfogva elviselhetőbb formájában üti fel fejét. Az ilyen elfojtott képzet-komplexumok után eleinte úgy kutatott Freud, hogy hipnózisba ejtette a beteget, ki ebben az állapotában ráeszmélt mindazokra a bajokra, amelyek elől tulajdonképpen a betegségbe menekült. Később rájött Freud arra is, hogy hipnózis nélkül, bár lassabban, de tökéletesebben lehet behatolni a lélek mélyebb rétegeibe, az úgynevezett szabad eszmetársítás segítségével. Ha betegét rá tudta venni arra, hogy válogatás nélkül mindent mondjon el, ami eszébe jut, tekintet nélkül az ötletek logikai, etikai és esztétikai értékére vagy értéktelenségére: többnyire nagy lelki ellenállás leküzdése után szintén felszínre kerültek az eddig elfojtott "komplexumok". Mellékesen jegyzem itt meg, hogy az elfojtások feloldásával, a kellemetlen képzetek tudomásulvételével a tünetek termelődése magától megszűnik. Ugyanilyen rejtett tudati tartalomra lehetett visszavezetni az úgynevezett kényszergondolatok és cselekedetek oly kínos betegségét és indulatelfojtással váltak megmagyarázhatókká, igaz, hogy még mindig nem gyógyíthatókká egyes súlyos elmebetegségek is: a tébolyodottság, a fiatalkori elbutulás jelenségei. A betegek álmainak elemzése adott alkalmat Freudnak arra, hogy az álom tulajdonképpeni lélektani jelentőségét megösmerje, s a tudományos álommagyarázás révén az egészséges ember tudattalan lelkivilágába az első betekintést nyerje. Sorra került ezután a mindennapi élet apró szórakozottságainak és tévcselekményeinek: az elszólásnak, nyelvbotlásnak, íráshibáknak, nevek érthetetlen elfelejtésének, apróbb és nagyobb ügyetlenségeknek pszichológiai elemzése, melynél bebizonyult, hogy e jelenségekért gyakran mily igazságtalanul toljuk a felelősséget a véletlenre, mennyivel többször szabják meg azokat tudattalan énünk lappangó szándékai. Az élc és a komikum lélektani boncolása azután az első lépés volt az esztétikai hatások tudat alatti megszabóinak méltánylásához. Mindezen vizsgálódásoknak meglepő és bámulatosan egybenhangzó eredménye annak a megállapítása volt, hogy a felnőtt és minden tekintetben normális ember tudattalan énjében is elfojtva ott lappangnak az összes primitív emberi, ha úgy akarjuk: állati ösztönök, azon a fokon, amelyen azokat még gyermekkorban elfojtásra ítélte a kultúrához való alkalmazkodás. És ezek az ösztönök nem tétlenek: úgyszólván csak az alkalmat lesik, hogy az értelem és erkölcs korlátait áttörve érvényesülhessenek. Ahol ezek a korlátok nagyon erősek, ott legalább az élcelődés gyerekesen abszurd, vagy rosszindulatú formájába burkolva nyilvánulnak meg, avagy tévcselekményekben bosszantják felsőbb elfinomult tudatunkat, s ha mindez nem elég: lelki betegség tüneteiben élik ki magukat.
A tudattalanban rejlő indulatok a két alapösztön: az önzés és a nemiség szolgálatában állnak, és az analitikai tapasztalat azt bizonyítja, hogy az önös ösztönök jobban tűrik az elfojtást, mint a nemiek. Kitűnt, hogy a nemi ösztönöknek az egyén létérdekével való összeütközéséből fakadnak az összes neurózisok és pszichózisok, s hogy az egyes egyének jellemző sajátságai is a világrahozott nemi és önös ösztönöknek a környezettel való összeütközései közben alakulnak ki.
Az "ártatlan" gyermeki pszichéről alkotott idealizáló és romantikus képzetekről le kell tehát mondania annak, aki a lelki életet a maga valóságában meg akarja érteni. A gyermek lelkületét - az én szempontomból tekintve - a korlátlan érvényesülni akarás, a másokra való tekintetnélküliség jellemzi, és az is kiderült, hogy a gyermekek úgynevezett "rossz szokásaiban" (melyek közül kiemelem a vad, sokszor vérengző erőszakosságot és kegyetlenséget, mely megalázkodással váltakozhatik, a testi váladékok kiürítésével űzött játékos kedvteléseket, mindenféle tárgynak, a leg-"piszkosabb"-nak is előszeretettel való szájbavételét és az azzal való babrálást, azok szaglászását, a mezítelenség sajátságos előtérbe tolását és a kíváncsiskodást) ezekben a szokásokban, melyekhez már a legkoraibb gyermekéveikben sőt a csecsemőkorban is hozzájárulhat a genitale mechanikus izgatása, fellelhetjük a nemiség korai és valósággal perverz megnyilvánulási módjait, melyek csak a pubertás ideje táján mondanak le a nemiség fajfenntartásra alkalmas módjának javára. A kisgyermekről tehát ma azt a jellemzést adhatjuk, hogy az - én - ösztöneit tekintve - önző és anarchista passzióját tekintve pedig még "perverz". A tények ilyen állása ellen nincs jogunk panaszkodni, hibásak akkor voltunk, mikor - cserbenhagyva minden tudásunkat az ember fejlődésének állati alapjairól (amely fejlődést pedig - mint Haeckel óta tudjuk - minden egyénnek újra meg kell ismételnie) az emberi magzatot már születésétől kezdve magasabb társadalmi célok szolgálatában örömmel szegődő lénynek akartuk képzelni. Holott a nevelés dolga, hogy ezeket az aszociális ösztönöket megfékezze, megszelídítse, domesztikálja. Ennek eléréséhez két mód áll rendelkezésére: az indulatelfojtás és az átszellemítés. Az előbbi a primitív ösztönöket teljesen megbénítani, szigor és elrettentés segítségével azoknak érvényesülését kizárni és a tudatból kiküszöbölni igyekszik. Az átszellemítés ellenben, felösmerve az ezekben az ösztönökben rejlő értékes energiaforrásokat: társadalmilag lehetséges célok szolgálatába tereli őket. Az átszellemítés példái a mai nevelésben: a temperamentum levezetése vallásos buzgóság és engedelmes alázatosság alakjában, a szexuális tendenciák átváltoztatása szemérmességgé és undorodássá. Megfelelő idegrendszerbeli (érzékszervi és mozgató) készségek és képességek mellett a primitív ösztönök művészeti térre (képzőművészet, zene, irodalmi tevékenység, költészet) terelődhetnek, a gyerekes kíváncsiság tudományos kutatási kedvvé változhat. Az egoisztikus velleitások ún. ellenhatási képződmények (pl. éppen a szociális téren való érvényesülés) alakjában a közre is hasznosan juthatnak szerephez. - A kétféle alkalmazkodási mód közül az elfojtás (ha nem is kapcsolható ki teljesen) mint kétségkívül megterhelőbb betegségekre diszponáló, nehezebben elviselhető és amellett pazarló módszer, értékes energiákat hagy kihasználatlanul: a nevelésben amennyire lehet, mellőzendő. A pszichoanalízis tanulságain okuló neveléstan tehát lehetőleg az átszellemítés (sublimátio) módszerét fogja alkalmazni, vagyis a felesleges szigor és erőszakosság nélkül, szeretettel és jutalmazással - esetleg csak erkölcsi jutalommal és jó bánásmóddal - fogja az aszociális ösztönöket - éspedig egyénenként változó irányban - hasznosítani. Nem egy kiváló sebész humanus tevékenysége alapul a szerencsés irányba terelődött gyerekkori kegyetlenkedésen, mely annak idején állatok szétdarabolásában lelte kedvét, sok jótékonyságáról hírneves ember talál az emberszeretetben kárpótlást egyéni boldogságának egy el nem érhető részéért. A jövendő pedagógusa ezt a fejlődést, mely ma ritkán ily szerencsés, és sokkal többször teszi az egyént szerencsétlenné és munkaképtelenné, nem fogja a véletlenre bízni, hanem, az ösztönöknek és átalakulási lehetőségeknek ismerete alapján, okos diplomáciával maga fogja a fejlődésre kedvező helyzeteket teremteni, a jellemképződést célszerűen irányítani.
Az egyéni lélek ily mélyreható ismerete nem maradhatott hatás nélkül a tömeglélek megnyilvánulásai felőli felfogásunkra sem. Freud és tanítványai mindenekelőtt a mítoszokat tették vizsgálódásuk tárgyává, és kiderítették, hogy azok éppúgy szimbolikus megnyilatkozásai az emberiség elfojtott ösztöneinek, mint a hisztériások tünetei s az egészséges ember álomképei. Az Ödipus-mítosz például, melynek magva a vérrokonok közti "inzesztuózus" érintkezés és az apagyilkosság, s amely minden nép hitregéi között előfordul, érthetővé válik, ha tudomást szerzünk a ma élő emberben öntudatlanul és mély elítéléssel sújtva, de mégis benn lappangó hasonló tendenciákról, melyek voltaképpen atavisztikus maradványai az emberiség egy ősi állapotának. A ma élő "vademberek" lelkivilágának tanulmányozása lehetővé tette, hogy megismerhessük a kultúrához való alkalmazkodásnak kezdeti fokát, amely élénken emlékeztet a gyermekkori psziché működési módjára. A legprimitívebb vallás a totem-religió, melyben valamely ős gyanánt tisztelt állat babonás tisztelete váltakozik ugyanezen állat ünnepélyes feláldozásával és feldarabolásával, magyarázható lett, mikor megjelenésmódjának számos finom vonását fellelte a pszichoanalízis a gyermeknek szüleihez való viszonylatában, különösen azt a félve-tisztelést, melyben a szeretet és a lázadási kedv, mint mondani szoktuk: ambivalenter ott van egymás mellett. Az összehasonlító vallástan már Freud előtt is a totem-religióban látta az összes létező vallások prototípusát, valamennyiben fellelte az eredendő bűnt és azért való penitenciát, mint alapelemeket. Freud ezt kiegészíthette azzal, hogy e bűntudat és bűnhődési kedv atavisztikus maradványa egy, az emberiség őstörténetében feltételezhető óriási forradalomnak, melyben az emberhorda azok ellen a legerősebbek ellen lázadt fel, kik éppen erejüknél fogva, minden anyagi és szexuális javat maguknak foglaltak le, vagyis az "apák" ellen. Több kultúrhistóriai adat és számos vallási ceremónia szól amellett, hogy tényleg volt idő, mikor a fiúk szövetsége, a fivérhorda, állati brutalitással szaggatta szét az őt ösztöneiben korlátozó zsarnokot, hogy javainak birtokába jusson. Csak mikor azután a fivérek az apa eltávolítása után a vélt örömök helyett egymással találták magukat szemközt, mikor tehát az egész vérengzés hiábavalónak bizonyult, akkor bánták meg, amit cselekedtek, kívánták vissza a mindnyájuk felett egyenlően döntő apai tekintélyt, állították vissza a patriarkátust szigorúbb formájában, és akkor alakult ki, éppen a bűntudat hatása alatt, egy óriási méretű apának: az istennek fogalma. Másrészt az "áldozás", a kommunió, az "eredendő bűn" leple alatt ma is csak a régi anthronophag tendenciák térnek vissza - átszellemített formában. Mint ahogy a totemizmus volt az első religió, hogy a tabu volt az első megíratlan törvénykönyv, mely Polinézia némely szigetén ma is egyedül van érvényben. A tabu érinthetetlenné tesz bizonyos dolgokat, a király személyét, a vérrokon nőket, a gyermekeket és a halottakat, a más tulajdonát, és a tabu megszegése esetén halálbüntetés vár a tettesre, az egész törzs féltékenyen őrködik azon, hogy a tabu meg ne sértessék. Sokan meghalnának félelmükben, ha szemüket a királyra mernék emelni, ám ha életben maradnak is, maguk veszedelmes tabukká válnak, melyeket az egész törzs elkerül, úgy hogy végül mégis éhen kellene veszniök. Sokan próbálták magyarázatát adni annak, hogyan jöhetett létre a jogérzetnek e legprimitívebb formája és különösen: mit jelentenek a tabu megsértésének különös következményei. Az a racionalisztikus magyarázat, hogy ezt a rendszert a törzsfőnökök önérdekből, józan megfontolásból és előrelátásból alkották meg, s csak az ostoba nép kedvéért öltöztették babonás, misztikus formákba, már azért sem állhat meg, mert magyarázatlanul hagyja magát a tabu-izmus legfőbb pszichológiai problémáját, ti. azt: mi teszi hajlamossá a népet arra, hogy dacára túlerejének, alárendeli magát az egyetlen ember, a főnök vagy király személyéből állítólag kisugárzó varázsnak. De ha Freuddal a tabut az eredendő bűnnek előbb említett keletkezési módjával, a primitív törvényalkotást a primitív vallással magyarázzuk, illetőleg amazt ebből származtatjuk, akkor nyerünk csak a jogérzet keletkezéséről kellő fogalmat.
A neurózisok egy bizonyos faját, a kényszerneurózist a babonás tartózkodások egész sora jellemzi, amely tartózkodás megsértése a legkülönfélébb áldozati cselekmények kényszerét vonja maga után. A kényszerneurotikusok folytonosan attól félnek, hogy valakiben kárt tesznek, s hogy ez be ne következhessék, rettegve óvakodnak mindennek érintéséből, ami érintkezésbe juthatott oly tárggyal, mely ha mégoly közvetve is, de érintkezhetett azzal a személlyel, akire a neurotikusnak beteges aggodalma vonatkozik. Ha mégis érintkezésbe jutott ily dologgal, órákig tartó mosakodással, önsanyargatással, szabadsága és vagyona egy részének önkéntes feláldozásával tudja csak visszaszerezni lelki nyugalmát, Freud analízis közben kiderítette az ilyen kényszerbetegekről, hogy ők tudattalan énjükben kegyetlenkedésre hajló rosszindulatot táplálnak éppen azzal a túlságosan óvott személlyel szemben, és tulajdonképp azért irtóznak a vele mégoly távol összeköttetésben álló tárgyaktól is, mert már ez is alkalmas volna arra, hogy lappangó vad gyűlöletüket felébressze. A vadember és a kényszerbeteg viselkedése megtanít minket annak a felháborodásnak értelmezésére is, amely a legfejlettebb kultúrembert is elfogja, ha valami jogsértést tapasztal. Tagadhatatlan tény, hogy a törvényes büntetés nemcsak célszerűségi berendezés a társadalom védelmére, nemcsak a bűntevő megjavítását, a többi emberek elrettentését célzó rendszabály, hanem bosszúérzetünket is kielégíti. És ha a tabu analógiája alapján felelni próbálunk arra, hogy mi váltja ki ezt a bosszúérzetet, nem felelhetünk mással, mint azzal, hogy öntudatlanul az ellen lázadunk fel, hogy az a bűntettes meg merészelte tenni azt, amire való lappangó hajlandóságunkat magunk oly nehezen tartjuk féken, a bűnöst pedig azért kerüljük irtózva, mert tudattalanunk attól fél, hogy a rossz példa őreá is könnyen átragadhatna. Természetes, hogy a bűntudatnak és a büntetés előtt való önkéntes meghajlásnak ilyen magyarázata, ha általánossá válnék, nem maradhatna hatás nélkül a büntetések kiszabásának és végrehajtásának mai módjára, mert abban nemigen van ma már véleményeltérés a gondolkozó emberek között, hogy a büntetés nem lehet alkalmas eszköz indulatok kiélésére, hanem csak rendszabály a társadalom megvédésére.
Ha már így áttértem az elméleti lélektanból a gyakorlati büntető jogszolgáltatás terére, nem állhatom meg, hogy fel ne vessek egy, ma talán utópisztikusnak tetsző lehetőséget: a bűntetteseknek, különösen a visszaesőknek, kiknek egyénisége sokban emlékeztet az előbb említett kényszerbetegekre, pszichoanalízissel való gyógyíthatását. A szabadságvesztés mai módszereitől, melyek fenyíték jellegét viselik magukon, éppoly ritka esetben várhatunk tartós javító hatást, mint a neurózisoknál a szuggesztív gyógykezeléstől. Csak az a mélyreható feltárása az egész egyéniségnek, az a teljesebb önismeret, melyet a pszichoanalízis szerez meg, adja meg a lehetőségét a gyerekkor óta elszenvedett miliő-hatások ellensúlyozásának és az eddig tudattalanul vagy elferdítve jelentkező ösztönök fékentartásának, szóval a radikális újranevelésnek. De még ha le is tennénk erről a reményről, akkor is kötelességünk volna e pszichoanalitikus kutatásokat elvégezni, már csak azért is, hogy reális bepillantást nyerjünk a bűntettek lelki megszabóiba. Ha talán a büntetőjogi sanctió szempontjából nem is okvetlenül, de kriminálpszichológiai szempontból új megítélés alá kell hogy kerüljön a pszichoanalitikus tapasztalatok nyomán a bűncselekmények egész sora. A "gondatlanságból" elkövetett vétségekről igen sok esetben ki fog derülni az elemzésnél, hogy azok tudattalan szándékból követtettek el. Sokkal több esetben, mint eddig is, fogja a lélekelemzés a lopásra és az élet elleni bűncselekményekre való hajlamban libidinosus ösztönök eltolódott megnyilvánulását felfedezni. Mindenesetre sokkal alaposabban, mint eddig, ki fognak derülni a bűncselekmények igazi mozgató rugói az alkati és környezeti hatások mennyiségi és minőségi elemzése révén, más szóval: a büntetőjogi determinizmus, ez az eddig is általánosan elfogadott elv, a pszichikai történés meghatározóit felderítő lélekelemző módszer segítségével az egyes esetekre az eddiginél hasonlíthatlanul meggyőzőbb módon lesz alkalmazható.
"Principiis obstra - sero medicina paratur." Ez az elv nemcsak az orvostudományban érvényes. Az orvos és a bíró csak a már bekövetkezett bajok gyógyításának, foltozgatásának sysiphusi munkájával foglalkoznak, a tulajdonképpeni haladást a szociális berendezéseknek fejlődésétől remélhetjük.
Ha a szocietást egy régi, de elkerülhetetlen analógiával, mely valószínűleg több mint analógia, organizmushoz hasonlítjuk, úgy ezen szervezet törekvéseit is természetszerűen beoszthatjuk az egoisztikus és libidinosus ösztönök csoportjába. A "panem et circenses" követelése, ma is, mint a régi rómaiak idejében, kimeríti a társadalom minden igényét, legfeljebb minőség tekintetében változhatott, illetve komplikálódhatott a panis és a circus. Ahhoz, hogy társadalom jöhessen létre, az egyes egyének egoizmusának és libidójának egymáshoz alkalmazkodniok kell, vagyis az egyénnek le kell mondania arról, hogy minden ösztöne szabadon érvényesülhessen. És le is mond ösztönkielégüléseinek egy részéről abban a reményben, hogy a társadalom ezért az áldozatért legalább részben kárpótolni fogja. A társadalmi fejlődést a pszichoanalízis nyelvén úgy írhatni le, hogy az voltaképpen a valósághoz való alkalmazkodás elvének (a Realitätsprinzip-nek) diadala a korlátlan kedvkielégítés elve (a Lustprinzip) felett. Az emberiség legősibb gyermekségének individuális anarchizmusából így fejlődhetett ki az állam és annak szocialisztikus ideálja. Szociológusainkban és politikusainkban azonban nagy a hajlandóság arra, hogy elfelejtkezzenek arról, hogy az individualizmusról való lemondás, vagyis az állam, nem öncél, hanem csak egyik eszköze az egyén boldogulásának, amelyért nincs értelme, hogy az individuum a szükségesnél több áldozatot hozzon. Másszóval: oktalan és értelmetlen dolog, az egyént több szabadságtól fosztani meg, mint a köz érdekében okvetlenül szükséges. Ez a túlságos aszkétizmus, mely a vallásra alapított államokat csakúgy jellemzi, mint a szociáldemokratikusat, teljesen megfelel annak az indulatelfojtási folyamatnak, melynek káros következményeiről az egyén egészséges fejlődésére éppen az imént számoltam be. A társadalom indulatelfojtási módszere sokban hozzájárul a társadalom betegségeinek előidézéséhez. Ha szabad az egyéni neurózisokhoz analógiákat keresnem a társadalomban: a vallásos fanatizmus megfelel az egyes ember betegesen kényszerű ceremóniáinak, a háborúk és zendülések paroxizmusa a felhalmozódott primitív ösztönök feszültségének hisztérikus kisülése, a különféle álbölcsek szofisztikus rendszereinek sokszor tűzként terjedő ragályát a társadalom tébolyodottságának, paranoiájának lehetne nevezni, egyes néptribunok demagógikus sikere nem magyarázható másképp, mint a gyermekes alázatosságra szoktatott szűkült tudatú nép hipnotizált állapotával, a kapitalizmus túltengése pedig kétségkívül erőt merít, az egoizmuson kívül, bizonyos erotikus ösztönrészletek elfojtásából, szerintem különösen a tisztasági kényszer túlságbaviteléből. Kell, hogy legyen az anarchizmus és a kommunizmus között, amelyek közül az első korlátlan individuális kiélést, a másik a társadalmi aszkézist hirdeti, egy józan individuálszocialisztikus irány, mely a társadalom érdeke mellett az egyén boldogságát is részesíti gondjaiban, a kitörésekhez vezető társadalmi elfojtás helyett, a vad ösztönök energiájának értékesítését, átszellemítését alkalmazza, és ezzel a fejlődésnek paroxizmusoktól, revolúcióktól és reakcióktól mentesebb, nyugodtabb és egészségesebb menetét biztosítja. Ismét csak a gyermeknevelés reformjáról kell beszélnem, ha a társadalmi bajok orvoslásáról akarok valamit mondani. Ma a legvadabb szocialista vezér is újra csak rabszolgát nevel gyermekéből, ha családja körében, a szabadságról fennen hirdetett elvek helyett zsarnoki önkényuralmat gyakorol, és környezetét tekintélyimádáshoz szoktatja. Az apának le kell szállnia az állítólagos tökéletesség ingatag trónusáról, gyermekeivel szemben a szinte isteni mindenhatóságról és bírálhatatlanságról, nem kell, hogy eltagadja előttük gyenge és emberi mivoltát. Lehet, hogy ezzel tekintélyének egy része elvész, de csak az a része, mely az utód fájdalmas csalódására, hacsak nem nevelik lelki vakságra, mihelyest gondolkodni kezd, amúgy is előbb-utóbb összeomlanék. A felnőtt, tapasztalt embernek e túlzások elhagyása után is marad elég tekintélye ahhoz, hogy módjában legyen gyermekét ösztöneinek józan megfékezésére tanítani, nem kell tehát attól félni, hogy a szülői tekintély alászállása a társadalmi rendet megbontaná.
Ha a tekintélyektől parancsolt dogmák helyett az emberekben rejlő - de most jórészt elnyomott - önálló ítélőképességet engednék érvényesülni: akkor is fennmaradna a társadalmi rend, igaz, hogy esetleg új rend alakulna ki, mely nem okvetlenül csak egyes hatalmasok érdekére volna tekintettel.
Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületben 1913. október 29-én tartott szabad előadás nyomán.