A pihenésről
| A pihenésről szerző: Cholnoky Viktor |
Az emberi pihenés problémája csak látszik könnyűnek, a valóságban azonban alighanem megoldhatatlan. Ez a sánta lábú aforizma jutott az eszembe a húsvétra következő kedden. Mert vallásoknak is, szociológusoknak is, sőt talán orvosoknak is az a felfogása az ünnepről, hogy az a pihenés napja, az üdülés ideje.
A most elmúlt ünnepekre azonban ezt aligha lehet egész bizonyossággal rámondani. Mert Ököritón ugyan megtalálta háromszáz ember tizenkét perc alatt az örök nyugodalmat, csakhogy egy kicsit nagyon is fényeskedett nekik; Kölnben a cirkusz kapujában ötezer kifelé törekvő ember szintén véres csatát vívott ötezer befelé nyomakodóval, és halálra taposott néhány asszonyt és gyermeket; Zágráb mellett egy faluban a csendőrök kénytelenek voltak agyonlőni négy embert az ünnep tiszteletére; Budapesten pedig a kiütéses tífusz, amely hétköznaponkint átlag két-három új beteget szerez, a húsvét alatt egyszerre huszonnégyre szöktette fel a megbetegedések számát, de ez még mind nem nevezhető igazi pihenésnek. Legalább az elpihenteknek maguknak aligha ez volna a véleménye. No, majd annak idején ne is felejtsük el megkérdezni tőlük.
Az ünneplésnek a mai rendszere tehát egyáltalán nem jelenti a pihenést. Akár az angol rendszerét, akár a francia rendszerét, akár a magyar rendszerét tekintem, sehol a pihenést nem látom. Angliára ünnepnaponkint a Clyde torkolatának a ködénél is sűrűbb köd ereszkedik alá. Becsuknak mindent, börtönbe vetik az egész országot, és a halálos unalom napja köszönt rá mindarra az angol honpolgárra, akinek már szombaton nem volt annyi esze, hogy beszerezze a kellő mennyiségű stout ale-t vagy ginevert, és azoknak a segítségével verje el a sweet home négy fala között, amely neki tudvalevően a vára is, a vasárnapi idegbőszítő, agyvelőbutító kényszernyugalmát. Franciaországban nincs kötelező munkaszünet, ott ünnepnapon is csak a gazdája jóvoltából van kimenője a salariénak. Akinek tehát nincsen kimenője, az vasárnap is dolgozik, akinek ellenben kimenője van, az csakugyan kimegy. Nyáron a zöldbeli vendéglőkbe, a szomszédos falvakba, télen a különféle Moulin Rouge-okba, chantant-okba, tabarin-ekbe, vagy hogy hívják ezeket a francia „Blaue Katz”-okat, de mindenesetre valami erkölcsnemesítő és idegpihentető intézetbe. A magyar rendszer pedig ─ felesleges részletezni ─ vagy falusi bált, vagy kocsmai verekedést, vagy hajnalig tartó ferblipartit, vagy köbre emelt pálinkaporciót jelent az 1871-iki községi törvény értelmében aszerint, ahogyan az ünnepnap kisközségben, nagyközségben, rendezett tanácsú városban vagy pedig törvényhatósági joggal is felruházott, sőt fő- és székvárosban folyik le.
A vallásoknak minderre a bajra bizonyára tüstént és készségesen megvan a panaceája: ne menjenek az emberek ünnepnapon korcsmába, hanem templomba. Rettenetes vigyorgással felel erre a kiütéses tífusz: a túlzsúfolt templom nagyobb veszedelem, mint a túlzsúfolt vendéglő. Mert a templomi padokban egészen egymás mellé szorulnak az emberek, válogatatlanul ─ ez persze a demokrácia diadala ebben a jelszóban, hogy „az én bacilusom a te bacilusod is” ─, a korcsmában ellenben a székrendszer mégiscsak hagy valamelyes olyan távolságokat az emberek között, amelyeket a kevésbé fürge bacilusok nem tudnak átugrani. A vendéglőben úgy-ahogy mégiscsak kiöblítik a söröspoharakat, de a szenteltvíztartóba minden köröm válogatatlan egyszerűséggel nyúlhat bele, mert annak a tartalmát már dezinficiálta az áldás.
A szociológusok szintén tudják a baj gyógyításának a biztos módját: ünnepnap maradjon mindenki otthon, és szórakozzék, vagy családi körben, vagy a barátaival. Szép. Vagy legalábbis tetszetős. Hanem két megfigyelés hiányzik belőle. Az egyik az, hogy az olvasóköri ferbli kismiska ahhoz az ádáz pénzügyi harchoz, amely ünnepnaponként a szelíd, békés és hívogató külsejű udvarházak belsejében folyik le, a kaszinói makaó pedig csak ellenőrzés szelídítette fenevad a magánlakásokban folyó kártyativornyákhoz hasonlítva. A másik pedig ez: nem a korcsma neveli az alkoholistákat, hanem az otthon elfogyasztott ital. Nem az szokik rá az alkoholra, aki néha, ünnepnapon a korcsmában berúg, és másnap üdvös fogadalmakat tesz a mosdóedényének, hogy soha többé nem utánozza Noé apánk példáját, hanem az, aki észreveszi, hogy az ördögöt haza is lehet vinni, és hogy az alkohol cigánymuzsika nélkül is nagyon szépeket tud énekelni. Mert nem az az alkoholista, aki néha-néha istentelenül berúg, hanem az, aki nem képes már részeg lenni, és a megszokott alkoholméregtől csak a megszokott józanságát kapja vissza. A „solotrinker”, akit pedig nem a korcsma, hanem az otthon töltött ünnepnap bora nevel. És hiába mondanak akármit! Az emberek, ha vasárnapi elzárkózásra kényszerülnek, mégsem fogják sem Kempis Tamást, sem Smilest, sem Tolsztojt olvasni, hanem vagy kártyáznak, vagy isznak. Zárjátok be a kocsmákat vasárnapon, és alkoholistákat neveltek.
Úgy látszik tehát, hogy a hetednapos ünnepnek, a kényszerünnepnek a gondolata ma már nem válik be. Másképpen mondva: ma már felismertük róla, hogy nem válik be, és nem is vált be soha. Nem pihenőnap sem jobbra, sem balra fontolgatva, a dupla ünnep tétlenségben töltött negyvennyolc órája pedig egyenesen vagy elszoktatás a munkától, amihez karácsony után, húsvét után, pünkösd után, valljuk csak meg, mindenki undorral fog újra hozzá, vagy pedig kettős alkalom az emberi ostobaság, féktelenség vagy titkolt szenvedély garázdálkodására. Ki megy színházba ünnepnap? Akinek az ízlése a szardíniásskatulyába vagy a heringeshordóba irányul bele. Ki látogat képtárat, múzeumot ünnepnap? Aki szereti tudni azt, hogy milyen szaga van a szomszédjai lakásának.
Hanem ─ ha azt a negyvennyolc órát el lehetne osztani. Hiszen a matematika olyan okos mesterség. Ha például az emberek a mai konvenció helyett abban konveniálnának, hogy összeadják a mai ünnepnapok összes óraszámát, azután ezt az összeget elosztják az esztendő napjai szerint háromszázhatvanöt részre. Hozzávető számítás szerint ekkor jutna minden napra három óra ünnepnap. Így értem: nem lenne többé egyetlenegy ünnep sem a világon, mindennap kellene dolgozni egy kicsit, de mindennap kinek-kinek három órával kevesebbet a mai munkájánál. Három megnyert magunk órája minden áldott napon. A diák menne vasárnap is iskolába, de jutna neki hétfőn is idő a métára vagy a korcsolyára, a hivatalnok, a kereskedő végezhetné a munkáját nem a kimerültségig, hanem csak addig, amíg éppen még jólesik letenni a tollat meg a rőföt, nem pedig odavágni az illetőségi helyére, a fáradt három órával többet aludhatna ─ pedig az álom nem tolvaj, aki ellopja a fele életünket, hanem áldott tündér, aki mentül hosszabban időzik nálunk, annál inkább meghosszabbítja az életünket ─, három órával többet foglalkozhatna mindenki a maga dolgával, a családjával, a békességével, az ekként nem undorítóan nagy koncnak odadobott, hanem minden napra biztos szabadságával. A szórakozóhelyek, a lélek felüdülésének a helyei mindennap egyenletesen telnének meg. A múzeumnak, képtárnak, könyvtárnak, színháznak minden napra egyenletesen jutna ki a publikuma, és Vampetics nem drukkolna többé a vasárnapi eső ellen, viszont a kávéházi pincérnek sem lógna ki hétfői hajnalhasadásra a fáradtságtól a nyelve. Mert a minden napra elosztott három ünnepórával szükségszerűen együtt járna a munkába állásnak és munkaabbahagyásnak az a váltógazdasága is, amely mechanikusan, automatice megakadályozná a mai nagy tömegtorlódásokat, azokat a csúnya és élvezetet éppen azért nem nyújtó összeröffenéseket, mert mindenki ilyenkor akar egyszerre mulatni.
Hallom az ellenvetést, hogy a mindennapi háromórás ünnep éppen ellenkezően mindennapi háromórás korcsmázasra szoktatná az embereket, a hamar jövő szabadulás tudata léhábbá tenné az úgyis rövid munkát. De ez nem igaz. És ha igaz volna is, akkor is itt van ellene az argumentumom, amit slágernek tartogattam idáig: a mai ünneprendszernek a legnagyobb kára és ártalma nem maga az ünnep, hanem először az ünnepre való készülődés, másodszor pedig a „Blaumontag”. Ami mind a kettőt kiküszöbölné az emberi fogalmak közül, az a rendszer, amely a kalendáriumban nem függőlegesen, hanem vízszintesen osztaná el az ünnepeket.
Lehet, hogy vad utópia, álomlátás ez mind, amit most elmondtam. De az ember még a mai világrend borsóján is álmodhatik szépeket, és csak az a szép ezen a keserves világon, amit az álmainkban látunk.