A nyugalom
szerző: Eötvös József
A keresztnél méla csendben
Űl a remete,
A homályos erdőségen
Függ tekintete.
Mint mikor, ha béke lészen
Hosszu harcz után,
S fehér zászlókat tüzünk ki
A várak falán:
Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fehér színü lobogóját
A szent békeség.
A keserv vezette egykor
Az ifjút ide,
És e kunyhó szűk körében
Folyt le élete.
Most nyugodtan visszanézhet
Múlt korára ő,
Mint egy védfal áll előtte
Az elmult idő.
»Hála néked üdvözítőm, -
Így imádkozik -
Hogy elmúltak a keservek,
S szívem nyughatik.
Mindazok, kiket szerettem,
Régen nyugszanak,
S kínos vágyim s a reménység
Már nem bántanak.
Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bármint dühöngjön,
Fel nem háborít«.
Mély gondokban elmerűlve
Űl a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.
A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel,
Így szólítja meg:
»Áldj meg engem, szent remete,
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.
Im rózsákat hoztam néked,
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet«.
Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez, rózsáit általadva,
Vígan elsiet.
Némán űl az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapúlt szivében
Feltámad a vész.
Visszagondol szebb korára,
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.
Hol a lyányka bíbor ajkkal
Szerelemről szólt,
S elmerűlve nézetében
Ő is boldog volt.
Régen elvirúlt tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza - s egy nehéz csepp
Húll rózsáira.