A lap feldolgozottságának foka

A papa esett ki

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A papa esett ki
szerző: Gárdonyi Géza

       Öt kis fecskefiók ül glédában a cseréptető alján, az essőcsatorna szélén. Nagyfejűek és bambák. Csivognak. Az apjok épp most hozott egy nyelet ételt valamelyiknek. Megint elkanyarodik tőlük. A fiókák hallgatva várnak és ostobán néznek a világba. Aztán egyszerre megint csivognak. Az anyjok érkezett... Micsoda nagy napja ez ennek a fecskecsaládnak! A papának! A mamának! A fiókák bizonyára ma reggel hagyták el a fészküket. Sajnálom, hogy nem láttam azt a mozdulatot, amelyikben az első röppenetük történt. Mondják, hogy a fecske-papa és fecske-mama alattuk szálldos olyankor, s az erőtlenül röpködő fiókát alulról támogatja. Micsoda gond és öröm!
Mert bizony a madárfészek gondjai is nagyok. Nem egyszer láttam idő előtt kiesett madárkát, hogyan bukdosott a fűben. Futott volna a kis csupasz, verdődött a szárnyacskájával, de minduntalan elbukott. Egy ilyen madárkát föl is neveltem egyszer. De hány az, amelyik elpusztul. Hideg harmatban vagy pocsolyában. Vagy éhen. Vagy macska körme alatt?!
A fecskék kiröpülése jut eszembe most szeptember elsején, hogy az utcára nézek. A házam előtt ünnepi ruhába öltözött szülők sietnek befelé a városba, s kézen vezetnek egy-egy kimosdatott kis komolyképű fiókát.
Az első kiröpülés a fészekből.
Szinte látom magamat, mikor én is ilyen kicsiny voltam, és én is ilyen komoly-ostobán álltam a beírások asztalánál anyám mellett. És megint látom magamat huszonöt évvel később, én magam vezetek egy kis lurkót, - gonddal és örömmel Mint az öreg fecske.
- No csakhogy ezt is megértem! - gondoltam egy hálaimádság érzéseivel.
A fészekből korán kieső madárka képe mindig aggasztott.



Még juliusban történt, juliusnak az utolsó napján, hogy lent jártam a városban. Az útcán az orvosommal találkoztam. Mindig megállítom, mert kórházi főorvos ő az irgalmas barátok kórházában, és engem érdekel a szenvedéseknek az a nagy palotája.
- Van-e valami érdekes beteged?
- Van, megint: egy vigéc.
- Vigéc? a ti kórházatokban?
- Kerül oda mindenféle. Nem kérdezzük: ki volt a tatája?
Mégis elképzelhetetlen volt, hogy egy Izrael-fia feküdjön oly ágyban, amelyik fölött kereszt függ. A főfalon is egy nagy kereszt, az alorvosokon is kereszt. Van a városban külön zsidókórház is.
- No és hogy került hozzátok ez a vigéc? Mi történt vele?
- Belyukasztotta a fejét, a bolond.
- És a golyó félrecsúszott..
- Nem a: belement.
- Az agyába?
- Oda.
- És mégis él?
- Él.
- Ez csakugyan érdekes. Dehát mit csináltok vele? Ki bírjátok venni a golyót a fejéből?
- Dehogy bírjuk. Meg se próbáljuk. Nem is szabad. Hogyan kotorásznánk valakinek az agyavelejében?
- Dehát valamit mégiscsak csináltok vele?
- Semmit. Ameddig él, él.
- És mért lőtte magát főbe?
- Nem tudjuk. Levelet nem irt. A kérdésekre nem felel. Csak annyit mond:
- A nevem Blau.
A rendőrség is próbálta kihallgatni. Csak annyit vallott:
- A nevem Blau.
- Dehát mondták, - maga nem Blau. A kofferján Balogh név áll.
A nevem Blau, - feleli, - a kofferemet elcserélték.
- Hagyják békén, - mondtam a rendőrségnek, - láthatják, hogy delirizál. S végre is mindegy: akár Blau, akár Balogh, innen már nem megy ki gyalog.
A rendőrség mégis kiszedett belőle egy pesti útca nevet.
Irtak a pesti rendőrségnek, hogy egy Blau vagy Balogh nevű zsidó fejbelőtte magát. Vélhetőleg sikkasztott.
A pesti rendőrség válaszolt, hogy a nevezett útcában se Blau, se Balogh
nem lakik. Sikkasztással nem vádoltak efféle nevűt.
Persze megint vallatóra fogták. Dehát mondtam, hogy ne gyötörjék. Fekszik a nyomorult és sóhajtozik
- Csak a Mórickámat láthatnám! Biztattam, hogy eljöhet a Móricka, csak telegrafáljon neki. De nem mondja meg a címét.
Egynehány nap mulva megint találkozok a főorvossal:
- No a szegény vigéc? Meghalt?
Az orvos legyintett, mosolygott:
- Dehogy halt.
- Hát mit csinál?
- Sétál.
- Lehetetlen.
- Magunk is csodáljuk. Dehát fölkelt. Tántorog, persze, mint a részeg mindegyre jobbra lódul, mert a golyó balfelől van benne. Sohse láttam, hogy valaki balfelől lövi magát fejbe. Hát szóval: sétálgat és könyörög, hogy eresszük haza.
- Dehát hogy lehet az, doktorkám? Az agyában a golyó..
- Épp ez az érdekes benne.
- No és tudjátok már kicsoda?
- Nem. A hotel bejelentő lapjára Gofdnert irt. Lehet, hogy az se az igazi neve. Én különben nem vallattam: rám csak a betegség tartozik. A neve csak annyiban érdekel a betegnek, hogy az ágya fölé írjuk, - nehogy az orvosságokat összecseréljék.
- No, és csak úgy unalomból sétál?
- Dehogy is. Nyugtalan. A betegek mondták neki, hogy háboru van. Az izgatta fel.
- Tán tartalékos?
- Aligha: jól túl van a negyvenen. Olyan a pólyás fejével, szürkés fekete szakálával, mint valami török.
Sétál és morog:
- Moratórium... a fene gondolta!
Én persze minden reggel, ahogy bementem, azt vártam, hogy egyszercsak halálát jelentik. De nem, ott fekszik és pislog.
- Hogy van Blau?
- Köszönöm, - feleli zavaros szemmel, - énértem nem volna kár.
- Miért Blau barátom?
- Én vagyok kérem Európa legnagyobb szamara.
Megintcsak fölkelt és tántorgott. Csak két szót morog.
- Móricka.. Moratórium..



Megint néhány hét mulva találkozok az orvossal:
- No, meghalt?
- Dehogy halt.
- Hát mit csinál?
- Már nincs a kórházban.
- Kiment?
- Kieresztettük. Mit csináljunk vele? Meg nem gyógyul, a háboruból most meg már jönnek a sebesültek, kell a hely, hát kieresztettük. Tegnap ugyanis, ahogy belépek, látom, hogy megint sétál. Minden lépésénél balra tántorodik, de azért sétál.
- Látja doktor úr, - mondja zavaros szemmel, - már tudok járni. Haza megyek.
- Csak feküdjön le! - szóltam rá. Maga beteg. Ne gondoljon maga haza.
- De engem várnak otthon . . Mórickát be kell íratnom. Hét éves, és elsején be kell íratnom. Látná doktor úr, micsoda gyerek! Ha látná doktor úr, hogyan rajzol. Zseni!..
- No csak feküdjön le. Lefeküdt.
Csak a szomszéd ágyban levő muzsikus cigánynak panaszkodott:
- Mért nem eresztenek engem haza? A fejem már meggyógyult. Haza mehetek én bekötött fejjel is. Móricka vár..
Ma a jelenet megismétlődött. A vigéc hatszor is végig sétált a kórházon, és egyre jobbra-balra tántorodott. Követelte, hogy ereszszük haza: Mórickát be kell iratnia.
- Hát mit csináljunk vele! A golyót nem lehet a fejéből kivenni: kieresztettük. Azt mondta átmegy a zsidókórházba. El is ment a kapuig. Egy fiaker éppen arra haladt. Intett neki és beletántorgott.
- Az állomásra.
S az orvos vállat vont:
- Mindegy: akár nálunk hal meg, akár a zsidókórházban, akár az úton.
- Hátha életben marad?
Az orvos legyintett:
- A vonaton a rázás..
S másnap olvastam az ujságban, hogy egy ismeretlen zsidó utas holtan érkezett Budapestre. A feje be volt kötve, mint a sebesülteknek. Se táskája, se névjegye, csak egy kis skatulya az ölében, s a skatulyában ólomkatonák.