A penzió
szerző: Thury Zoltán
Nyár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza - nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van. Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü, vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:
- Öreg pajtás, kedves vén kutyám...
Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassák.
A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen beszélt, a mig visszaadta.
- Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utoljára?
- Három és fél éve. Nála voltam...
- Igen, igen, hát csak menjen...
Egy óra múlva már a vasuti kocsiban ült. Behúzódott egy sarokba az ablak mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.
A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy bámulva nézett reá.
- Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak...
- Nem vagy beteg?
- Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se birtam, minden pillanatban vártam a halált.
A fiu szomorúan, részvéttel nézett reá.
- Szegény apám...
- Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem, éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt, mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!...
Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:
- Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! - s közbe mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.
- A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.
Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni kezdett neki.
- Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált. Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat. Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.
Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.
- Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett belőle...
Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.
A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan, egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott, panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.
- Hát a katonáékkal hogy vagy? - kérdezte egyszerre az öreg.
A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban. Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra, hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre, minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.
- Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De hogyan ... azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.
A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.
- Hát csak azért?
Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan belehajtotta magát a keserüségbe.
- Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba dobja gyermekét.
A fiu bólintott a fejével.
- Igaz, igaz...
- Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy, másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül, nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.
A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.
- S mindenki parancsol...
Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia szavába.
- Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt. Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda... Ha nem nősültem volna meg, elmentem volna hivatalszolgának...
Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte, egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább folytatta:
- Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond...
Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem könyörögve beszélt tovább.
- Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy...
A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett, lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem egészen vigasztalás nélkül való az élet.
- Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi. Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes, nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz, még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek, azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége. Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.
A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta, hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát. Tetszett neki az, hogy ő mártírja egy rendszernek és rendszer szerint fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.
A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen. Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer csak valamikor nyugalomba megy.
Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem volt az ágyban.
Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult, hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.
Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült, bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.