A pásztorleányok
szerző: Vörösmarty Mihály
AMARYLLIS
Daphne, szelíd társném, jó Daphne, beszéld el előttem:
Isten volt-e, vagy egy kedves szépségü halandó,
Aki minap veled Ída hegyén sétála hüvösben?
Hermes-e, gyors szeleken járó hírlője az égnek,
Vagy maga nagy Iupiter, vagy az ékes gyermek Apollo?
Én ugyan azt hinném: ő volt az, az ékes Apollo,
Mert annál szebbet soha még nem láta halandó.
Olyan igen deli termete volt, és kellemes arca,
És dala szívrehatóbb, mint a tavaszesti madárszó.
Mondd meg azért, mely isten volt, ha ugyancsak az is volt,
Hogy ráösmerjek, mikor ismét visszakerűlend.
De ha nem isten volt, hanem egy szép földi halandó,
Egy fiatal pásztor, szeretőd, jó Daphne, ne mondd meg;
Mert Amaryllisnak beborúl víg napja örökké.
DAPHNE
Ó te bohó kis lány, mire nem térsz gyermekeszeddel?
Az, ki velem sétált, sem ama ravasz isteni Hermes
Nem vala, sem Iupiter sem az ékes gyermek Apollo,
Nem, hanem ifjabbik bátyám. S ez kedves előttem,
Mert gondos nagyon, és másoknál szíve szelídebb.
Távol esett pedig ez tőlem sok üdőre, keresvén
Eltévedt nyáját idegen föld puszta határin.
Járt, hol örök hullám morog, a nagy tengeri szélen,
S hol lassú zajjal mély habjait önti Scamander.
Most megtért örömemre megint; de te jőj magad és lásd
S látván ösmerd meg; mert ő szint' oly kegyes és jó,
Mint mely szépséget tetemének az istenek adtak.
Én pedig elmondom neki lágy testvéri szavakkal,
Hogy szereted, s milyen kedves leszen a te szerelmed.
Bizvást jőj te elő akkor, s mosolyogva tekints rá.
AMARYLLIS
Ah mi igen jó vagy, hogy biztatsz engem előre.
Lelkemet enyhítik szavaid; de ne mondd neki Daphne,
Hogy szeretem; mert lángba borúl két arcom azonnal.
Ó ne, ne mondd; hanem azt mondjad, hogy az ídai bércen
Pásztorlány vagyok én, s kisded bárányokat őrzök,
S szép Amaryllisnak nevez engem az ídai tájék,
Hogy vannak juhaim, s idegen kéz őrzi meg őket,
Mert egyedűl vagyok, és elhaltak drága szülőim.
Mondd neki. És ha talán rosz képpel nézne, takard el
Bús szememet gallyal, vagy hószín tiszta kezeddel,
Vagy fektess inkább a földbe, hogy a nap azontúl
Rám ne sugározzék, se az ékes hajnali csillag.
De ha mosolygana rám, s szeme pillantása keresne,
Vedd e kis koszorút, melyet ma kötöttem az erdőn,
S a hervasztó nap sugarától óva, viseltem:
Vedd el azonnal és tedd kezeiddel barna hajára.
DAPHNE
Jőj hát, megteszek én mindent, Amarylli, szavadként.
Jőj, amodább űl ő a csörgő lassu pataknál,
S nyája legeltetvén kosarat köt zsenge füzekből;
Ah de ne félj; te szegény kislány, jőj bátran előre,
Daphne vezet, s hidd el, nem fog keze roszra vezetni. -
Ím már szemre veszen, s kosarát odahagyva közelget,
És mosolyog, s örömet sugaraz rád kék szeme fénye.
Add ide a koszorút, hamar add, Amarylli, kezembe.
AMARYLLIS
Ó vidd, vidd, jó Daphne, hamar, tedd barna hajára,
S mondjad: az árva leány, Amaryllis ajánlja virágit,
E kisded koszorút, s lelkét is od'adja örömmel.