A pogány

A pogány szerző: Gárdonyi Géza

       A tébai pusztában remeték laktak.
Szétszórtan éltek a barlangokban, a pálmafák alatt, a sziklák oldalában. Csak vasárnaponkint gyűltek össze, hogy hallgassák az agg Pál beszédét; aztán ismét szétoszlottak, kiki a maga csöndességébe.
S jött a pusztába egy ősz ember.
Mezitláb jött és hajadonfővel. Az összes ruhája egy tevebőr. Az összes vagyona egy emberi koponya.
Lyukat bontott magának a sziklák között, és odavonult.
Egy vasárnapon azt mondja Pál a remetéknek:
- Kilencven esztendeje, hogy itt lakom, de még nem történt, hogy remete jött volna ide, és minekelőtte letelepedett volna, meg ne mutatta volna nekem az ő orczáját. Ki az az ember?
Egy remete felelt:
- Hozzám lakik legközelebb: egy órajárásnyira az én pálmafámtól. Én láttam őt mikor a sziklák között barlangot vájt magának, és üdvözöltem őt. Aztán segiteni akartam neki. Az üdvözlésemet csak fejbólintással viszonozta. A segítségemet nem fogadta el.
- És miért nem ájtatoskodik velünk? Avagy nem azért jött-e, hogy Istent tisztelje itten?
- Az ember keveset beszél. Azt mondta, hogy eljön hozzád atyánk, de ő a hitnek még csak az elején van s addig nem csatlakozik hozzánk míg az első kérdést meg nem érti.
- Mi az a kérdés?
- Nem mondta meg.
- Honnan jött?
- Kérdeztem. Semmi kérdésemre nem felelt többé.
A következő vasárnapon feltűnt az ember a sivatagon. Mikor Pál prédikált, a távolban a botjára támaszkodva hallgatta. Mikor a beszéd véget ért, a fejét rázta rá; s megfordult; visszatért a barlangjába annélkül, hogy valakihez szólott volna.
És ez gyakorta ismétlődött.
Ha valamelyik remete feléje indult, hogy közelebb hívja, megfordult és elment. Hát nem foglalkoztak többé vele.
Az ember pedig folyton magában volt. Élt gyümölcscsel, fűvel, magvakkal. Nappal feküdt, és nézte a koponyát. Éjjel ült, és nézte a csillagokat.
Lőn pedig, hogy a hetedik esztendőben az öreg Pál maga mellé vőn két remetét és odamene a barlang elé.
És szóla:
- Én Pál vagyok.
Amaz pedig űl vala a porban, és néze féloldalt. És nem szól vala semmit.
Az egyik remete pedig megbotránkozék az ember magaviseletén, és mondá:
- Nem tudod-e, hogy szent ember az, aki szól tehozzád, s hogy ő a remeték feje? És hogy valamint a királyok uralkodnak az ő országaikban, olyan úr ő itt a sivatagban. Ő a mi királyunk.
Az ember erre fölmarkol egy marok földet és a remete elé nyújtja, mondván:
- Ez ő.
- Testvérem, - szólt ekkor Pál. - Hét esztendeje múlt, hogy itt lakol közöttünk és hogy egy kérdésen gondolkozol. Holnap szent karácson ünnepe van és mi együtt dicsérjük az Urat. Nem akarsz-e közénk jönni?
Az ember a fejét rázta:
- Nem.
Pál kedvetlenül nézett rá:
- Ki vagy te, aki szent életet élsz és nem akarod velünk imádni az Eget? Ki vagy te?
Az ember felelte:
- Nem tudom.
- Nem voltak-e szülőid? Vagy hogy nem ismerted őket, vagy hogy nem adtak neked tiszteséges nevet és szégyenled őket?
Az ember vállat vont:
- Minek nekem a név!
A remeték bámulva néztek rá. Csak Pált nem zavarta az ember felelete.
- Ha nem is tudod ki vagy, - mondotta - tudod, ki az Isten, és tudod, ki az ő egyszülött Fia. Illik, hogy a teremtmény dicsérje a teremtőjét.
- Nem tudom kikről beszélsz, - felelte az ember.
- Nem hallottad-e elégszer a mi énekünket, a mi imádságunkat, az én beszédeimet?
- Hallottam.
- És mégis azt mondod: nem ismered az Atyát, a Fiút, a Szentlelket?
- Nem - felelte az ember. - Sem a teremtőt és hozzátartozóit, sem a teremtményt és hozzátartozóit.
- Hát akkor miért huzódtál ide a vadonba? Miért nézed nappal a koponyát, éjjel a csillagokat? Nem vagy talán megkeresztelve?
- Nem.
- Esszerint pogány vagy. Akarod, hogy megkereszteljelek?
- Még nem.
Most már Pál sem tudott többet szólani. Csak állt az ember előtt. Mind a kettőjük szakála övig érő, mind a kettőjük feje kopasz. De Pál homloka tiszta, emezé tele a gondolkodás barázdáival.
Akkor az ember így szólt:
- Üljetek le. Ti már eleget kérdeztetek éntőlem. Most én kérdezlek titeket. Mondjátok meg nekem, mi a legnagyobb csoda? Nem a hagyományokban emlegetett csodákat értem, hanem ami kikerülhetetlen, amit mindenki lát, ami mindeneknek előtte vagyon.
A három remete összenézett.
- Az ég, - szólott Pál.
- A föld, - mondotta a másik remete.
- A tenger, - szólott a harmadik.
Az ember a fejét rázta.
- A piramisok, - szólt Pál újból.
- A fároszi torony, - szólt a másik.
- A ródoszi kolosszus, - szólt a harmadik.
Az ember a fejét rázta.
- Az emberi arc.
- A nap.
- A virág.
Az ember a fejét rázta.
És megszólalt:
- A legnagyobb csoda ez a szó: vagyok.
És a mellére veregetett:
- Vagyok.
Amazok pedig értetlenül bámultak reá.
Az ember szinte kiáltva folytatta:
- Hogy mondhatja egy test, mely egykor nem volt, és amely egykor nem lesz, ezt a szót: vagyok! Hogy mondhatja ezt test! Hiszen a test csak föld, amely porrá válik; és víz, amely elpárolog!
Nem beszélt többet velök. Félkönyökre támaszkodott és nézte a koponyát.
Tiz esztendő mulva Pál egyszer a forrásnál találkozott vele. A névtelen ott ült a parton. A vízbe merengett. Ült mozdulatlanul.
Pál megszólította:
- Még mindig azon gondolkozol?
- Még mindig, - felelte az ember.
A remeték már mind meghaltak. Pál is. A barlangokban uj nemzedék remetéi laktak, s ájtatoskodtak hol külön, hol együttesen, mint a régiek.
S az ember még mindig élt.
Szakála térdig ért már. Két botra támaszkodva mászott. Feje csak annyiban különbözött az elbarnult koponyától, hogy két kis apadt szem űlt a gödrökben.
S mikor az ember rég túl volt már a száz esztendőn, egy délután kimászott a napra.
A remeték látták, hogy haldoklik. Köréje gyűltek és imádkoztak.
S az egyik azt mondta neki:
- Soha nem háborgattunk elmélkedésedben s te nem szólottál mihozzánk. Mielőtt eltávoznál, engedd, hogy valamit kérdezzek tőled.
Az aggastyán tekintete a szólóra fordult.
Az folytatta:
- Száz esztendeig gondolkoztál itt ezen a szón: vagyok. S nem akartál addig közénk jönni, mig ezt meg nem érted. Ha tudsz még szólani, mondd meg nekünk, megfejtetted-e már ennek a szónak a tartalmát?
Az aggastyán csak a feje intésével felelt:
- Nem.