A nyár dalai
szerző: Komjáthy Jenő
I.
Hadd zengje más a méla őszt!
A nyár szerelme hév dalom.
Ujjongok: ez az én időm,
Én a nyarat magasztalom!
És a napot, a perzselőt,
Zenit napját üdvözlöm én;
Szivembe hull minden sugár,
Szivembül árad szét a fény.
II.
És állva sugaras virányon,
Arany sátrat feszít a nap,
Csókjától levelek, virágok
Kéjben remegni látszanak:
Mikéntha volnék napimádó,
Áhítat szállja lelkemet;
A nyárnak glóriás varázsa
Magával ragad engemet.
III.
Mért nem születtem ottan én,
Hol az oltár mohlepte kő,
S az erdők szentelt rejtekén
A természet vad fia nő!
Hogy Szahara futó porán
Száguldanék mint beduin,
Testemmel a puszták lován,
Gondolatom lég szárnyain.
Eltöltene az ősi kéj,
A létgyönyör, napszerelem;
S minden, mi ujjong, szenved, él,
Átcsapna forró lelkemen.
Az elemek csodás kara
Hogy ostorozna, edzene!
A viharok lángszózata,
Rémítőn fönséges zene.
Szeretni tudnék szertelen,
Gyülölni is korlátlanul;
Ott még a szív nem szolga, nem,
Érezni nem könyvből tanul.
Érezni azt az égi kéjt,
Hogy éghetünk, hogy láthatunk,
Harcolni a bírhatlanért,
Érezni fönnen, hogy vagyunk!
IV.
Nyár napja, üdvözöllek!
Égesd ki lelkemet!
- Kiégetem s megöllek! -
Áldás, ó, nap, neked!
Égesd ki mind belőle,
Mi múló szenvedély,
Hiú virágit irtsad,
De óvjad azt, mi mély!
Nyár napja, üdvözöllek!
Ragadd föl lelkemet!
- Szeretlek és gyülöllek,
Sugaram vész neked. -
Szeresd, mi tiszta bennem,
Gyülöld, mi rossz, mi rút;
Az átok sebzi mellem,
De mennybe visz az út.
A földi szűk körön túl
Ragadd el lelkemet!
- Mi túl az ormokon dúl,
Halandót eltemet. -
Mi égi, váltig éljen,
Mi szeret és repül.
Mélyen temetve légyen,
Mi él s nem lelkesül!
Szent nap, fönnen köszöntlek!
Égesd el lelkemet!
- Elégetem s te föllebb
Szállsz, lényed itt lebeg. -
Elégetem, hogy újjá,
Nagyobbá szüljelek:
Kövessed isten ujját
S meglátod az eget! -
Ó, hála, hála néked,
Te drága, jó vezér!
Örök tüzed nem éget;
Már látom, ott a cél!
E szem, ó, hála! Túllát
Azon, mit szenvedek:
Követtem isten ujját,
Már látom az eget!
V.
Lehelni, élni óriási kéj;
A lét varázsa ó, mi mély, mi mély!
A fájdalom is csodaszép zene...
Él még az elemek nagy istene!
Dalolni, zengni óriás gyönyör;
Lelkembül égig, ó, mi tör, mi tör?
Mintha szférák zenéje zengene!...
Él még a csillagok nagy istene!
Érezni, látni ó, mi szép, mi szép!
Az ember a csodák honába lép;
Mintha minden nagyságtól rengene,
Mindent betölt az eszmék istene!
Szeretni, hinni, ó, mi nagy, mi nagy!
Ó, halhatatlan álom, el ne hagyj!
Zúghat az élet ádáz tengere,
Velem a szeretet nagy istene!
VI.
Ah, érzem, fönnen s mélyen érezem:
Lehelni üdv és élni győzelem!
Nem puszta por, lélekben élek én:
Az örök nap lelkéből lelkezém.
Ah, érzem, érzem: szellemek vagyunk,
Ős vágyat örök kéjjel olthatunk!
Emelkedem s a tárgyak is velem...
Örüljetek; itt minden végtelen!
VII.
Ó, szép világ, ó, boldog álom!
Virág remeg megint az ágon.
Szép regehonban, csodakörben
Perc, óra, nap most tova röppen...
Hajnalálom!
Ó, szép világ, ó, bűvös álom!
Pazar gyümölcs nevet a fákon,
Ragyog a nap, ringat a mámor,
Iszom az üdvök poharábol...
Gyönyörálom!
Arany világ, te fényes álom!
Hol szárny a szó, nem szolga járom.
Elragad az élet szerelme,
Gyönyörid zengem lelkesedve,
Istenálom!