A pesti dal
| A pesti dal szerző: Csáth Géza |
A pesti utcákat nem a csárdák látják el zenei anyaggal. A Nagy-körúton, Tisza Kálmán-téren és a Rádai utcában az éjfél után hazatántorgó lumpok immár nem azt a virágot siratják, amelyik „elhervadt a nyáron” és nem a „darumadarat” idézik, aki valahová útnak indult, mint például Nagy János uram szokta Kecskeméten, ha becsudálkozva hazaballag a korcsmából. Az utcán szaladgáló és árukat szállító iparos inasok, rikkancsok, csibészek, varrólánykák se tőrödnek többé a „holttesttel”, amelyet „kitettek az udvarra.” A pesti dalokat, a pesti utcák zörgő zenéjének elröppenő füttyszólamait a orfeumok, az operettszínházak és kabarék szállítják.
Az utolsó tíz esztendő alatt megszületett a budapesti nyelv, amely különbözik minden más magyar nyelvtől, születtek új szavak és mondatszerkesztési divatok. Azaz helyesebben akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő. Ők látták meg legelőszőr és legtisztábban, ami ennek a fővárosnak az életében speciális. És megszületett a budapesti dal is. Nem régen. A kabarévilággal köszöntött be. Kálmán Imre nótája a „Sárga a babám” sajátságos városligeti jazz-zamatjával ─ egyike volt az első fecskéknek. Azután jött a híressé vált Mozi-dal a Bertáról. ─ Ugyanez a csibész-hangulat és csibész-gondolkodás, a pesti kedélyességnek stilizálása és szinte kegyetlenségig pointirozott, a szándékos, de éppen ezért művészi ordinárésága jellemzi szövegben az összes dalokat. Az új kabaré-komponisták képzett és ízléses zeneszerzők. Hiszen csak így képzelhető, hogy olyan intenzitással meg tudják érezni, mit akar Budapest „Hogy: hogyan akarja a saját szívdobbanásait zenében újra hallani.”
Molnár, Heltai, Szép Ernő, Gábor Andor írják a szövegeket és sorra kerül minden, ami Budapesten érdekes és különös. A környéken nyaraló pestiek családi élete [*] az Abbaziába járás divatja, [*] a PesterLoyd [*] nagyszakállú tekintélyes újságírói. A Nagy Endre-kabaréban hallunk egy dalt. amelyben Medgyasszay Vilma, ez a csodálatos diseuse-tehetség és Ferenczy Károly megvitatják, hogy mi kell a férfiaknak [*] és mi kell a nőknek. A differenciált nagyvárosi élet vet csak felszínre ilyen komplikált nemi jellegű kérdéseket! Valami nagystílű kokotte felolvassa nekünk egy asszony levelét, aki férjét kéri, könyörgi vissza tőle a maga és gyermekei számára [*] . Egy szegény munkás asszony a kisgyerekét altatja. Elmondja elzüllésének történetét is, azt is, hogy a szép leánykát gonosz, kegyetlen nőnek fogja nevelni, aki megbosszulja a férfiakon az anyja sorsát 1). Ugyanerre a lapra tartoznak a politikai kuplék is, amelyekben még „eddig nem létezett” szabadsággal és kritikai szigorúsággal hallunk véleményt az eseményekről.
Az orfeumokban is más a világ, mint azelőtt. A Pityu úr [*] a fővárosi zsúrfiú, a kosaras bácsi [*] Matild „aki mindenáron zülleni akar”, Móric [*] aki „olyan fiatal”, „Bergerék Zsigája” akinek „páratlan az eleganciája” ─ mintegy kiegészítik a társaságot.
Weiner István és Zerkowitz Béla szintén ötletes zeneszerzők: valami amerikaias ritmikai ízzel, sőt az újvilágban bevált harmóniákkal dolgoznak, holmi ismétlődő trükkökkel. De kénytelenek vele, mert a közönség kívánja az effélét. És nem szabad elfeledni, hogy a budapesti Csikágó szomszédos a ligettel. A ligettel, ahol a Barokaldi-cirkusz árnyékában, mint beszélik, éjjel találkozót adnak a jazzok.
A pesti dal, ami a muzsikát illeti, pont megfelelője annak a speciális pesti irodalomnak, amely a fővárost felfedezte. Valami kasírozott, stilizált cigányosság van benne, a városligeti hinták sípládáinak jellegével. Valami franciás sikk, valami fővárosi szegényes fényűzés, ugyanaz, amit szegény és csinos masamód-lányok jó cipőin, ízléses kalapjain és öntudatos affektált járásán csodálhatunk. Valami nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, ami az élet lélekvesztettjeit, a művészeket jellemzi. Valami léha lenézése a nemes férfias nagy akarásnak és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz.
Ez a zene kedveli a trivialitásokat, sőt keresi azt. De nem elégszik meg a már bevált formációkkal, hanem újakat keres. Példa: a „Móric” refrénje. Az élet nagy szomorúságait elintézi pár cinikus szóval:
„Matild maga nem is szép
És nem is fiatal,
Tűnjön hát a balfenéken el.!”
Mondom, a muzsika is ilyen. A zeneszerzők győzik ötlettel, de olykor tudatos nembánomsággal felhasználják, ami a más meglévőből kell nekik. A léha nótája például egy huszonöt esztendős elterjedt népdalból van csinálva. [*] Vagy az amerikai kuplék konstruálását utánozzák. „Ami jól esik, azt meg nem tagadom magamtól”-féle elv ez: művészi filozófiává kristályosodva.
A pesti dal eszerint megszületett, él. Még alig tíz esztendős ugyan, lehet, hogy annyi sincs, de kemény legény.
Nyurga, sápadt fiú. Talán törvénytelen gyerek.!... A ruhája rongyos, de a mágnások vagy a nagystílű gazemberek grandezzájával viseli. Szereti és megveti az életet. A mosolya keserű és a nevetése kissé erőltetett. De megél a jég hátán is ─ ez bizonyos.
[*] Szirmai Albert.
[*] Szirmai Albert.
[*] Kálmán Imre.
[*] Szirmai Albert.
[*] Szirmai Albert.
[*] Weiner István
[*] 30 4)Zerkowitz Béla
[*] Grosz Alfréd
[*] 32 *) Elmennék én, de nem tudom hova. Lányi Ernő írta.