A porban heverő Ámor
A tegnap esti szél leverte Ámort,
aki az íját feszitette lassan,
és huncutul mosolygott a lugasban,
eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.
A tegnap esti szél... És most a márvány
a fűbe fekszik, s a szél zúgva csapja,
fönn búsul a szobor betűs alapja,
és egy művésznév rémlik a fa árnyán.
A kőben a múlás bomlasztva őröl.
Egyedül áll! könny reszket a szivemben,
és bánatos, rossz álom mardos engem,
míg álmodom magányos, bús jövőről.
Szivedben is halványul a verőfény,
amíg kacagsz vidáman és ledéren
a bíboros, aranyszinű lepkéken,
az elmúlás rózsálló temetőjén.