A nyúgalomhoz (Kis János)

A nyúgalomhoz szerző: Kis János

   Hol van dicső országod,
Ég lyánya, nyúgalom?
Reménylett társaságod,
A mint tapasztalom,
Az én osztályom nem lesz,
Nem itt a hold alatt;
Időm majd már bucsút vesz,
Már nyaram elhaladt.
Süvöltöz az őszi szél,
Fenyeget a komor tél,
Szorgalmam fáradott,
Fázott és izzadott.
Mind eddig csalattattam,
Csak keveset arattam:
Az a mit fogadott
Éltem legszebb szakaszsza,
Ifjú korom tavaszsza,
Adósság maradott.

   S o mit nem álmadott,
Hová nem ragadott
Eszemnek hajnalában
Heves képzeletem,
Míg tündérek várában
Virágzott életem!
Hány szép épületem
Készült itt érzeteknek,
Ott magas képzeteknek!
Hirnek melly templomot,
Melly paradicsomot
Alkottam nagy tetteknek!
A jövendő körén
Reményem tűkörén
Melly dicső tájt szemléltem,
Nem ismert honomat,
S benne lakásomat,
Melly mennyországnak véltem!
Mindenütt kellemek
Virágoknak módjára
Nyiltak az érdemek
Utján szivem számára;
Völgyekben, halmokon
Öröm rózsáit szedtem,
S kezemet nem sebhettem
Tövises bokrokon.
Pályámon nem gátoltak
Semmi viadalok,
Égi fényben bájoltak,
Mindenütt angyalok,
S mint ők boldogok voltak,
Ugy én is általok.

   Hová lett e szép álom?
Mikép elolvadott,
Melly másképen találom
A mit a sors adott!
A helyett hogy boldogság
Ölelne, gyötrelem
Sértve sért; viszontagság
Kénye lapdáz velem,
S későn korán gond s aggság
Italom, ételem.
Serdült koromtól fogva
Habok között lakom,
S csak partra vágy zajongva
Hánykódó csónakom.
Nem kell már, míg itt élek
Ragyogó jutalom;
Csak téged lelhetnélek,
Óhajtott nyúgalom.

   De mért repülsz előlem?
Talán fertelmeim
Csináltak vázt belőlem,
Melly távol ijeszt tőlem,
Talám sok vétkeim
Súlyának érzésétől,
Lelkem ismeretétől
Futnak örömeim,
S boszontott furiákat,
Kígyókat és fáklyákat
Rettegnek szemeim?
Éjfél van s már álmadja
Sok vétkes vétkeit;
Kemény Nemesis adja
Titkon törvényeit:
A gyilkos, ki mocskolta
Vérrel vad kezeit;
A fösvény, ki zsarolta
Álnokul kincseit;
Az irígy, ki gázolta
Mások érdemeit;
A hitlen, ki gunyolta
Az ég feddéseit;
A gyámnok, ki árváknak
Gyászos özvegy anyáknak
Zsirjával töltözött;
A buja, ki dühének
Pokolbéli tüzének
Hamis eskek között,
Vigyáztalan jóságot,
Szép hirt s ártatlanságot
Áldozott és öldözött:
Ezek több társaikkal,
Nemünknek mocskaikkal,
Belső birájokat
Rémülten álmodozva
Rettegik, s borzadozva
Hallanak átkokat,
S már kóstolják irtózva
Jövendő sorsokat.
Éjfél van, de nekem még
Égnek a csillagok,
S kis kertemben, hol az ég
Nagy tanúm, ballagok;
S e szent csendben lelkemmel
Magán beszélgetek,
S olly szorosan vetek
Számot lefolyt éltemmel,
Valamint vethetek.
S ám e hold szelíd fénye
Kárhoztatóm legyen,
S benne részt ne vegyen
Szemem, ha csak vak kénye
Szerint szivem itél,
S a jobb lélek törvénye
Ellen szólni nem fél;
Ha szántszándékkal s tudva
Tagadom vétkemet,
S valamelly tettemet
Szépnek festem hazudva.

   Van mit szégyenlenem,
Van; sokféle gyarlóság,
Sok fél bün, sok fél jóság
Bizonyság ellenem.
Erőtlenség hazája
E földi lakhelyünk,
Ezer tévelygés nyája
Játszik csalfán velünk;
Gyakran valóság bája
Gyanánt gőzt ölelünk,
S indulatink csordája
Ellen bár kikelünk,
Az ellenség tanyája
Tulajdon kebelünk:
Nem csuda ha bajjal jár
E belső háború,
S reánk nem mindenkor vár
Diadalkoszorú.
De bennem ész lámpása
Mióta gyujtatott,
Annak világolása
Sokszor bágyadhatott,
De ki nem oltatott.
S mióta meggondolni
Tanultam becsemet,
Nem hagytam kényemet
Szabadon bitangolni,
Az okosság jogát,
S felséges thronusát
Vakmerőn elrabolni.
Hiányos lételem
Mezején nem lelem
Elysium szépségit
Bájoló kiességit,
De mívelt földeket,
Sok szép vetéseket
Rajta még is találok,
S itten illatozó,
Ott gyümölcsöt hozó
Termékeket számlálok,
Durva parlagjaim
Kevesek, s egyes szálok
Dudváim s gyomaim.
Nem, hibám nem vádolna
Ugy, még summázva is,
Hogy ellene nem volna
Védelmező paizs,
Hogy meg nem engedhetne
Az örök irgalom,
Hogy tőlem elkergetne
Téged, o nyúgalom!
Nemdenem hát bájolnak
A hivság bábjai,
Miknek mohón hódolnak
Fortuna rabjai;
Nemdenem telhetetlen
Vagyok a fény eránt,
S szivem azért kedvetlen,
Hogy velem nem ugy bánt
A sors, mikor osztotta
Tárháza kincseit
S kegyelme jeleit,
Mint kényem óhajtotta,
S hogy bőség árjai
Nectarral nem itatnak,
S magasról nem mutatnak
Tisztesség polcai.
Ugy van, magát más mentse,
Én nyilván hirdetem,
Kivánom a szerencse
Javait s szeretem;
S irigy lenni sem félek,
Ha olly fényeseket
Földi remekeket,
Elragadva szemlélek,
Kiket bölcs és nagy lélek
Dicsőség szárnyain
Vagy Plutus karjain
Ragyogtat szép pályában,
S érdem társaságában
Köznép közül kivesz
S fél istenekké tesz.
De az én írigylésem
Nem kaján búsulás,
S tovább törekedésem
Nem mord dúlás fúlás,
Sem pajkos viszketegség,
Sem kórságos betegség.
Vágyam nem volt soha,
S nem lehet, mert noha
Élek csendes rejtekben,
Az ég a jótétekben
Hozzám nem mostoha.
Bár harcnak munkájával
Izzadoz homlokom,
Vitézségem zsoldjával
Beérni van okom,
És senki siralmával
Nem gyült kis birtokom.
Bár a hír nem hordozza
Messzire nevemet,
Fő rang nem aranyozza
Nimbussal fejemet,
Egy két kedves oltáron
Tömjén nekem is ég,
Sőt hála! képes áron
Sugárt is nyertem még.
S bár szüntelen él bennem
Nemes vetélkedés,
S kiszt többre s feljebb mennem
Magas lelkesedés:
Ollyan tévelyedés
Nem bódít, hogy utálna
Érte s tőlem elválna
A megelégedés.

   Ah! más az, a mi bennem
Olly kivánságot gyújt,
Mellynek írt föld kincse nem
S minden csillám nem nyújt;
Nyughatatlankodásom
Másunnét fakadoz,
S szüntelen áradoz,
Ugy hogy iparkodásom
Akármint izzadoz,
Kútfejét bétapasztni
S örömét kiapasztni
Hiában fáradoz.
Egész föld kerekségét
Ha kémlem s tanulom,
Bár számtalan szépségét
S csudáját bámulom,
Titkolnom lehetetlen,
Hogy, a mint ismerem,
Valamit tart s terem,
Minden élő s lelketlen,
Észszel biró s eszetlen,
Mint tulajdon szerem,
Hiányos s tökéletlen.
E világ üreget
Végtelent hágy lelkemben,
Biztat, s csal reményemben,
Nem tehet eleget:
Kereslet valóságot
S ád véleményeket,
Szent s boldog mennyországot
Igér, s szül vétkeket,
S tenyészt gyötrelmeket:
S ha hajt egy két virágot,
Nevel sok kórságot
S még több töviseket.

   Nyilnak a bölcseségnek
Csudált műhelyei,
Ragyogó fénynyel égnek
Nagy nevendékei,
A tudományos égnek
Fő rangu díszei.
Mit tesznek? nagy rámára
Feszítvén eszeket,
A maradék számára
Szép épületeket
Magas gondolatokból,
Fényes ideálokból
Alkotnak, mellyeket
Más nyom, szélvész módjára,
Világ minden tájára
Elfú mint pelyheket,
S viszont új bálványoknak
Itt uj oltárt csinál,
Ott ősi országoknak
Szórt omladványinál,
Pókok hálóinál
Mesterségesb munkával
Sző uj törvényeket,
Mellyek száz praktikával
Az erőtleneket
Megkeritvén elvesztik,
S szabad kényen eresztik
Az erősebbeket.
Kiáltja mindeneknek
A tisztnek szent szava,
Miben áll a léleknek
Méltósága s java,
S mint kell magas elmével
Járnunk a jobb utat,
Melly a szép harc végével
Égi pálmát mutat.
Mit használ? világszerte
Az észt régen kiverte
Székéből s dühödik
A vak kény, s tetszésére
Vétket halmoz vétkére,
S csak ritkán bünhödik.
Ártatlanság találja
Mindennap új búját,
Gonoszság elprédálja
Érdem koszorúját;
Álnok szabadon állja
Igazon boszúját,
Bűn gúnyolva számlálja
Erkölcs háborúját,
S csak kegyelem hátrálja
Ennek vég bucsúját.
Boldogság e vétkeknek
Honját mint szereti,
Mindenütt bús sziveknek
Panasza hirdeti,
S nyilván szemlélteti
Epesztő keserveknek
Ezernyi ezere
S vesződség tengere,
Mellybe sülyedni látok
Fő s alsó rendeket,
Akármerre bocsátok
Vizsgáló szemeket.
Hol vagynak, kiknek átok
Nem nyomná élteket?
A királyi thronusának
Erős bajnokai,
A nagyot fő rangjának
Gyémánt csillagai,
A vitézt homlokának
Zöld borostyánai,
A dúst sok aranyának
Tetézett halmai,
A bölcset, ész lángjának
Mennyei bájai
A gondoktól hiában
Mentik s védelmezik,
Mellyek környékezik
A lelket: palotában
S bibor s bársony ruhában
Akármint rejtezik.
Bár erős várt építsen
S érc bástyákkal kerítsen
Körül a hatalom;
Bár Amor istenítsen
S nectárja részegítsen,
Nincs haszna, unalom
Csömör s aggodalom
Minden szivbe magának
Gyakran utat talál,
S véget e nyavalyának
Nem más vet, csak halál.

   Én is, én is tanúja
Régtől fogva vagyok,
Ez élet háborúja
S hiányi melly nagyok.
Repűlök sok bajokkal
Küzdve gyarló szárnyokkal
A tökélet felé;
Honját távol csudálom,
Felségesnek találom,
S nem juthatok belé:
Buzgok korunk hogy rója
Bünét le s többtöl ója
Magát; buzogjak bár,
Augias istálója
Herculesekre vár.
Saját tettim rugója
Sem kedvem szerint jár,
S magamnak vádolója
Hányszor nem voltam már!
Az igazat, jót s szépet
Mindenütt kergetem,
S az eredeti képet
Sehol nem lelhetem:
Csak lelkem mivoltában,
Csak képzet országában,
Csak magamon belül
Szemlélem: töredéket
Látok s csalárd festéket
Másutt mindenfelül.
Nem, meg nem elégíti
Semmi nagy vágyomat,
Melly mellemet feszíti
S ömölni kényszeríti
Sok sóhajtásomat,
S szüntelen öregbíti
Nyugtalanságomat,
Valamig nem keríti
Cyprussor síromat.

   Hol, hol van hát országod
Igéző nyugalom,
Hol virít olajágod,
E legszebb jutalom?
Ott, hol a csillagoknak
Bájos seregei
Ragyognak, világoknak
Elhintett ezrei:
Ott ezek egyikében,
Melly veled s általad
Dicsőülő fényében
Mindent felülhalad!
Ott mutatja lelkemnek
Honodat a remény,
Őrangyala éltemnek,
Ez égi szülemény;
Melly napom viradtában
Fogott velem kezet,
S egész utam folytában
Ollyan hittel vezet,
Hogy örök szomjuzásom
S végetlen ohajtásom,
Melly olly magasra vágy,
Isteni kéz irása,
Pecsételt fogadása,
S megcsalódnom nem hágy. -
Bizony nem! hív munkámat
Követi jutalom,
S bizvást vigasztalom
Szivemet, hogy pályámat
Ha buzgó szorgalom
Végzi, nyerem pálmámat
Honodban, nyugalom!
S te ott a szépek szépét
S szentek szentét velem
Láttatod, mellynek képét
Melyemben viselem.