A parádé

A Wikiforrásból
A parádé
szerző: Thury Zoltán

                                                      I.

       A kaszárnya udvara olyan csöndes volt és annyira ünnepies, mintha imádkozni akarnának benne. A szabályos négyszög porondját föltisztították, gereblyékkel sétált végig rajta néhány legény olyan korán, a mikor még alig pitymallott s most a halvány árkokkal bevonalozott udvar olyanforma volt, mint a czirkusz valami nagy produkczió előtt. Fenn a kémények már lángban usztak, fölkelt a nap. A mint lassan-lassan felszállott az égen, mindig vidámabb, derültebb lett a komor épület, falain ferde, szabályos vonalak választották el egymástól a nappalt és az éjszakát, a mint felülről behatolt az élénk világosság s alulról meg nem adta magát az árnyék. A hol a falat már meghódította magának a nap, ott tánczolni, ujjongani kezdtek a sugarak s tánczot jártak a fal frissen meszelt, hófehér mezején. Ezt a nagy mulatságot folytatta a négy nagy falkolosszus közé beszorítva a levegőben uszó por, egybeolvadva a hajnal friss, üde párájával s csak akkor csendesedtek el egy-egy pillanatra, mikor közéjük suhantott egy kis reggeli szél s pászmát hasított magának, hogy megnézze, mire is készülnek a katonák?

A folyosókon hangosan becsaptak egy-egy ajtót, előbukkant néhány álmos alak, valami szakaszvezető, vagy káplár, a kinek a másik szobában is van dolga. Aztán csend, olyan végtelen nyugalom, hogy a kapu alatti kaliczkában gőgicselő gerle csendes beszélgetését is meghallja az ember. Messze, messze a másik kaszárnyában hangosan fölnyerít egy ló s egy ideig ez az egyetlen hang, a mi áthat a falakon. Azután lassan elgördülnek a kapu előtt a tejes kocsik s talán ez az az óra, a mi után az inspekcziós tiszt igazodik, mert egyszerre csak a kapu alatt recsegve-ropogva megszólal a trombita s ugy, hogy áthasogatja az egész nagy házat, fölhangzik a tratra-tratra. Azt mondja, hogy:

             Keljetek, gyerekek,
             Itt az őrmester,
             Keljetek gyerekek...

Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya azon, hogy minél hamarabb kész legyen.

A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában. Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.

Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük, figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak, némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.

Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:

- Habt Acht! Habt Acht!

A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport tiszt, közötte néhány fekete kabátos polgárember a hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.

                                                      II.

- Kovács Márton közvitéz lépjen elő.

A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény. Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s - fülébe sugta:

- Szedje össze magát!

A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.

- Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked, vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész életedben.

Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.

A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.

Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején, mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát, a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.

Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!

Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.

                                                      III.

       Másnap reggel sokáig szeretett volna aludni. A sok bor, meg a nagy dicsőség elkábították, olyan gond nélkül feküdt az ágyban, mint egy gyermek. A katonaéletről eddig egészen más fogalmai voltak. Minden reggel öt órakor föl kell kelni, pedig dehogy, ha az ember derék vitéz, kitünteti magát, másként bánnak vele. Ordót adnak, maga a generális köszönti föl, éljenzik a bakák s a tisztek egymás után jönnek parolázni. Jó élete van egy olyan katonának, a ki már kitüntette magát a háboruban.

Arra ébredt föl, hogy a feje fölött kiabált a káplárja.

- Hát maga még mindég horkol? Hé! Keljen föl már.

Fölriadt s még félálomban elkezdett kérdezősködni:

- Mi az, mi az?

- Semmi, ne ordítson, hanem keljen már föl.

Kovács Márton csak nézett ide-oda, kereste, hogy hol van a generális, a ki megtanítsa ezt a káplárt arra, hogy ő tegnap vitézségi érmet kapott s mikor nem látta a generálist sehol, eszébe jutott, hogy nem is kell ahhoz senki, hogy az ő vitézségét bebizonyítsa. Itt van ő maga s ha tanu kell, ott van az egész ezred. Beszélhet kissé merészebben is, végre is ő nem olyan közönséges legény, mint a többi.

- Mindjárt fölkelek, hagyja csak.

- Mi az?

- Mindjárt.

- Mindjárt?

- Igen, hogy...

A káplár lerántotta a pokróczot s nagy haragjában olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy azok a katonák, a kik már a folyosón voltak, még egyszer visszafordultak hallgatózni.

- Mit, azt hiszi maga, hogy a miért tegnap valami szamárságot kapott, henczeghet itt? Maga barom! Kel föl!

Kovács Márton gyorsan kiugrott az ágyból és öltözni kezdett. Az utolsó perczben ért le a századhoz, a mely már majdnem elindult a gyakorlatra.

Olyan leverten s végtelenül komoran állott be a sorba, hogy a kik látták, visszahökkentek az arczától. Az altisztek pedig összenéztek.

- Aha, aranyérem, majd adunk mi neki.

Ő volt a központja a gyakorlatnak. Nagyon vigyáztak reá.

Mikor egy perczre kiálhatott a sorból, lehevert a szegény, dicsőséges fiu a gyepre s hang nélkül, de ugy, hogy az arcza minden keserüségét elmondta, elbámult arra, a hol a faluja van és elkezdett fohászkodni, hogy:

- Én Uram, segíts haza s verjen meg az Isten minden dicsőséget. Nekem nem kell több.