A papa nem örül
szerző: Gárdonyi Géza
Jelenetek a köznapi élet színpadjáról
Gedeon ingujjban.
Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu írnok. Ámbátor az élettel bajlódó írnokok különb hősök olykor az ókoriaknál.
Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészítő része.
De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő a fiókjából.
A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik kívülről:
- Fölkelt-e már Kovács úr?
Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve hajlong, mint a barázda-billegető.
- Már fenn vagyok. Mariska, rég fenn vagyok!
- Fel is öltözött? Fel.
- Akkor hát...
S belendül egy csinos feketeszemű leány, - kissé kertbenéző, rózsaszín bluzos, tegethófkékszín szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a hajnalban nyílott szegfű. A hóna alatt seprű és portörlő.
- Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni. Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott?
- Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, Mariska?
- Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a könyökét.
Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy kutyácska vidáman csahitol.
Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a szemöldökén át néz Mariskára.
A leány mosolyog:
- Hát miért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohase láttam beretválkozni? Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember Kovács úr.
- Én? Furcsa?
- Bizony furcsa!
- Mért volnék én furcsa?
- Csak, furcsa.
- Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én furcsa?
- Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk lakik és mindennap találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, telegrammnak érzi magát és maga egyszerre elsürgőskődik. Kovács Gedeon pislog és elpirul.
- Mit beszélgessek? - hebegi.
A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles közelről.
- Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap?
Kovács méginkább elpírosodik.
- Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk... vasárnap délután... mindig mennek valahova az édesanyjával.
- És semmi egyéb jelentősége nincs?
- Nincs.
- Érthetetlen ember!
Gedeon röstelkedve pislog.
A leány folytatja:
- Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli, hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem élet!
- Nekem sokat kell tanulnom Mariska.
- Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseket ir. A minap megnéztem, hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a könyv. Itt vannak a versek is. Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom. Megbocsásson, hogy elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.
Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta.
- Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy izé... Képzelje, az egyik lap így felelt: "Régi divatu versek; minden sort meg lehet bennök érteni."
Mariska mosolyog:
- Valami nagyon szép lány lehet.
- Kicsoda?
- Akiről a versei szólnak.
- Nincs szebb a földön!
- Ez is egy vers cime. Ime itt van: Nincs szebb a Földön, tán az Égben sem, mint az én piros réklis kedvesem stb. Megöl a kíváncsiság, hogy ki az a leány?
Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem felel.
- És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, - folytatta a vallató. - Ön úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz... A minap meg, hogy itt ültem az ablaka alatt féloldalt. Ön le nem vette rólam a szemét.
- Honnan tudja?
- Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy, bevitte volna.
- Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott.
- Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni akarja, egy zöld porcellán lámpa emyőt állítottam oldalt. Az meg tükrözte az ablakát. Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy: hasonlít hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy talán... Nekem is van piros réklim... De maga oly feltűnően kerül engem! Én mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést!
- Nézzen a izébe, a tükörbe, - rebegi Gedeon.
Mariska elejti a portörlő ruhát.
- Hát mégis én volnék? Gedeon!
- Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám...
A leány kezet nyújt, aztán egyszerre a nyakába omlik Gedeonnak.
Percekig tartó mély meghatódás.
- Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, - gügyögi a leány kibontakozva, - mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az elígértje, hát mit beszél maga elérhetetlen csillagokról?
Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.
- Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve... izéje vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.
- Sejtettem.
- Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.
- Tudjuk, hogy árva volt.
- Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. ki volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran. De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embemyi ember leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom; miféle izéjű, karakterű vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a durvaságokat mindig gyűlöltem. Velem született érzékem van minden izé iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal fésülködök. akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesít, mint a paripát a katona-zene. A szép dívatos ruhák is. Csakhogy persze nekem nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb íllatos izére. szappanra. Bolondja vagyok a dusan habzó íllatos szappannak! Színházba is szeretnék járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a művészetek közül az én kis tamburámmal.
- Maga gyönyörűen tamburázik! És annyi érzéssel!...
- Pedig senkise tanított. Szóval azt akarom mondani, mindíg vizsgáltam a hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.
- Az bizonyos. Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlít a híres Andrássy Gyula grófhoz.
- Gondolja?
- A haját is ugy viselte.
- Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet csak izék, nagyurak választanak.
- Bizonyára. Nekem a neve mindíg tetszett, Gedeon.
- Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, írnokoskodok. Egy napon megtörténhetík, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És azt mondja: Fiam! S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami izének, - címnek.
- Jaj, gyönyörű még elgondolni is!
- Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül; hapedíg utazik, első osztályon utazik.
- Gyorsvonaton!
- Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön; a Keleti izén, szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.
- És kastélyban lakik!
- És... szóval lehet az is, hogy... Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember... De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog, előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie, feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny természetű. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésűvel vakargatják a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák, vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a szívem. Én mindent megbocsátok a szülőímnek. Mert bizonyára nagy izéből tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét .... .
Gedeon letöröl egy könnyet. és folytatja:
- Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az imént az első csókot nyomta reám.
Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon felnőtt.
- Hát itt a magyarázat, Mariska, - folytatja meghatottan Gedeon. - Én ma nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros... Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy titok kihámozva nincsen.
- És az anyjáról se tud semmit?
- Csak a nevét. Sajnos...
- Mért sajnos? Legyen bizalmas. Gedókám. Gidókám!
- Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám.. . . az én anyám neve Kovács Lidi.
- Kovács Lidi. Szép név. És?
- Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve.
- Kovács Lidi. Hogyne érteném!
- De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, ha valakit Kovács Gedeonnak hívnak, s az anyja is izé. Kovács...
A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinaí váza cserepeire nézne:
- Most már értem. Tehát... És miféle nő volt az édesanyja?
- A keresztlevél azt mondja: Foglalkozása: szobaleány.
Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt csodálkozással Kovácsra.
Aztán a fiu fölemeli a szemét.
- Ugye, most már megérti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga megizél engem, megvet?
- Oh nem! - kiáltja a leány.
S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a számyát, fölemeli a két karját, és Gedeonnak a nyakába repül.
- Nem! Nem! Akít a szülők megtagadtak, a szerető szíve nem tagadja meg!
- Köszönöm, - rebegi Kovács érzékenyboldogan.
- A szerencse napja végre hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe. Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy az én apám kicsoda? Kicsoda?
- Dehát minek? Gida. A fiu vállat von.
- Talán, ha meglát... talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és becsületes és józanéletű... Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya a keblére szorítja a gyermekét. vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól semmit. De életem legyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé, úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont...
- Szegény Gidám!
- Mégis uriembemek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak nagyurak tartanak...
- Az bizonyos.
- Talán nem is az ő hibájából történt...
- Az is bizonyos! És azt mondja; sohse látogatta meg senki az árvaházban.
- Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.
- Hát én is azt hiszem. Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily szép, derék és... kedves ember... Hátha valami gróf és adoptálja magát?
- Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém, álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről bizton tudom, hogr apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen... A szeme bizonyára olyan, mint az enyém... Ha meg is tagadna... De az az érzés, hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem így szól: Ez az én apám!... Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.
- Szegény Gedeon!
- Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat... Különösen a Kossuth Lajos utcán. S találgatom... Higyje el. Megösmerném, bár sejtelmem sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.
E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.
- A mama! - mondja a leány.
- A postás, - mondja Kovács.
A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót.
- A mama jön!
De nyomban utána másik csengetés is hallatszík, s Mariska diadalmas arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel.
- Az árvaházból jön!
Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a borítékot. Valami keményet érez benne. Nem meri a leány előtt felbontani.
- Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok, mindent megmutatok.
A leány helyeslően bólint és kiröppen. Gedeon lázasan bontja tovább a levelet. Arckép fordul ki belőle, régi, fakó, kép egy cselédforma nőt ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.
- Tehát ez az anyám! - rebegi Gedeon.
És csodálkozik. hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.
Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek betűire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldík a születésére vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.
Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papíros, fakult lilaszín tinta, parasztos írás:
Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedeon borbéj legény Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de neki nem vót semmije, aztán lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel bajba
Csókoll szerettő anyád a sírig
Kovács Lidi.
Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.
- Tehát egy borbélylegény, - gondolja fájdalmasan.
- Se nem báró, se nem gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sose utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!
Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.
Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.
- Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel? Hopp, megvan:hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves borbély-cégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet....
S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.
- Tehát egy borbély... egy iparos... egy réztányéros borbély... Azóta bizonyára az is megöregedett. De mindegy, él! És talán keres engem! Talán, ha betoppannék... Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón... Ha megismerne... Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El kellene az egyik segédjét hivatni. Diszen éppen beretválkozni akarok. Szépen, egykedvű hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája! Jómódu-e? nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e? miket mond róla? Ez jó gondolat!
S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:
- Kérem néni... Szíveskedjék valami fiacskát elküldeni a borbélyhoz. Itt van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fia, csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: segédet.
Az arca átfűlt a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlítja homlokát, orrát, állát a nővel. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!
Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.
- Jó hír, vagy rossz?
Gedeon zsebredugja a levelet.
- Délután elmondom, - feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet volna a szájában.
- Elmegyek magukkal sétálni ma délután.
A leány szemében szinte lobogott a kíváncsiság.
- Mingyárt gondoltam, hogy jó hírt kapott. Borbélyért küld: ez már jó jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?
- Nem.
- Báró?
- Hát... nem egészen.
- Tehát valami nagyur mégis?
- Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok... .
- Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket. Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom...
- Isten csak azt próbálja meg!
- Ugy-e, nem enged?
- Nekem nem parancsol!
- Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És az édesanyja? Gedeon legyint:
- Meghalt.
- Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele beszélni?
- Nem tudom... beszéljek vele?
- Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?
- Azt nem tudom.
- Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan. Gedeon! Neki is van bizonyára lelki
ismerete. Talán birtoka is van?
- Nem gondolom...
- Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van, ugye? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülésí képviselő? Mily boldogok leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is elfogadtuk volna jó szívvel, de így Gedeon... mily boldogság! Itt jön a borbély!
Egy sárga-lüszterkabátos kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves forma, kunkorított bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:
- Tekintetes úr hívatott?
- Én, - feleli elfulladó lélekzettel Gedeon. S a borbélyra mereszti a szemét.
A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szíjjat, beretvát, tányérkát és szappant szed elő.
- Egy kis vizet kérek, - szól a leánynak. Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.
Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül háttal az ablaknak. A borbély kendőt bont ki.
- Itt még nem voltam, - kezdi nyájasan a társalgást.
- Régen méltóztatik itt lakni?
S amig a habot veri, körülpillant a szobában.
- Én csak az izéjét kértem... a segédjét, - rebegi Gedeon.
- Oh kérem, magam is szívesen jöttem, - felelí a borbély.
- Az igazat megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz segédet kapni. Hja... A munkabérek emelkednek és így külvárosban lehetetlenség... tessék elhinni, lehetetlenség.
Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az arcára.
- Tessék tán megfordulni tekíntetes uram. Igy, a vílágosságnak.
Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.
-... Ez volna? Ez a sovány varjuképü? Mégis szorong a melle.
- Ön a mi utcánkból való? - kérdezi lehető egykedvűen.
- Igen kéremalásan.
- Kuczor?
- Igenis kéremalásan. Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes úrnak.
Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.
Tehát semmi kétség, - gondolja fulladozva Gedeon.
És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, - akárcsak a magáét látná a tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és ráncos körületű. Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!
A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot lekente, Gedeon megszólal:
- Nős?
- Igenis, tekintetes uram.
- És... és vannak gyermekei is?
- Oh, szépen! Négy egész. Három fíu s egy leány. A legnagyobb fiam már segít is az üzletben, ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom, tekintetes uram. De nem fűlt a foga sehogyse a latínhoz. A két kisebb jobban markolja. A leányom, az meg a legjobb tanuló. Hja. . .
- És... és több izéje nincs? gyermeke?
- Nincs, tekintetes uram.
- Nem is volt?
- Nem, nem.
- Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.
A borbély udvariasan nevet.
- Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram.
És figyelemmel beretvál tovább.
A következő kis szünet után Gedeon szorongó szívvel folytatja a kérdezést:
- Hol járt a világban?
- Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a legjobb. Hja...
- Veszprémmegyében is?
- Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?
- És hol volt abban a vármegyében?
- Voltam Veszprémben. Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép hely! Hja... Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a fél arcát letiszlázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a szijjon a beretváját.
Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:
- Ismert-e ott egy... egy Kovács Lidi nevű nőt?
A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:
- Hogy ismertem-e? - feleli tétován.
- Ismertem.
Gedeon nem bírja tovább.
- Apám! - kiáltja a két karját széttárva.
A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből.
Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:
- Apám!
A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:
- Ön volna... . azaz te volnál?
- Én, én vagyok. Gedeon, az ön fia.
- A fiam?
- A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg...
A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.
Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:
- Ma tudtam meg... De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?
- Nem, nem tudtam tekintetes úr, azazhogy...
S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer.
- Bocsánat, - hebegi.
És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is megvágják. Másrészt lehűtötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély, szólal meg csüggedten:
- Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan... megbocsátok ezért. Elvégre...
- És mi lett szegény Lidiből? - hebegi a borbély.
- Meghalt.
- Meghalt?
- Meg. Én különben nem ismertem.
Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A szeméhen aggodalom ül.
Mégegyszer belemártja a spongyát a vízbe és körülvonja Gedeonnak az arcán.
- Arra kérem, azaz hogy kérlek... hát hiszen ha már így van... régen vót... ne szóljon a gyermekeimnek.
- Megtehetem, - feleli Gedeon bágyadtan. A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi:
- Bepuderozzam?
- Ne, - feleli a fíu.
A borbély leveszi róla a kendőt s gépíesen rebegi:
- Alásszolgája.
Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt:
- Mit fizetek?
A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol:
- Csak negyven fillért...