A lap feldolgozottságának foka

A pillanat (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A pillanat
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyugat, 1914. szeptember 1.[1]

       Azt hiszem, mindenki számára más és más pillanatban válnak jelentőssé és érzékelhetővé a végzetes események. Ez nem az a pillanat, mikor megtörténnek. Akkor csak a körvonalai rémlenek, a reánk vonatkozó közvetlen eredményt könyveljük el, az elsurranó közelségük csapja meg arcunkat. Olyanforma helyzet ez, mint mikor a sürgönyhordó kezéből kivesszük a sürgönyt, és - minden izgalmunk ellenére is - azzal foglalkozunk, hogy a szalagra nyomtatott betűket kisilabizáljuk, és a mondatok csomóit fölfejtsük. Meg kell értenünk logikai módon, az eszünkkel, és csak aztán sírhatunk vagy nevethetünk, aztán az idegeinkkel, a testünkkel, minden porcikánkkal is fölfoghatjuk. Megérteni 1914. július 25-én, este 7 óra 15 perckor értettük meg, hogy mi történt. Négy órát töltöttem ezen a délutánon a Világ szerkesztőségében. Láttam, hogy minden megváltozik. Az emberek, akik sohase ismert fényt hordtak a szembogaraikban, és apró, szaggatott taglejtésekkel beszéltek az ajtócsapkodásos szobában, körülem a tárgyak, melyek elvesztették régi színüket és ízüket, a papír, a fehér kéziratpapír, a tollszáram, mely hirtelenül nagyon vékonypénzűnek látszott, és a tintatartó, mélyén a fekete pocsolyával, mind-mind idegenül, ismeretlenül meredtek reám. Csöngött a telefon, órák hosszáig. A sok kis ideges csöngetés, a sok kérdés, a sok izgalom, a sok kiáltás egy végtelen vonallá, egy végtelen kiáltássá, egy végtelen csöngetéssé tevődött össze. Nem egy ember csönget már, de a tömeg. Rablók és betörők ellen az ajtó alsó résébe patentcsengőket szoktak elhelyezni, hogy hosszú riasztójukkal felverjék a háziakat. Ilyen csöngetés volt ez is. Kitéptük egymás kezéből a kagylót, és kiabáltunk a tölcsérbe. Háború, háború, háború. Nem voltunk többé magánemberek, az izgatott, hogy az ismeretlen tömegnek hírt mondjunk, és a tömeg tüdeje, kürtök, a történelem kürtjei legyünk. Künn a város, mint kokárdás és zászlós színpad, ázott lobogókkal, eddig nem hallott morajlással. Egy irodalmi kávéházban az asztalok tetején állnak és csókolóznak, a barátaim, akik szinte maszkot viselnek, a történelem színészei lettek, a budapestiek.

       Ekkor hazamentünk, és titkon mindnyájunkban élt a hit, hogy ami megtörtént, még kocsonyaszerűen rugékony, még nem szilárd valóság. Csak a fejünk tudta, hogy "az idők sodrába kerültünk". A testünk még nem. Történelmi kor... Világok harca... Milliók fegyverben... - ezek még csak cikkek címei voltak. Hozzá kell szoknunk a történelemhez is. Meg kell várnunk a pillanatot, a tragikus pillanatot, amikor valami kis motívum a közelünkbe hozza, személyessé teszi, és mindnyájan - külön-külön - egyénien értjük meg, a sugallat közvetlen közlőképessége által, hol vagyunk és hová tartunk. Nem tudnunk, éreznünk kell a történelmet. Azzal az érzéssel, mellyel önmagunkat érezzük, a sugallat zsigerekig ható testi erejével. Addig azonban hosszú-hosszú napoknak kell elmúlniok. Akik kedvesek nekünk, elmentek, az utca, a kávéház, az életünk rendje fölborult, csak később, egész váratlanul döf szíven a pillanat. Mindnyájunknak mást és mást jelent.

       Hadd írjam ide, mint a saját naplómba, hogy mit jelent nekem. Éjjel egy kaszárnya elé, az aszfaltjárdára kanyarodik néhány társzekér, fönn az ablakokban felgyürkőzött katonák komoly sietséggel, nyalábszámra vetik le a ruhákat a szekerek feneketlen öblébe. Várom, mikor lesz vége. A ruha azonban nem fogy el. Boldog isten, micsoda kataraktája és zápora a holt tárgyaknak. Száz szekér ment már el. Az egyiken csupa-csupa ing volt, a másikon csupa-csupa szuronyszíj, a harmadikon csupa-csupa sapka, a negyediken csupa-csupa kengyelvas. Ezen csak nyergek vannak, ropogós, friss nyergek, a kóválygó bőrszag az orromba csap. Soha embereket oly komolyaknak nem láttam, mint ezeket a katonákat. Arra gondolok, hogy az ingek milyen karokra és mellekre simulnak, a szuronyszíj milyen derekat szorít, a sapka alá milyen fejek és szemek kerülnek, a kengyelvasba hogy akaszkodik a huszár lába, és ő hogy feszül meg a nyergen, lőporfüstben és villámtűzben. A tárgyak bélésére, az emberekre gondolok. Mindez pedig minden képzeleten túl csodálatos és valószínűtlen. Titáni, néma hurcolkodás, a föld másik végére. Ez a kép - modern csatakép - holtom napjáig azt jelenti majd számomra, hogy: háború.