A plánta átváltozása
| A plánta átváltozása szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Megzavar, édesem, e sok ezernyi virág sokadalma,
Melytől hemzseg e kert? Ennyi szín! Ennyi alak!
Vad hangzásu nevet hallasz sokat, ámde füledből
Tűnik nyomtalanúl, egyik a másik után.
Más más mind ez idom, mégis megegyez valamennyi
S így rejtett törvényt sejtet a tarka sereg.
Oh ha megadhatnám, kedves szeretőm, a megoldást,
Könnyedén és rögtön lelve a bűvös igét!
Addig nézd eredőben, fokról-fokra a plántán
Mint alakúl a virág, mint jön elő a gyümölcs.
Magból kél a növény, mihelyest termékeny öléből
Mint életre valót napra bocsátja a föld,
És az ingerlő, örökös rezgésü sugárra
Bízza az ifju levél zsenge, finom szövetét.
Egyszerüképen aludt az erő a csirában. Egy élet
Tervszerü mintáját zárta magába a sejt.
Szárt, gyökeret, levelet, még szín és forma hibázván,
Nyugvó életet óv szárazon így meg a mag.
Ámde a nedvesség gyöngéd ölelésinek enged
És a sötét börtönt már odahagyni siet.
Egyszerü még a növény emez első megjelenése,
S tűkrözi az ember gyermeki zsenge korát.
Most hajtást hajtás költ, bog bog után megujítja
Az első képzést; sorra tetézi ujabb.
Mégsem egészen olyan, mert változatosb a levélke.
Fejlettebb mindég, mint az előbbeni volt.
Terjengőbb, rovatosb, részekre, izekre oszolva,
Mellyeket az ős szerv egybe-növeszte alúl.
S így törekednek elő a teremtés adta tökélyhez,
Mellyet egy-egy fajban bámul az emberi ész.
Duzzadt, dús alapon csipkés, ezer águ szövettel,
Mintha a végtelenig nőne a sarjadozás.
Ámde a természet itt vaskézzel megakasztja
A fejlést s nemesebb czélra terelni ügyes.
Nedvet nem pazarol, s az edényeket összeszorítván,
Rögtön gyöngédebb mérveket ölt a növés.
Lassúbbá lesz a szélek túlbuja fejledezése,
Míglen erősb bordát fejt ki magában a szár.
Ám leveletlenűl, sebesen kel a könnyü, nyulánk tő,
Hogy csodaképződés lepje meg a figyelőt:
Számos-számtalanúl sorakoznak körbe a szirmok,
Nő a levélre levél, apraja nagyja' tövén.
Szára körűl a virág magrejtő kelyhe kiválik,
S ebből mint a tökély fő foka: dús korona.
Így pompázik a természet teljes ragyogásban,
Folyton eléd tárván a haladás fokait.
Mindig is új csudaként látod himbálni a rózsát
Egybesimúlt levelek dús szövedéke közűl.
Ámde csak új fejlésnek hirnöke mind e virágzás,
És a szines levelek érzik az égi kezet.
Megzsugorodva maguk, párjával eresztik a szirmot
Gyöngéd frígyre elő, váltva a nőt, a himet.
Kedvesen állanak ott, sűrűn bekerítve az oltárt,
A vágyó jegyesek. Áldva csapong le Hymen.
Fűszert szór körül és hő, enyhe, erőszakos illat
Mindent éltetvén, tölti el a levegőt.
Rögtön kél s dagadoz, egyenként, majd myriádban
A mag, rejtekiben, zsenge gyümölcsök ölén.
Itt befejezte erője örök gyürüjét a teremtés;
Ám rögtön belenyúl ó karikába az új,
Úgy hogy terjed a láncz szakadatlan minden időkig,
S élő lesz az egész, mint az egyes tünemény.
- Most nézz, kedvesem, újra a sokszinű, tarka virányra,
Nem fog bántani mint zűrzavaros keverék.
Minden egyes növevény örökös törvényeket hirdet,
Mind e virág lelkét hangosan érteti meg:
S mint ezeken kibetűzted a természet jegyirását,
Ráismersz egyebütt, bármilyen új is a jegy.
Így, ha a féreg csúsz, vagy a pille lebegteti szárnyát
Vagy alakot ha cserél néhol az emberi test,
Jusson eszedbe az is, hogy' támadt ismeretesség
Köztünk s mint fejlett abbul az összeszokás,
Mint ért majd meg a szív melegében az enyhe barátság
S mint a virágra gyümölcs, hogy jöve a szerelem.
Gondold, mint fejté ki a természet sziveinkből
Ennyi alakban az egy, hű meleg érzületet!
Áldd velem e napot is! Szerelem szent, hogy ha törekszik
A rokonérzület és ész egyezése felé,
S így öszhangzatosan nézvén a létet, a két szív
Összesimúl s magasabb fényre derűl a világ.