A perc művészete
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyomon követte egymást a két eset. A strasbourg-i egyetemen az újságírás tanszé-ket kapott. Kevéssel reá azután leleplezték az első vérbeli újságírónak, Camille Desmoulins-nak szobrát. Az első hírlap még a XVI. században jelent meg, a nemes Desmoulins pedig nem-különben a XVIII. század messzeségében csiklandozta, ostorozta véres és rakoncátlan kortársait, s most, íme, az újságírás ugyanakkor kerül a tudomány és művészet komoly márvány boltívei alá, mikor a napnak asszonylelkű és tűzajkú, ékesszóló és fecsegő, mély és demagóg hírben álló, erős és gyenge hőse megjelenik in specie aeternitatis. Mindkettőjüknek nehéz csatákat kellett vívni idáig. A rágalmak tüzén s a butaság sekély mocsarain gázoltak át. A demagógia és üresség vádja ellen harcoltak. Ma végre célhoz értek. A két fönti eset szoros egymásmellettisége s okozati egybekapcsoltsága arra a kultúrjelenségre mutat, hogy a XX. század embere ma már egészen tudatában van annak a mély jelentőségű feladatnak, amelyet a sajtó minden helyütt teljesít, és – ami sokkal fontosabb – ezt immár nem is szégyelli kimondani. A francia forradalomban meglátták az újságírót; Desmoulins-t és társait, Mallet du Pant, az epés Rivarolt, Suard-t becsülték is. A századok különös morálja azonban azt tartotta, hogy ezt a becsülést illendőbb véka alá rejteni, mint kimutatni. Időközben nagy társadalmi és tudományos evolúciók történtek. A tudományok közt a korlátok ledőltek, a poézis szivárványos nyelve jogot nyert a filozófia rideg világában is, egy mindent áthidaló általánosság kötötte össze a tudományt a művészettel s a művészetet az újságírással. A holt vázak uralmának vége szakadt. A versekben nemcsak a formát keresték, hanem kiérezték a költemény lelkét is. A tudást el tudták képzelni nagyképűség és fontoskodás nélkül is. Ebben a korban látták meg a természetes ész nagy képességeit, a paraszt agy erős logikáját, a tudomány poézisét, a költészet tudományosságát, s ugyanez a kor vette észre az újságíróban a művészt és a tudóst is. Csakugyan, az igazi zsurnaliszta: Camille Desmoulins. Művész és tudós. A vérbeli újságíró hajlékony, művészlelkű. Minden írásra hangolja. Eleinte talán félve és közönyösen nyúl a tárgyhoz, s tépelődve írja le az első sorokat, de csakhamar belemelegszik, s mire befejezi írását, kigyullad az arca. Ámde nemcsak láng van benne, hanem tartalom is. Ért mindenhez. Az emberek veséjébe lát, bírál, leleplezi a cselszövéseket, a pártok sunyi fondorlatait. Ő a jelen krónikása és történetírója. Tudós, ki nem nyugalmas dolgozószobájában, holt könyvhalmazok között ír, hanem a hús- és csontemésztő perc lázában, s objektumai nem élettelen tárgyak, hanem a mozgó és forró emberek, az örökké változó, Proteusz-testű jelen eltűnő jelenségei. A perc e művészének, a jelenkor tudósának emeltek most szobrot, s a modern társadalom ez új produktumának művészetét és tudományát tanítják majd ezután az egyetemeken. A francia forradalom tüzes ágyában megszületett az újságíró. A XX. század már észrevette. A zsurnalisztikának megadta az irodalomban, a tudományban őt joggal megillető polgárjogot. S a perc lángeszű, nagy munkásainak az örökkévalóságot.