A podolini takácsné
| A podolini takácsné szerző: Krúdy Gyula |
Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között, azt vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos tekintélynek örvendezzen.
- Pázsmáti - mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) - nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.
Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német újságot, és kemény magyar létére nem szégyellte magasztalni a német kultúrát.
Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán özvegységre jutott, és talán ezért vagy másért, megmaradott fiatalos, karcsú, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínű arcából egy tizenhat éves leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme, és miután sem az italt, sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok gondolkoztak róla, hanem a fiatal lányok is, akiknek pedig hivatalosan nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvű és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a fiacskáját. A gyönge, beteges, szőke gyermek apró korában mindenáron el akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába került visszatartani a szomorú emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával foglalkozott, és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt lépkedett vele a kisváros rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt, mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát, ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban, aki minden cselekedetével kiérdemelte a "rendes ember" nevét. Szinte kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen, hogy legyen mit megbocsátani neki. Nemegyszer akartak a kezére játszani asszonyokat, hogy egy csinos skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemű Potifárnék elől.
Az unatkozó kíváncsiak nemegyszer irkáltak neki leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte - amint tán igaz is lehetett -, Pázsmáti azonban csak mosolygott kis fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran időzött a birtokához útba eső Leveles-csárdában, az országút "szép Réziké"-jénél... No de hát ez sem ártott többet a szenteltvíznél. A szép Rézikéhez mindenki betért egy ital borra.
Így nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról: hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról, leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is "ajánlottak" neki egy nagyon gazdag özvegyet... És ekkor történt az, hogy Pázsmáti elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az apjánál.
Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevű városkában végezte, és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra. Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a legkisebb gyermekek is németül beszélnek - mint otthon, Kunországban mesélgette.
- Nincs szebb folyó a Poprádnál - mondta a fiacskájának, amikor a visszaemlékezéseken ellágyult -, ezüstvizében a piros pénzű pisztrángok szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni.
A vasúton azon gondolkozott, hogy vajon él-e még az öreg Budeusz, aki emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is. Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra vagy Lublóra is vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasúti állomáson. Néha tíz-tizenöt fiút is hozott számára a vonat.
Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem látott gyereket, és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz. Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyűltek, amikor Budeusz bácsi hosszú tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult velük a kanyargó, hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a lomnici csúcs.
Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól összegyűlt fiúk majd fölvetették lármájukkal az országutat. Az öreg Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvű és egészséges legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős sapkáját és öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni kezdett a szeme az okuláré alatt, és szürke szakállát tréfásan mozgatta! A közbeeső falvakon, városokon áthaladva a hosszú szekerekkel, Budeusz tanító jókedvűen kiáltotta:
- Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!
A szepességieket nem nagyon kellett biztatni. Bélán, Merényben, Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a községháza előtt összegyülekezve, és kiválogatták a nekik való fiút. Nem közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket, és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.
Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején beállított a szekereivel. Az asszonyok - mert hisz férfi ilyesmihez nem ért - körülvették a szekereket, és végigmustrálták a fiúkat. Leghamarább adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken.
- Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghizlaljuk - kiáltották, és ölben vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.
Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került, és a Budeusz uram szekerei gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok. De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának.
- Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból - mondta ravaszkásan az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért.
...Vajon megvan-e még a gyereklicitáció? - gondolta magában Pázsmáti János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson.
Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az esernyője - biz' isten a régi esernyője a kezében és a fején az ernyős sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg, és gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kisfiút, akit kézen fogva vezetgetett.
Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé, és vígan rákiáltott:
- Budeusz bácsi, emlékszik még rám?
Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett úriembert, aztán a kisfiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat vont.
- Honnan a macskából emlékeznék?
(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kísérik el a gyereküket a Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem válott egészen szokássá.)
- Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. Elvitt Podolinba, és Wittkóékhoz adott kosztba - mormogta meghatottan Pázsmáti. - Vagy huszonöt esztendeje...
Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét, és figyelmesen nézett az előtte álló arcába.
- Most már egy kicsit emlékszem... Habár azóta sok pisztráng leúszott a Poprádon, és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is. Nincs szükség többé reánk, amióta a vasutat kiépítették a Szepességben. Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiúk kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt. Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam...
Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi fiúcskának, aki könnybe lábadt szemmel álldogált, majd félénken, fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg bácsi felé.
- Ezzel a vonattal rendben volnánk - folytatta Budeusz bácsi, a kisfiú felé integetve. - Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma.
Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős kezével a nagykőrösi fiúcska kezét, és vitte a fiúkat nagy diadallal hazafelé a pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utánanézett, aztán önkéntelenül, hangosan mondta:
- A Wittkó Irma...
A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét, és ő megzavarodva nevetett.
- Egy régi ismerősöm - mondta, mintegy igazolásul a fiúcska előtt. Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra.
- Wittkó Irma - ismételgette magában a régen hallott nevet, és a szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy fekete szemű, fekete hajú leányka alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád partján, és - milyen bohó a képzelet! - nagyon szerette Pázsmáti Jancsit, a kosztos diákot. Egyszer - talán éppen pünkösd volt - megcsókolta a kertben, és leányos nagylelkűséggel ígérte, hogy örökké fogja szeretni... Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet - ez a hazug mesemondó - hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor, amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jólesik. A képzelet segítségére siet a valóságnak, és rózsaszínűvé teszi azt, amit éppen akar... De a csillogó, harmatos, nagy szemek ím most itt utaznak vele együtt a vasúti kupéban, és amint a mind ismerősebbé váló tájra kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csűr - szakasztott a Wittkóéké -, ahonnan Irma estefelé, a csűr nagy kulcsait kezében himbálva, az arató leányok élén hazafelé jött, és mezei virág volt a mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre sem vette a tanulgató kis diákot, és azt a csókot, azt a bizonyos csókot a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa... Maradj, maradj még, bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához, és a fejlődő leányka gyakori látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed, és úgy tettél, mintha valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasúti kupéban, édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem... Pázsmáti kihajolt a kocsiablakon, és homlokát fürösztgette a nyár végi alkonyat langyos levegőjében.
A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.
A vasúti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya, és a patika előtt a fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt sebesen szalad, és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre. Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betűk hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek egyhangú kattogását, és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve, amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.
- Jó helyen járok? - kérdé zavartan. - Szlabóczki takácsot keresem, aki gyerekeket elfogad kosztba.
Egy kék kötényes, kopasz ember - vastag okuláréval és sárga bajusszal - jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a Pázsmáti kezét.
- Itt jó helyen lesz a kisfiú - mondja többek között. - Szeretjük a gyerekeket, mert nekünk nincs.
(Tudja Isten, miért esett ez jól Pázsmátinak.)
- De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek - folytatta a takács. - Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most aratunk. Tessék addig helyet foglalni.
Pázsmáti köszönte az ülőhelyet, és azt mondta, hogy majd az utcán várnak, a kőpadon.
- Persze, persze - nevetett Szlabóczki -, ezek a kutya gépek nagyon lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára.
Leültek a régi kőpadocskára, és Pázsmátinak az jutott eszébe, hogy ilyen volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a hozományba... Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége - de valahogyan restellte a dolgot. Ültek tehát csendesen, és nézték az alkonyatot, amely ráborult a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová a Pázsmáti kisfia fog járni.
Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tótszekér görögött feléjük, amely szoknyás néppel volt megterhelve.
- Jönnek is már - kiáltott föl a takács -, mintha csak megérezte volna az asszony...
(Ez utóbbi megjegyzés jólesett Pázsmátinak. Miért? Nem tudta.)
A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott, és Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve szállott le - rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a fiúcska fejét simogatta, és nagy szeretettel kiáltotta:
- Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!
Az asszony leeresztette szoknyáját - bizony csak kartonból volt az -, a fejkendőjét hátrább igazította, és barna haját kisimította fehér homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul hajtotta le a fejét.
- Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el - kiáltott föl csengő hangon.
Pázsmáti felemelte a fejét, és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Így gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit meghervadva az évektől, de mégiscsak ő az. Nini, a mosolya a régi. A szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete huncutka göndörödik, mint hajdan.
- Az úré a fiúcska? - kérdezte másodszor is a takácsné, és megsimogatta a kisgyermek fejét, akit a jókedvű takács már csaknem egész karjaiba zárt.
- Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról Poprádfelkán.
- Az Isten áldja meg őt - mormogta Szlabóczki. - Álmomban sem kívántam különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.
Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajon elcserélné-e a fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte, és halk, szinte elrejtett hangon mormogta:
- Valakihez nagyon hasonlít...
- Kicsoda? - kérdezte hevesen Pázsmáti.
Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől, és a földre nézett.
- Ez a fiúcska - mormogta.
Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba, bolondos hidegséget. Hisz a fia nem őhozzá hasonlított, hanem az anyjához.
Az asszony megfordult.
- A vacsora után nézek. Megtisztel minket?
- Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer, Géza.
- Kutya a macskával - kiáltott föl Szlabóczki uram. - Az volna csak a szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az enyém. Ugye, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami gyönyörűt. A takácsmasinákat.
- Hát maradjon a gyerek - szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul, hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.
Elindult a girbegörbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment, ment, és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában, hol pedig elszomorodott.
- Milyen balga vagyok! - sóhajtott föl. - Talán nem is vagyok egészen józan. - A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszű háztetőkről, és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piros kabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lila színű árnyak bolyongtak, és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföldszalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád partján, és a fűben egy magas sarkú félcipőcske nyomait vélte látni, amely félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt.
A harangszóra tért magához. A harangok itt még mindig úgy szóltak, mint hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé, és jókedvűen nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt.
- Te már el is felejtettél engem? - kérdezte tréfásan a fiúcskát.
A gyerek lesütötte a szemét.
- Miska bácsi nagyon szeret engem - felelt az orra alatt, amire a takács nagyon nevetett.
A vacsora az asztalra került, és egyszerre ott ült vele szemben az asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges, telt karjai kigömbölyödtek. Az arca piros volt, és a szeme ingerkedve kereste a Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta volna, hogy lát és tud mindent.
- Előbb itt járt az öreg Budeusz - mondta a vacsora végén.
A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni kezdett:
- Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?
- A vasutat használja ő is, mert az olcsóbb.
A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott, és nevetve kérdezte:
- Hogy is volt aztán, Miska bácsi!
Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt minden titkolózás, minden kiderült.
- Az öreg Budeusz - mormogta szórakozottan Pázsmáti, és igyekezett elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen mosolygott.
A takács fölkapta a kisfiút, és az utcára vitte, ahol zavartalanul nevetgélhettek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott.
- Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a gyermek bolondja.
- Dehogyis restellem - védekezett ijedten Pázsmáti. - Csak annyi az egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.
- Hiszen én mindjárt megismertem - mondta meleg hangon az asszony. - Amint láttam... Hisz alig változott.
- Igazán nem változtam - mormogta a férfi. - Szerelmes vagyok magába ma is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak.
Az ajtó mintha magától nyílott volna föl ebben a percben. A küszöbön megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő alatt, és táncolva, nevetve kiáltotta:
- Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a fiacskád.
Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek lebegtek a homloka körül, és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig, és Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor fogadói szobájában fölébredt.
Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.
- Bolondság - rázta meg a fejét Pázsmáti. - Ez a szokatlan hegyi levegő megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt az asszonyt.
Sietve összepakolta a holmiját, és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve mondta magában:
- Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná múltját, jelenét, jövőjét - becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy "rendes ember" vagyok.
És a vonat elvitte a veszedelmes városkából.