A párbaj (Csehov)/XVII–XXI. fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← XIII–XVI. fejezetA párbaj
szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Szabó Endre
XVII.

- "Akár megölnek holnap reggel, akár gúnyt üznek belőlem, azaz meghagyják életemet, mindenképpen el vagyok veszve. Akár megöli magát kétségbeesésében és szégyenében az a szerencsétlen asszony, akár tovább cipeli szemérmetlen életét, az is mindenképpen el van veszve".

Így gondolkozott Lajevszkij késő este asztala mellett ülve és kezeit tördelve. Az ablak egyszerre hirtelen kinyilt és becsapódott, a szobába erős szél csapott be, s a papirdarabok lerepültek az asztalról. Lajevszkij bezárta az ablakot s lehajlott, hogy fölszedje a papirdarabokat. Testében valami újat, valami szögletességet érzett, ami ezelőtt nem volt meg nála, s nem ismert rá a maga mozdulataira. Bátortalanul járt, minduntalan beleütődött valamibe a könyökével és a vállait rángatta, aztán mikor leült az asztalhoz, újra tördelni kezdte kezeit. Teste elvesztette rugékonyságát.

Amikor az ember halálra készül, ismerőseinek, hozzátartozóinak levelet ír. Lajevszkijnak is eszébe jutott ez. Tollat fogott és reszkető vonásokkal írta föl:

"Édes anyám!"

Anyjának akart írni, hogy az a szeretet istene nevében, akiben hisz, adjon menedéket és jó szót annak a szerencsétlen, védtelen, elhagyatott szegény és gyönge nőnek, hogy legalább ő, az édes anya, váltsa meg, ha csak részben is, jótékony áldozatával a fia szörnyü bűnét; - de aztán eszébe jutott, hogy az ő anyja, egy testes, öreg asszony, csipkés főkötőben, mint megy ki reggel a házból a kertbe, mint megy utána a kegyelemkenyéren élő asszonyrokon, utána vive az ölebet, mily parancsoló hangon kiabál az a kertészre és a szolgákra, s hogy mily büszke, rátartó annak az arca: eszébe jutott ez és keresztülhuzta, amit fölírt.

Mind a három ablakon élesen bevilágított a villám, azután fülsiketítő, csattogó mennydörgés hallatszott, eleinte tompán, majd ropogva s oly erővel, hogy az ablak-táblák rezegtek belé. Lajevszkij fölállt, az ablakhoz ment s homlokát az ablaktáblához nyomta. Kint erős, de felséges vihar volt. A látóhatáron a villámok fehéres sávokban folytonosan potyogtak a felhők közül a tengerbe s nagy területen megvilágították a magas, sötét hullámokat. Jobbról-balról s valószinüleg a ház teteje felől is villogtak a villámok.

- Ez aztán vihar! - suttogott Lajevszkij. - Szeretett volna imádkozni, legalább a villámokhoz és felhőkhöz. Gyönyörü vihar.

Eszébe jutott, hogy egyszer gyerek-korában egy vihar alkalmával hajadon fővel kiszaladt a kertbe, utána két szőke haju, kékszemü kis leányka és mind bőrig áztak; mint hahotáztak a gyönyörüségtől, de mikor egy erős mennydörgés hallatszott, a kis leányok bizalommal bujtak meg a kis fiu mellett, ő pedig keresztet vetett és sietve mondogatta: "Szent, szent, szent vagy Isten!" Ó, hova lettél, mely tengerben merültél el ártatlan, tiszta fiatalkor?

- "Mi az az én életemben, ami nem bűn?" - kérdezte magától, igyekezvén megragadni valamely világos, tiszta emléket, mint a hogy a mélybeeső minden biget-bogot meg akar ragadni.

Az egyetem? Hisz az csalás. Rosszul tanult s azt is elfelejtette, amit tanult. A szolgálat? az is csalás, mert hivatalában ő semmit sem csinált, ingyen huzta fizetését s az ő hivataloskodása a kincstárnak alávaló kirablása, amelyért nem zárják börtönbe.

Az igazság nem kellett neki s ő azt nem is kereste; lelkiismerete, amelyet megbűvölt a bűn és hazugság, aludt vagy hallgatott. Ő maga, mint valamely idegen, vagy egy más plánétáról való, föl sem vette a közös életben az embereket, közönyösen nézte azok szenvedéseit, eszményeit, vallását, tudományát, kutatásait, küzdelmeit, nem adott jó szót senkinek, nem írt sem egy hasznos, sem egy haszontalan sort, nem csinált soha senkinek egy garas ára hasznot sem. Csak ette a mások kenyerét, itta a mások borát, rosszra vitte mások feleségét, élt a mások gondolataiból, s hogy igazolja hitvány és parazita életét mások és önmaga előtt, mindig úgy tartotta magát, mintha jobb és különb volna, mint mások. Hazugság, hazugság, hazugság...

Világosan emlékezett arra, amit este a Mjurodov házában látott, s türhetetlen utálatot és szégyent érzett. Kirilin és Acsmijanov gyalázatosak, de hiszen azok csak azt folytatták, amit ő elkezdett, azok az ő tanitványai, pályatársai. A fiatal gyenge nőt, aki jobban bizott ő benne, mint a testvérében, ő megfosztotta férjétől, jó embereitől és szülőföldjétől s elhozta őt ide a hőségbe, a hideglelős vidékre, az unalomba. Az asszony napról-napra láthatta magában, mint egy tükörben az ő hitványságát, bünösségét és hazug voltát, s ezzel telt meg az élete annak is, később ő már torkig volt azzal az asszonynyal, ki nem állhatta, de mégsem hagyta el, hanem igyekezett azt mentől jobban hazugságokkal körülhálózni. A többit megtette Acsmijanov és Kirilin.

Lajevszkij hol leült az asztalhoz, hol visszament az ablakhoz, hol eloltotta a gyertyát, hol meggyujtotta. Hangosan átkozta magát, sírt, panaszkodott, bocsánatért esdekelt kétségbeesésében, többször odaszaladt az asztalhoz és fölírta:

"Édes anyám!"

Anyján kivül nem volt rokona; de hogy segítsen ő rajta az anyja! Hol van az! Be akart futni Fjodorovna Nadezsdához, hogy lábaihoz boruljon, kezét és lábát csókolja, bocsánatát kikönyörögje, de Fjodorovna Nadezsda az ő áldozata volt s úgy félt attól, mint a holttesttől.

- Tönkretettem az életét, - dörmögte, kezét dörzsölve, - miért is élek én, Istenem!

Ha vissza lehetne hozni az elmult napokat és éveket, akkor azok hazugságait igazakra, a semmittevést munkásságra, az unalmat örömmé változtathatná, visszaadná azok tisztaságát, akiktől elvette; rátérne az igaz, istenes útra, de már ez épp oly lehetetlen, mint a lefutott csillagot az égre visszatéríteni. S minthogy ez lehetetlen, azért ő végképp kétségbe esett.

Mikor a vihar elmult, odaült a nyitott ablakhoz s nyugodtan gondolkozott arról, hogy mi lesz vele. Fon-Koren valószinüleg agyonlövi őt. Ennek az embernek világos, hideg világnézetével egészen megegyezik az, hogy a romlott és haszontalan embereket meg kell semmisíteni; ha pedig a határozás pillanatában ezt a fölfogást megmásítaná, akkor az a gyűlölet és utálat érzete fogja rávinni az ölésre, amelyet benne ő, Lajevszkij ébreszt. Ha meg elhibázza a lövést, vagy pedig csak azért, hogy nevetségessé tegye gyűlölt ellenfelét, csak megsebesíti őt, vagy a levegőbe lő, mi történjék akkor, hová menjen?

- Szent-Pétervárra? - kérdezte magától Lajevszkij; - de ez azt jelentené, hogy újra kezdjem azt az életet, amelyet most elátkozok.

S aki a hely változtatásában keres menedéket, az csalódik, mert a föld mindenütt egyforma. Vagy az emberekben keressen megmentést? Az se lehetséges. Szamojlenko jósága és nagylelküsége épp oly kevésbbé mondható megmentésnek, mint a diakónus folytonos nevető kedve, vagy a Fon-Koren gyűlölködése. A megmentést, csak maga-magában kell keresnie s ha ezt meg nem találhatja, jobb ha megöli magát...

Kocsizörgés hallatszott. Virradt. A kocsi előbb elhaladt a ház előtt, aztán megfordulva s kerekeivel a nedves kavicsot recsegtetve megállt a ház előtt. A kocsiban ketten ültek.

- Rögtön megyek! - szólt ki hozzájuk Lajevszkij. - Nem alszom. Hát már ideje volna menni?

- Igen. Négy óra. Mire kiérünk...

Lajevszkij köpönyeget és sapkát vett, cigarettet rakott zsebébe, azután gondolkozva megállt. Úgy rémlett neki, hogy még valamit tennie kell. Az utcán halkan beszélgettek a szekundánsok, tüsszögtek a lovak s ezek a hangok és a korai nyirkos reggel, amikor még mindenki alszik, s alig pitymallik az ég, Lajevszkij lelkét olyan szomorúsággal töltötték el, amely az előérzethez hasonlított. Kis ideig úgy állt gondolkozva, azután bement a hálószobába.

Fjodorovna Nadezsda ágyban feküdt, kinyújtózva, fejét nagykendőbe burkolva. Nem mozdult, s fejét nézve, nagyon hasonlított az egyiptomi múmiához. Lajevszkij szomorúan nézett rá, azután gondolatban bocsánatot kért tőle s az jutott eszébe, hogy ha az ég nem puszta s csakugyan Isten lakozik ott, akkor az meg fogja óvni ezt az asszonyt, ha pedig nincs Isten, akkor jobb, ha elpusztul, nincs miért tovább élnie.

Fjodorovna Nadezsda most váratlanul fölugrott, és fölült az ágyban. Fölemelte halvány arcát s rémülettel nézve Lajevszkijre, ezt kérdezte:

- Te vagy? elmúlt a zivatar?

- El.

- Óh, be nehéz a szívem! - szólt aztán. - Ha te tudnád, mily nehéz nekem ez az élet! Azt vártam, - folytatta, szemeit behunyva, - hogy megölsz, vagy kikergetsz az esőbe, viharba, és ime: te késel... késel...

Lajevszkij fölindultan, erősen átkarolta őt, csókokkal halmozta el térdét, kezét, mikor pedig az valamit súgott s reszketett a visszaemlékezéstől, Lajevszkij simogatni kezdte a haját és szeme közé nézve megértette, hogy ez a szerencsétlen, bűnös asszony neki egyetlen közeli, pótolhatatlan embere.

Lajevszkij, amikor kiment és fölült a kocsira, úgy érezte, hogy szeretett volna élve maradni és visszatérni.


XVIII.

A diakónus fölkelt, fölöltözött, kezébe vette görcsös botját és lassan kiment. Sötét volt s a diakónus az első pillanatokban az utcán a fehér botját sem látta; az égen nem volt egy csillag sem, s olyanforma volt az idő állása, mintha megint esni akart volna. A légben nedves iszap- és tengerszag volt érezhető.

- "Csak meg ne támadjanak a csecsencek", - gondolta a diakónus, hallgatva, hogy botja a kövezeten kopog s messze elhangzik az éjszakai csendben.

Kiérve a városból, látni kezdte már az utat is, pálcáját is; a homályos égen itt-ott halvány foltok tűntek föl, nemsokára kilátszott egy csillag s bátortalanul hunyorgatott egyetlen szemével.

A diakónust valami nehéz érzés szállta meg. Elgondolta, hogy bárcsak meg ne verné őt az Isten azért, hogy vallástalan, hitetlen emberekkel barátkozik, sőt még elmegy a párbajukat is megnézni. A párbaj ugyan minden veszedelem nélkül fog végződni, nem fog vér folyni, nevetséges lesz az egész, de bármint legyen is, az pogányoknak való látvány s papi embernek annál jelen lenni egyáltalán nem illik. Megállt és azt gondolta, hogy nem volna-e jobb visszatérni? De az erős nyughatatlan kíváncsiság fölülkerekedett benne a habozáson s ő tovább ment.

- ,,Az igaz, hogy hitetlenek, vallástalanok, de jó emberek és meg fog a lelkük menekülni a gyehennáktól", - nyugtatta meg magát. - "Okvetetlenül megmenekülnek", - mondá fenhangon és cigarettre gyújtott.

Milyen mérték kell az emberek jóravalóságára, hogy azt igazságosan mérhessük meg? A diakónusnak eszébe jutott az ő ellensége, a szeminárium inspektora, aki az Istenben is hitt, párbajokat sem vívott, erkölcsösen is élt, de annak idején őt fövenyes kenyérrel etette s egykor majd kitépte a fülét. Ha az emberi élet oly helytelenül alkotódott meg, hogy azt a kegyetlen és nem becsületes inspektort, aki lopta a kincstári lisztet, mindenki tisztelte s az iskolákban imádkoztak egészségéért, hát akkor helytelen dolog-e visszahúzódni olyan emberektől, mint Fon-Koren és Lajevszkij, csak azért, mert Istenben nem hisznek? A diakónus hozzálátott, hogy ezt a kérdést eldöntse, hanem akkor egyszerre az jutott eszébe, hogy milyen mulatságos figura volt tegnap Szamojlenko s ez megszakította gondolatmenetét. Mennyit fognak majd holnap nevetni!

A diakónus előre elképzelte, hogy majd beül egy bokorba, onnan fogja lesni a párbajt s ha majd holnap az ebédnél Fon-Koren elkezd dicsekedni, akkor ő, a diakónus, nevetve fogja elbeszélni a párbaj részleteit.

- Hát ön ezt mind honnan tudja? - kérdi majd a zoológus.

- Hiszen éppen az a fődolog, hogy itthon ültem, mégis mindent tudok.

Nagyszerü volna, ha mulattatóan le tudná írni a párbajt. Az apósa elolvasná és kacagna; az pedig olyan ember, hogy annak semmi sem kell más a világon, mint valami mulattató elbeszélés vagy mulattató levél.

Föltárult előtte a Sárgafolyó völgye. Az esőtől a kis folyó szélesebb és rakoncátlanabb lett s már nem mormolt, mint előbb, hanem üvöltött. A világosság nőttön-nőtt; a fellegek nyugat felé röpülve, hogy utolérjék a viharfelhőt, a hegyek, amelyek fellegekkel övezték át magukat derékon s a nedves fák, - mind rendkívül szépnek, de mintha haragosnak tűntek volna föl a diakónus előtt. Megmosdott egy patakban, elmondta a reggeli imádságokat s nagyon szeretett volna teát és jó meleg, tejfeles lángost enni, amit apósánál minden reggelinél kapott. Eszébe jutott az ő djakonicája[26] és a "Visszahozhatatlan" cimü zenedarab, amelyet az zongorázni szokott. Milyen asszony lehet az? Őt, a diakónust, megismertették, azután összeadták vele egy hét alatt, alig egy hónapig élt vele, s őt ide küldték, úgy, hogy ő még a mai napig se tudja teljesen: kicsoda-micsoda asszony az ő felesége. S azért mégis nagyon vágyódott utána.

- "Levélkét kell már neki írni."

A duhán zászlója megázott és leleffent s a duhán ázott födelével sötétebbnek és alacsonyabbnak látszott, mint azelőtt.

Az ajtó előtt egy szekér állt; Kerbalaj, két abcház s egy fiatal bugyogós tatárnő, a Kerbalaj felesége, vagy leánya, a duhánból tele zsákokat hordtak ki s raktak a szekérre, kukorica-góróra. A szekér mellett két szamár állt lebocsátott fejjel. Fölrakva a zsákot, az abcházak s a bugyogós nő elkezdték azt szalmával betakarni, Kerbalaj pedig sietett a szamarakat befogni.

- Bizonyosan valami csempészet, - gondolta a diakónus.

S ime: itt van a kidőlt, száraz levelü fa, amott a tűzhely fekete foltja. Eszébe jutott a piknik minden részletével, a tűzzel, az abcházak énekével, s az ő ábrándjaival a püspökségről és a gabonaszentelő bucsújárásról. A Fekete-folyó is szélesebb és feketébb lett az esőtől. A diakónus óvatosan lépegetett át a keskeny pallón, amelyet már elértek a mocsaras habok, és fölment a pajtába.

- Nagyszerü fej! - gondolta Fon-Koren jutván az eszébe s leheveredve a szalmára; - pompás ész, csak az Isten egészséget adjon neki; csakhogy egy kicsit bőszült természetü...

Miért gyűlöli ez Lajevszkijt s Lajevszkij őt? Miért vívnak párbajt? Ha ők gyermekkoruk óta olyan szükséget éreztek volna, mint ő, a diakónus, ha kemény, nyers, ravasz, még a falat kenyeret is sajnáló, goromba és faragatlan emberek közt nevelkedtek volna, ha nem lettek volna gyermekkoruktól kezdve az élet és környezetük által elkényeztetve, akkor hogy ragaszkodnék egyik a másikhoz, mily szívesen megbocsátanák egymás hibáit és megbecsülnék egymásban azt, ami jó van bennük! Hiszen külsőleg rendes ember is oly kevés van a világon. Igaz, hogy Lajevszkij bolond, erkölcstelen, furcsa, de azért nem lop, nem köp hangosan a padlóra, nem szidja a feleségét, hogy: "csak falsz és nem dolgozol", nem verné a gyerekét, nem etetné a szolgáit bűzös szalonnával, - hát ez nem elég? Azonfelül pedig ő maga érzi legjobban hibáit, mint beteg a sebeit.

A diakónus gondolatmenetét kocsizörgés szakította meg. Kinézett az ajtón s meglátta a kocsit, amelyen hárman ültek: Lajevszkij, Seskovszkij és a postamester.

- Álljunk meg! - kiáltott a kocsisra Seskovszkij.

Mind a hárman leszálltak és egymásra néztek.

- Amazok még nincsenek itt, - mondá Seskovszkij, lerázva magáról a sarat. – Nos, addig jerünk és keressünk ki alkalmas helyet. Itt nincs hová betérni.

Tovább mentek, fölfelé a folyó mentén s hamar eltűntek. A tatár kocsis beült a kocsiba, lehajtotta fejét a vállára és elaludt. Vagy tíz percnyi várakozás után a diakónus kimászott a pajtából, s levévén fekete kalapját, hogy észre ne vegyék, meglapulva és óvatosan körültekintgetve, lopva iparkodott föl ő is a folyó partja mentén a bokrok és kukoricaszárak közt. A fákról és bokrokról kövér cseppek hullottak reá, a fű és kukorica nedves volt.

- Ostobaság! - dörmögött, összehúzva nedves és besározódott ruha-szárnyait; - ha ezt tudom, el nem jöttem volna.

Nemsokára hangokat hallott s meglátta embereit. Lajevszkij kezét összedugva és meghajolva gyorsan járt-kelt egy kis tisztáson; szekundánsai a vízparton álltak és cigarettát sodortak.

- Különös, - gondolta a diakónus, alig ismerve rá a Lajevszkij járására, - mintha egyszerre megöregedett volna.

- Mily udvariatlanság ez az ő részükről, - mondá a postamester, órájára nézve. - Meglehet, hogy a tudós urak szerint a késés szép dolog, de én szerintem disznóság.

Seskovszkij, egy kövér, fekete szakállas úr, összehunyta szemét és azt mondta.:

- Jönnek!


XIX.

- Ezt először látom életemben! Be szép! - mondá Fon-Koren, megjelenve a tisztáson s mind a két kezét Kelet felé nyújtva; - nézzék csak: zöld sugarak!

Keleten a hegyek mögül két zöld sugár nyilalt elő s az valóban igen szép volt. A nap kelt föl.

- Jó reggelt! - folytatta a zoológus, fejével intve Lajevszkij szekundánsainak. - Nem késtem el?

Utána mentek az ő szekundánsai, két egyforma termetű, igen fiatal katonatiszt, Bojkó és Govorovszkij, fehér kabátban; ugyancsak vele jött a zárkózott természetü Usztimovics orvos, aki egyik kezében valami csomagot hozott, a másikat pedig hátra tette; rendes szokása szerint most is kinyújtva tartotta háta mögött a botját. A doktor letette a csomagot a földre, nem köszönt senkinek, azután hátra tette a másik kezét is és a tisztáson járkálni kezdett.

Lajevszkij kellemetlenül és ügyetlenül érezte magát, mint az olyan ember, aki talán mihamar meg fog halni s ugyanazért mindenki figyelmét magára vonja. Szerette volna, ha mihamarabb megölik, vagy haza viszik.

A nap fölkeltét életében most látta először; a korai reggel, a zöld sugarak, a nyirkosság s a nedves csizmás emberek úgy tűntek föl előtte, mint amik az ő életében egészen fölöslegesek, nem szükségesek s őt csak feszélyezik. Mindez semmi összeköttetésben sem volt az imént átélt éjszakával, az ő gondolataival, az ő bűnbánó érzelmeivel s azért ő szívesen elment volna innen, be nem várva a párbajt.

Fon-Koren láthatólag izgatott volt s igyekezett azt eltitkolni, úgy viselvén magát, mintha őt most legjobban a zöld sugarak érdekelnék. A szekundánsok zavarba voltak s egymásra nézegettek, mintha azt kérdezték volna egymástól, hogy minek vannak ők itt s mi az ő teendőjük?

- Azt hiszem, uraim, hogy nem kell tovább mennünk, - szólt Seskovszkij; - ez egészen jó hely.

- Persze, - egyezett bele Fon-Koren.

Szünet következett. Usztimovics tovább sétálgatva, egyszerre hirtelen Lajevszkijhez fordult s halk hangon, annak arcába lehelve mondá:

- Önnel még valószínűleg nem közölték a föltételeimet. Mindegyik fél tizenöt rubelt fizet nekem, s halál esetén az életben maradt fizeti meg mind a harminc rubelt.

Lajevszkij régebben ismerős volt ezzel az emberrel, de csak most látta meg egészen jól annak sötét szemét, borzas bajuszát és vékony, hektikás nyakát: ez uzsorás, nem orvos! A doktor lehelletének kellemetlen borjúszaga volt.

- Milyen emberek is vannak ezen a világon! - gondolta Lajevszkij, és fennhangon azt felelte: - Jól van!

A doktor intett a fejével és tovább sétált.

Mindnyájan érezték már, hogy ideje a dologra térni, vagyis befejezni azt, amit elkezdtek, de mégsem kezdték és nem végezték el, csak jártak, álldogáltak és szivaroztak. A fiatal tisztek, mintha bálba jöttek volna s táncolni készülnének, gondosan megnézték kabátjaikat és kézelőiket igazgatták. Seskovszkij hozzájuk ment és halkan szólt:

- Uraim, mindent el kell követnünk, hogy ez az Istentelen párbaj meg ne történjék. Ki kell őket békíteni.

Itt elpirult és úgy folytatta:

- Tegnap nálam volt az önök Kirilinje és panaszkodott, hogy Lajevszkij meglepte őt tegnap Fjodorovna Nadezsdával... s több eféle bolondság.

- Igen, arról nekünk is van tudomásunk, - mondá Bojkó.

- No hát, tetszik látni... Lajevszkijnak reszketni fog a keze, s több eféle bolondság. Most még fölemelni sem birja a pisztolyt. Verekedni épp oly embertelenség vele, mint valamely részeggel, vagy tifuszos beteggel. Ha pedig a kibékítés nem sikerül, akkor legalább el kell halasztani a párbajt, vagy mi... Ah, milyen ördöngős egy dolog!

- Beszéljen ön Fon-Korennel.

- De helyén való dolog lesz-e ez? - kérdé Seskovszkij, megfogva egyik tisztet a gombjánál fogva. - Mi?

- Miért ne?

- Én a párbaj-szabályokat nem ismerem, vigye el őket az ördög, sőt nem is akarom ismerni; de meglehet, még azt gondolja Fon-Koren, hogy Lajevszkij gyáváskodik s ő küldött hozzá. Különben, gondoljon, amit akar, én szóba hozom előtte.

Seskovszkij bátortalanul s mintha a hosszu üléstől elzsibbadt volna a lába, sántító bicegéssel indult Fon-Koren felé s amíg ment és krákogott, egész alakja olyan volt, mint a megtestesült lustaság.

- Valamit mondanom kell önnek, tisztelt uram, - kezdé, miközben figyelmesen megnézte a zoológus színes ingét; - de egészen bizalmasan. Én nem ismerem a párbaj-szabályokat, vigye el az ördög, sőt nem is akarom ismerni, s nem úgy beszélek most mint szekundáns s több eféle bolondság, hanem mint ember és - -

- Nos?

- Mikor a szekundánsok kibékülést ajánlanak, hát rendesen rájuk se hallgatnak, hanem verekszenek. Hiúság és a többi. De én a legalázatosabban kérem önt, hogy vegye figyelembe Andrejics Iván helyzetét. Ő ma nincs normális állapotban, úgyszólván nincs eszénél és sajnálatra méltó. Szerencsétlenség történt vele... Ki nem állhatom a pletykát... (itt Seskovszkij elpirult és körülnézett), de tekintve a párbajt, kénytelen vagyok önnel közölni. Lajevszkij tegnap a Mjuridov házában meglepte az ő madámját Kirilinnel.

- Eh, mily gyalázatosság! - dörmögött a zoológus; elsápadt, összeráncolta homlokát és nagyot köpött: - piha!

Alsó ajka reszketett, otthagyta Seskovszkijt, nem akarva azt tovább hallgatni, s arca olyan kifejezést öltött, mintha váratlanul valami keserűt nyelt volna, megint nagyot köpött s ezen a reggelen először tekintett Lajevszkijra gyűlölettel. Izgatottsága elmult s fejét megrázva, hangosan szólt:

- Uraim, mire várunk még? miért nem kezdjük?

Seskovszkij összenézett a tisztekkel és vállat vont.

- Uraim! - szólt aztán anélkül, hogy valakire nézett volna, - mi a kibékülést ajánljuk.

- Végezzünk hamar azokkal a formaságokkal, - mondá Fon-Koren; - a kibékülésről már volt szó. Melyik formaság következik most?

- De mi azért még mindig tartjuk magunkat a kibéküléshez, - mondá Seskovszkij olyan hangon, mintha valamiben bűnösnek érezné magát s mint olyan ember, aki kénytelen a mások dolgaiba avatkozni; elpirult, szívére tette a kezét és folytatta: - Uraim, mi nem látunk okszerü összeköttetést a sértés és a párbaj közt. - A sértés közt, amelyet néha emberi gyöngeségből egymás ellen elkövetünk, és a párbaj közt nincs semmi összefüggés. Önök tanult, okos emberek, s a párbajban bizonyosan önmaguk is csak elavult, üres formaságot s több eféle bolondságot látnak. Mi is úgy tekintjük a párbajt, különben ide sem jöttünk volna, de eljöttünk, mert nem engedhetjük meg, hogy a mi jelenlétünkben emberek egymásra lőjjenek s több eféle bolondság. - Seskovszkij letörülte arcáról az izzadságot és folytatta: - Vessenek hát véget, uraim, a köztük fennforgó félreértésnek, nyújtsanak egymásnak kezet és hajtassunk haza a béke-poharat meginni. Becsületemre mondom, uraim!

Fon-Koren hallgatott. Lajevszkij észre vévén, hogy ő rá néznek, így szólt:

- Nekem nincs Vasziljevics Miklós[27] ellen semmi kifogásom. S ha ő azt hiszi, hogy én vagyok a hibás, akkor kész vagyok bocsánatot kérni tőle.

Fon-Korent ez sértette és megszólalt:

- Úgy látom, uraim, önök minden áron azt akarják, hogy Lajevszkij úr úgy térjen vissza, mint a nagylelkűség és lovagiasság mintaképe, de én ezt az örömet sem neki, sem önöknek meg nem szerezhetem. Nem volt érdemes hajnalban fölkelni s a várostól tíz versztányira kihajtatni csak azért, hogy béke-poharat ihassunk, jól megreggelizzünk s engemet fölvilágosítsanak a felől, hogy a párbaj elavult formaság. A párbaj - párbaj s nem kell belőle még ostobább dolgot csinálni, mint aminő valójában. Én verekedni akarok.

Csend következett.

Bojkó hadnagy egy tokból két pisztolyt vett elő; az egyiket odaadták Fon-Korennek, a másikat Lajevszkijnak, azután olyan zavar következett, amelyen a szekundánsok, sőt még a zoológus is mulattak. Kisült, hogy a jelenlévők közül soha életében egyik sem volt még jelen párbajnál és senki sem tudta, hogy kell fölállni s mit kell mondani a szekundánsoknak. Bojkó azt mondta, hogy ki kell mérni húsz lépést s a distáncia két végén le kell szúrni egy-egy kardot, azután az ellenfelek arra a vezénylő szóra, hogy "rajta!" elindulnak egymás felé és mikor már csak tíz lépésnyi távolság van köztük, akkor lőnek. Ezt azonban hosszasnak és érthetetlennek találták.

- Uraim, ki emlékszik, hogy van leírva a Lermontov párbaja? - kérdezte Fon-Koren nevetve. - Turgenyevnél is pisztolypárbaja volt Bazarovnak valakivel...

- Minek itt erre-arra visszaemlékezni? - mondá türelmetlenül Usztimovics, - mérjenek ki tíz lépést, ez az egész.

S vagy háromszor nagyot lépett, mintha meg akarná nekik mutatni, hogyan kell a távolságot lépésekkel kimérni. Bojkó kimért tíz lépést, társa pedig kihúzott kardjával fölkarcolta a földet a távolság két végén.

Az ellenfelek általános csöndben álltak föl helyeikre.

- Éppen mint a vakondokok, - gondolta a diakónus, aki a bokrok közt leskelődött.

- A kihívás Vaszijlevics Miklós részéről történt, - mondá Seskovszkij, - tehát öné az első lövés, - intett Lajevszkijnak; - ha nem csalódom, ez a regula.

- Úgy van, - mondá Bojkó.

Lajevszkij fölhúzta a pisztoly kakasát s a nehéz pisztolyt föltartotta, csővel lefelé. Elfelejtette köpönyegét kigombolni s a köpönyeg újja nagyon vágta a vállát és hónalját, kezét pedig oly ügyetlenül emelte föl, mintha a köpönyeg újját deszkából varrták volna. Eszébe jutott, hogy tegnap mily gyűlöletet érzett ez iránt a sötét homlok és göndör haj iránt, s elgondolta, hogy még tegnap a legerősebb gyűlölet és harag pillanatában sem lett volna képes emberre lőni. Attól tartván, hogy golyója véletlenül valamiképp eltalálhatja Fon-Korent, egyre följebb és följebb tartotta pisztolyát s érezte, hogy ez a nagyon is szembeötlő nagylelkűség nem illő és nem éppen nagylelkűség, de másképp nem tudott tenni. Látva Fon-Koren halvány, gúnyosan mosolygó arcát, aki, úgy látszik, eleitől kezdve meg volt a felől győződve, hogy ellenfele a levegőbe fog lőni, Lajevszkij azt gondolta, hogy hál'istennek, mindennek rögtön vége lesz, csak meg kell nyomni azt a ravaszt...

Lajevszkij válla erősen megrándult, a lövés eldördült s a hegyektől visszaverődött a hangja: pahh! pahh!

Fon-Koren fölhúzta a pisztolya kakasát, félrenézett Usztimovicsra, aki még mindig hátratett kézzel sétált és rá se hederített a körülötte folyó dolgokra.

- Doktor, - szólt a zoológus, - legyen olyan jó, ne járkáljon, mint valami óra-inga. Káprázik öntől a szemem.

A doktor megállt. Fon-Koren fölemelte pisztolyát és célozni kezdett Lajevszkijre.

- Persze! - gondolta Lajevszkij; megremegett, hideg futott rajta végig s szeretett volna félreugrani vagy lebukni, vagy meghalni, annyira félelmetes és új volt neki ez az érzelem, amelyet e percben tapasztalt.

A pisztoly csöve, amely egyenesen arcának volt szögezve, a gyűlölség és megvetés kifejezése, amely látni való volt Fon-Korennek még állásából is s az a gyilkosság, amelyet most mindjárt elkövet egy jóravaló ember jóravaló emberek szemeláttára, fényes nappal, s ez a csend, meg az a megmagyarázhatatlan erő, amely Lajevszkijt állni kényszerítette, elfutni nem engedte, mindez mily titokzatos, érthetetlen, szörnyü! Az az idő, amíg Fon-Koren célzott, Lajevszkij előtt hosszabbnak tetszett az elmult éjszakánál. Könyörögve nézett a szekundánsokra, azok meg sem mozdultak és halványak voltak. Úgy tetszett, mintha már ott lett volna a halál és gyilkosság szaga is a levegőben.

- Lőjj már! - gondolta Lajevszkij, s érezte, hogy sápadt, remegő, sajnálatraméltó arca még nagyobb gyűlöletet ébresztett Fon-Korenben.

- Most mindjárt megölöm, - gondolta Fon-Koren, Lajevszkij homlokára célozva, s már újjával a ravaszt megérintve; - úgy van, megölöm.

- Megöli! - hangzott föl egy kétségbeesett kiáltás valahonnan, de nagyon közelről.

Abban a pillanatban eldördült a lövés. Látva, hogy Lajevszkij ott áll a helyén s nem esett el, mindnyájan oda néztek, ahonnan a kiáltás hallatszott, s meglátták ott a diakónust. Ez halványan, homlokára és arcára tapadt nedves hajjal, egészen átázva és sárosan állott a tulsó parton a kukoricásban, sajátságosan mosolygott és kalapját csóválta. Seskovszkij örömében elkacagta magát, azután sírva fakadt és félre ment...


XX.

Kis idő mulva Fon-Koren és a diakónus összejöttek a pallónál. A diakónus izgatott volt, nehezen lélekzett s nem mert a Fon-Koren szemébe nézni. Szégyelte magát ijedelméért is, meg sáros, nedves öltözetéért is.

- Nekem úgy tetszett, hogy ön meg akarta őt ölni, - motyogott a diakónus. - Óh, mennyire ellenkezik ez az emberi természettel! Mily nagy mértékben természetellenes.

- De hogy jutott maga ide? - kérdezte a zoológus.

- Ne is kérdezze, - felelt a diakónus, egyet kanyarítva a kezével; - rávett az ördög: eredj, eredj. És el is jöttem s majd meghaltam az ijedtségtől a kukoricásban... de most már hál'Istennek... hál'Istennek... Nagyon meg vagyok önnel elégedve, - motyogta a diakónus. - Mindenki meg lesz önnel elégedve. Nevetséges dolog, igazán nevetséges. Csak arra kérem önt: ne mondja meg senkinek, hogy én itt voltam, mert még rosszul járok a feljebbvalóimmal. Majd még azt mondják: a diakónus szekundáns volt.

- Uraim! - mondá Fon-Koren, a libasorban utána menő doktornak, szekundánsoknak és Lajevszkijnak, - a diakónus kéri önöket, ne mondják meg senkinek, hogy őt itt látták. Kellemetlenségei lehetnének.

- Mennyire ellenkezik ez az emberi természettel! - sóhajtgatott a diakónus; - legyen ön nagylelkü és bocsásson meg, de önnek olyan volt az arca, hogy az után ítélve, én azt hittem, hogy okvetlenül meg akarja őt ölni.

- Nagyon is kísértetben voltam, hogy végezzek ezzel a semmirevalóval, - mondá Fon-Koren; - hanem ön éppen a végzetes pillanatban kiáltotta el magát s én a lövést elhibáztam. Ön mentette meg. Különben, kedves diakónusom, ez az egész procedúra nekem szokatlan, kiállhatatlan és egészen kifárasztott. Rettenetesen elgyöngültem. No, üljünk kocsira.

- Nem, engedje meg, hogy én gyalog maradjak. Ki kell szárítkoznom, mert bőrig áztam és fázom.

- Ahogy tetszik, - mondá unott hangon a kifáradt zoológus, fölülve a kocsiba és szemét behunyva; - ahogy tetszik.

Míg a többiek fölültek a kocsikra, Kerbalaj az úton állott s átfogva mindkét kezével a hasát, alázatosan hajtogatta magát és mutogatta fogát; azt hitte, hogy az urak csak azért jöttek ki, hogy a természet szépségében gyönyörködjenek s megteázzanak; nem értette, hogy miért ültek megint vissza a kocsikra. Teljes csöndben, általános hallgatás közt indultak meg a kocsik s a duhán mellett csak a diakónus állt meg.

- Bemégy duhán, ittál tea, - mondá Kerbalajnak; - nekem iszol megakarsz.

Kerbalaj jól beszélt oroszul, de a diakónus azt képzelte, hogy a tatár jobban megérti őt, ha tört oroszsággal beszél vele.

- Tojáska sütölsz, túró adtál...

- Jer be, papocskám, jer, - mondá Kerbalaj hajlongva, - mindent adok. Van túró is, bor is. Egyél, ami tetszik.

- Hogy van tatárul az Isten? - kérdé a diakónus, bemenve a duhánba.

- A te Istened, vagy az én Istenem: az egy, - felelt Kerbalaj, nem értve meg őt. - Az Isten mindenütt egy, csak az emberek különbözők. Vannak oroszok, vannak törökök és vannak angolok, mindenféle népek vannak, de Isten csak egy van.

- Jól van. De ha minden nép az egy Istent tiszteli, hát akkor ti, muzulmánok, miért néztek úgy a keresztyénekre, mint örökös ellenségeitekre?

- Miért haragszol? - kérdé Kerbalaj, újra átfogva mindkét kezével a hasát. - Te pap vagy, én meg muzulmán; te azt mondod: enni akarok, én meg adok. Csak a gazdag ember tudja megkülönböztetni, hogy milyen a te Istened és milyen az enyém, - a szegény embernek az mindegy. Egyél, kérlek.

Míg a duhánban a teológizálás folyt, azalatt Lajevszkij hazafelé hajtatott s azon gondolkozott, hogy mily kellemetlen volt neki virradatkor ide jönni, mikor az út, a sziklák és hegyek mind sötétek, nedvesek voltak s a küszöbön állott jövő oly szörnyűnek látszott előtte, mint a mélység, amelynek nem látni a fenekét. Most pedig a füvön és köveken rezgő esőcseppek ragyogtak a naptól, mint a gyémántok, a természet örvendezve mosolyog s a félelmetes jövő már túl van haladva. Ránézett a Seskovszkij kedvetlen, kisírt arcára s az előttük menő két kocsira, amelyen Fon-Koren, ennek szekundánsai és a doktor ültek, s úgy rémlett neki, mintha mindnyájan a temetőből térnének vissza, ahol éppen most temettek el egy kellemetlen, kiállhatatlan embert, akivel nem tudtak a többiek megélni.

- Mindennek vége, - mondá magában, a maga jövőjére gondolva s vigyázva végigtapogatta újjaival a nyakát.

Nyaka jobb oldalán, az inggallérja táján mintegy kisújjnyi vastagságú és hosszúságú daganat támadt s attól olyan fájdalmat érzett, mintha valaki tüzes vasalót rántott volna ott végig. Az a daganat a Fon-Koren golyójától támadt.

Azután, amikor hazaérkezett, olyan hosszu, különös, édes, ködös napja volt, mint az önfeledtség. Mintha börtönből vagy kórházból szabadult volna ki, úgy nézett a régóta ismert tárgyakra s csodálkozott, hogy az asztalok, ablakok, a székek, a világosság és a tenger oly élénk, gyermekes örömet keltenek benne, aminőt ő már réges-régen nem érzett. A sápadt és nagyon lesoványodott Fjodorovna Nadezsda nem értette meg az ő szelid hangját és különös járását, és sietett neki mindent elbeszélni, ami vele történt; azután úgy tetszett neki, hogy talán Lajevszkij most nem jól hall és nem érti őt, s hogyha mindent megtud, hát elátkozza és megöli őt; pedig Lajevszkij hallotta őt, simogatta arcát és haját s azt mondta neki:

- Te nekem feleségem vagy. Nekem rajtad kívül senkim sincs.


XXI.

Elmult több mint három hónap.

Elérkezett az a nap, amelyen Fon-Korennek el kellett utaznia. Kora reggeltől kezdve erős, hideg eső esett, északkeleti szél fújt s nagy hullámokat vert a tengeren. Azt beszélték, hogy ilyen időben a gőzös aligha fog kellő időben megérkezni. A menetrend értelmében reggel tíz órakor kellett volna kikötnie, de Fon-Koren kimenvén a partra délben és ebéd után, nem látott a távcsövön egyebet, mint szürke hullámokat és esőt, amely homályban tartotta a látóhatárt.

Estefelé az eső elállt s a szél is észrevehetőleg csendesebb lett. Fon-Koren már megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy ő ma már el nem utazhatik s leült Szamojlenkoval sakkozni, de amint besötétedett, a tisztiszolga azt jelentette, hogy a tengeren fény mutatkozott s hogy rakétát is láttak.

Fon-Koren gyorsan fölugrott. Vállra vetett egy tarisznyát, megcsókolta Szamojlenkot s a diakónust s a nélkül, hogy valami dolga lett volna, végigszaladt minden szobán, elbúcsúzott a szolgától és szakácsnétól, s olyan érzéssel ment ki az utcára, mintha valamit ott felejtett volna a doktornál vagy a maga szállásán. Az utcán Szamojlenkoval ment, utánuk a diakónus egy tokkal, legutól pedig a tisztiszolga két táskával. Csak Szamojlenko és a szolga tudták kivenni a tengeren a gyér fényt, a többiek hiába néztek a messze sötétbe, semmit sem láttak. A gőzös a parttól jó távol állt meg.

- Gyorsan, gyorsan! - sietett Fon-Koren; - félek, hogy itt hágy a hajó.

Elmenve egy háromablakos házikó előtt, ahová Lajevszkij a párbaj után nemsokára átköltözött, Fon-Koren nem birt magának ellenállni s betekintett az ablakon. Lajevszkij, hátát meggörbítve, háttal az ablaknak, asztal mellett ült és írt.

- Csodálom ezt az embert! - mondá halkan a zoológus; - hogy megváltozott!

- Igen; ez csakugyan csodálatraméltó, - sóhajtott Szamojlenko. - Így ül itt reggeltől estig és szakadatlanul dolgozik. Adósságait akarja kifizetni. Hidd el, kedves barátom, szegényesebben él a koldúsnál.

A zoológus megfogta Szamojlenko kezét s megindult hangon folytatta:

- Mondd meg neki és a feleségének, hogy mindkettőjüket a legmélyebben tisztelem, becsülöm. Mondd meg, hogy mikor elutaztam, megcsodáltam őket, s minden jót kívántam neki... s mondd meg neki, hogy ha lehetséges: ne gondoljon rám haraggal. Ő ismer engem. Ő tudja, hogy ha én előre láttam volna akkor ezt a változást, én lettem volna az ő legjobb barátja.

- Jer be hozzá, búcsúzzál el tőle.

- Nem. Ez nem volna helyén.

- Miért? Ki tudja, talán soha többé nem találkozol vele az életben.

A zoológus elgondolkozott és így szólt:

- Az igaz.

Szamojlenko halkan megkopogtatta az ablakot. Lajevszkij fölrezzent és körülnézett.

- Ványa! Vasziljevics Miklós el akar tőled búcsúzni, - mondá Szamojlenko. - Éppen a hajóhoz megyünk, hogy elutazzék.

Lajevszkij fölállt az asztal mellől, s kiment a tornácra, hogy kinyissa a kapuajtót. Szamojlenko, Fon-Koren és a diakónus bementek a házba.

- Csak egy pillanatra, - mondá a zoológus, levetve sárcipőjét a pitvarban, s már sajnálva, hogy érzelmeinek engedve, hivatlanul jött ide. - "Mintha tolakodnám, - gondolta magában, - ez pedig nagy ostobaság." - Bocsásson meg, hogy háborgatom, - szólt aztán belépve Lajevszkij után ennek szobájába, de én most mindjárt elutazom s szerettem volna öntől elbúcsúzni. Isten tudja, látjuk-e még valaha egymást.

- Nagyon örülök... Alázatosan kérem, tessék helyet foglalni, - szólt Lajevszkij és ügyetlenül adott széket a vendégeknek, mintha csak el akarta volna azok útját vágni s ő maga megállt a szoba közepén, kezeit dörzsölve.

- Kár, hogy a tanúkat nem hagytam kint az utcán, - gondolta Fon-Koren, aztán határozott hangon mondá: - Andrejics Iván, feledje el és bocsássa meg, ami köztünk történt. A történteket végképp elfelejteni, persze, lehetetlen; azok nagyon is kellemetlenek s én nem is azért jöttem be, hogy magamat mentegessem, vagy azt bizonyítgassam, hogy nem hibáztam. Persze, én csalódtam önre nézve, de hiszen megbotlik az ember a sima úton is, mert ilyen az ő sorsa: ha nem csalódik a fő dologban, csalódik a mellékesekben. A valódi igazságot senki sem tudja.

- Úgy van: senki sem tudja a valódi igazat, - szólt Lajevszkij.

- Nos, Isten önnel... adjon az Isten önnek minden jót.

Fon-Koren kezet nyújtott Lajevszkijnek; az megszorította az odanyújtott kezet s meghajtotta magát.

- Tehát ne gondoljon rám haraggal, - mondá Fon-Koren; - üdvözlöm a feleségét; mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, hogy személyesen nem biztosíthattam őt igaz tiszteletem felől.

- Ő itthon van.

Lajevszkij odament az ajtóhoz és beszólt a másik szobába:

- Nádja, Vasziljevics Miklós akar tőled búcsúzni.

Fjodorovna Nadezsda bejött, megállt az ajtó mellett és félénken nézett a vendégekre. Arca bűnbánó és ijedt volt s kezét úgy tartotta, mint a gimnázista leány, amikor valamiért pirongatják.

- Én most mindjárt elutazom, Fjodorovna Nadezsda, - szólt Fon-Koren; - s búcsúzni jöttem.

Fjodorovna Nadezsda bátortalanul nyújtotta oda kezét s Lajevszkij újra meghajtotta magát.

- "De milyen szánalomraméltók mind a ketten! - gondolta Fon-Koren; - nem jutottak olcsó áron ehhez az élethez." - Meg fogok fordulni Moszkvában és Szent-Pétervárott, - szólt aztán; - parancsoljanak velem, ha tán valamit hozatni szeretnének.

- Mit? - mondá Fjodorovna Nadezsda és nyugtalanul nézett össze a férjével; - úgy látszik, semmire sincs szükségünk...

- Nincs, - mondá Lajevszkij, kezeit tördelve.

Fon-Koren nem tudta, hogy mit kellene még mondania. Pedig előbb, amikor bejött, úgy gondolta, hogy igen szépen, sok melegséggel és jelentősen fog beszélni. Szótlanul megszorította Lajevszkij és Fjodorovna Nadezsda kezét s nehéz érzelmekkel távozott tőlük.

- Milyen emberek ezek! - mondá halkan a hátul ballagó diakónus. - Uramisten, milyen emberek! Valóban, ez az Isten újja! Uramisten, Uramisten! - Vasziljevics Miklós, - szólt azután hangosan, - tudja-e ön azt, hogy önök ma az emberiség egyik legnagyobb ellenségét győzték le: a büszkeséget.

- Jól van, kedves diakónusom! Ugyan miféle győzők vagyunk mi! A győzők sasszemekkel birnak, ő pedig szánalomraméltó, félénk, elfeledett ember, hajlong, mint egy kinai játék-baba, én pedig tele vagyok szomorúsággal.

Hátulról lépések hallatszottak, Lajevszkij futott utánuk, hogy ő is elkísérje Fon-Korent.

A tisztiszolga már ott állt a kikötőben a két útitáskával s mellette négy evezős ember.

- De milyen erős szél fúj... brr! - mondá Szamojlenko; - a sík tengeren most valószinűleg olyan ördögtánc folyik, hogy no! Nem jókor indulsz el, Kolya.

- Én nem félek a tengeri betegségtől.

- Nem is az... De hogy föl ne fordítsanak a ladikkal ezek a szamarak. Az ágensség dereglyéjén kellene bemenned. Hol az ágensség dereglyéje?

- Az már bement, nagyságos uram.

- Hát a vámhivatalé?

- Az is bement.

- Hát miért nem vártak? - mérgelődött Szamojlenko. - Tuskók!

- Ugyan ne indulatoskodjál, - szólt Fon-Koren; - nos, Isten veled! Adjon Isten minden jót.

Szamojlenko átölelte Fon-Korent és háromszor keresztet vetett rá.

- Azután el ne feledkezzél rólunk, Kolya... Írj... A jövő tavaszon elvárunk.

- Isten áldja meg, diakónusom, - mondá Fon-Koren, kezet szorítva a diakónussal; - köszönöm önnek a jó társaságot és az okos beszédeket. Gondolkozzék az expedicióról.

- Istenem, hiszen én akár a világ végére is elmennék, - nevetett a diakónus, - hát talán nekem nem volna kedvem?

Fon-Koren fölismerte a sötétben Lajevszkijt s szótlanul kezet nyújtott neki. Az evezősök már lent vártak és tartották a ladikot, amely ide-oda ütődött a parthoz. - Fon-Koren lement a pallóra, beugrott a ladikba s leült a kormányos mellé.

- Írj! - kiáltott rá Szamojlenko; - aztán vigyázz az egészségedre.

- "Senki sem tudja a való igazat", - gondolta Lajevszkij, fölgyűrve köpönyege gallérját s összedugta kezét a köpönyeg újjában.

A ladik gyorsan siklott el a kikötőből s kijutott a sík vízre. El-eltűnt a habok közt, de aztán a legmélyebb hullámvölgyből fölsiklott a legmagasabb vízhalomra, annyira, hogy ki lehetett venni a benne ülőket is, az evezőlapátokat is. A ladik hol előre haladt vagy három lépésnyire, hol visszasiklott vagy két lépésnyire.

- Egy rubel borravaló! - hallatszott ki a partra.

- Írj! - kiáltott Szamojlenko; az ördög vitt tégedet vízre ilyen időben.

- "Úgy van; senki sem tudja a való igazat", - gondolta Lajevszkij, szomorúan nézve a hánykódó, sötét tengerre.

A ladikot a szél visszadobja, - gondolta tovább; - egy lépést tesz előre, egyet hátra, de az evezősök makacsok, fáradhatatlanul lapátolnak s nem félnek a hullám-hegyektől. A ladik végre is előbbre jut, ime: már nem is látható és félóra mulva az evezősök meglátják a gőzös lámpáját, egy óra mulva pedig ott lesznek a gőzös hágcsójánál. Így van ez az életben is... Az igazság keresésében az emberek két lépést tesznek előre, egyet hátra. Az élet szenvedései, tévedései és bajai vissza-visszalökik, de az igazság szomjazása és a makacs akarat előbbre és előbbre viszik őket... S ki tudja! Meglehet, hogy elérik a valódi igazságot...

- Isten megá-á-áldjon! - kiáltott még egyszer Szamojlenko.

- Nem lehet se látni, se hallani, - mondá a diakónus. - Szerencsés útat!

Csendes eső kezdett szitálni.