A nem mindennapi ember

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A nem mindennapi ember
szerző: Kaffka Margit
Nyugat 1930. 7. szám Ez az írása (eredetileg A berei uraság cimen) még 1909 előtt íródott.

Virágát hullatta az akácos a kert alatt és messze, ki a határba érezni lehetett a fiatal nyár havának ez érett és csábító illatát. Halvány sárgászöld búzatáblák szellőingatta hullámai, frisshangú, reggeli harangszó zengése, lobogós, pántlikás ünnepi gunyában a parasztság; így fogadta az ifjú uraságot szülőfaluja, az elhagyott ősi fészek, amikor jobbján a formás, csillogószemű, nevetőszájú asszonyával berobogott a kékre-zöldre meszelt falusi házak közt a réglátott kúria elé.

Bizony, egészen kisdiák-korában látták őt itt utoljára és a fiatalságból kevesen emlékeztek a tizenötéves, komoly és haloványarcú fiúra, aki összeszorított szájjal, sötéten meredt a fiatal édesanya virágos ravatalára. Tíz-tizenkét éve is van már annak; - hogy szalad az idő! Hej, de nem is jó fába ringatták az öreg, megboldogult János urat, Isten nyugosztalja, - hogy nem volt szíve a tulajdon édes véréhez, neve egyetlen örököséhez sem. Sok mindent tudtak a viselt dolgairól már abból az időből is, mikor szegény, fiatal úrasszony járt-kelt még az oszlopos ámbítuson, kisírt szemével, lenge, törékeny nádszáltermetével, mint egy szomorú tündér. Talán a serdülő fiúgyerek is látott-hallott akkor egyetmást. Hogy aztán a fiatal, fáradt asszony hulló virágteste fölé a temető füves hantja borult: csakhamar elvitték az ifjú Pál urat messze, külsőországbeli iskolákba, minél messzebb. «Hisz úgyis mindig a könyvet bujja!» dobta oda nyersen és kurtán János úr a fejét csóváló tiszteletesnek, akit vele küldött, hogy kísérné ki a fiút, aztán hagyja magára az idegenben. «Hadd tanuljon emberséget, maga lábán járást, idegen beszédet, idegen tudományt, - lássuk, különb ember lesz-é az apjánál?» Aztán elkezdődött itt a dáridó, - boros vendégségek, kártya hajnalig meg annál is rosszabb; sok derék falusi legény szeme vérbe fordul, képe szégyenpirosra válik, ha eszébejutnak egynémely mendemondák az úri lakomára felszolgálóul berendelt szép béreslányokról, fiatal cselédekről: annyi igaz, hogy sok színes selyemkeszkenő készült akkor gömbölyű leányvállakra, amelyek eredetéről gonosz mesék keringtek a faluban. Az ősi birtok pedig lassan, holdankint mállott, húzódott ki az ősi név viselőjének ingatag lába alól; egy darabban volt még, látszatra, - de csak az Isten tudja, meg a telekkönyv teherlapja, mennyire csal néha a látszat.

Pál úr, igaz, rendesen megkapta minden hó elsején az ispán kezétől azt a pénzösszeget, amiből elég urasan élhetett, tanulhatott odakinn. Hanem azután ez volt minden hazulról, - egyebet ő se várt, nem is kért. Koránérzékenységéhez apja csökönyösségét kapta természetül. Tanult, álmodozott, - sokszor kószált el egyedül a majnaparti német egyetemi város sétányán, vagy maga köré szedte a pajtásai legfurcsábbjait, hosszúhajú poétákat; pápaszemes, egyre Kantot bujó fiatal professzorjelölteket; nagyhangú, álmodozó forradalmárokat; ez volt a rendes környezete. Az ügyvédi vizsgára aztán mégis hazajött a magyar fővárosba, aztán a friss diplomával egyenesen szülőmegyéje székhelyére, az alispán elé. «Hivatalt kérek, bátyámuram!» A kedves, mosolygószemű öregúr elmerengve, kicsit tán szomorú megilletődéssel nézett végig rajta. Ismerték itt minden ijafiját, családja történetét száz meg száz pergamen, okmány őrzi a megyei levéltárban s a környék úrinépe eleget súgott-búgott az apja dolga felől.

- Hozott Isten öcsém! Anyádra hasonlítasz! Kinek volna itt hely a szülötte földjén, tulajdon vármegyéjében, ha nem Berei Pálnak!

Nemsokára már csendesem percegett a toll az ifjú megyei jegyző ideges kezében a mindenféle hites, úrbéres, kihágásos akták felett. Percegett, - egyre álmatagabb ütemben, egyre több apátiával, utóbb már egykedvűen, mint a taposómalom járása. Bizony a vármegyei hivataloskodást nem forradalmi hajlamú, újítókedvű, idegen, nyugateurópai műveltség ízével-mázával telített ifjak számára találták ki. - Beréből is furcsa hírek jöttek. Az egresi pusztát el kellett adni. János urat szél érte, - már másodszor; a lábán sem állhat már és az ajka csak némán mozog, de azért «nem»-et int fejével, ha a fiát említik. «A vén cudar», suttogták itt is, ott is és pipafüstfelhőik közül részvéttel hümmögettek a fiatal jegyző felé. Berei Pál ajka összerándult egy percre az ilyes hírekre; valami megmozdult benne. Odamenjen? Meg bírja-e csókolni búcsúszóra azt a hüdött kezet, mely édesanyját, azt az áldott angyalt a halála előtt egy héttel - ? - Aztán eszébejutott az utolsó jelenet közte és apja között, mikor már terítőn feküdt a szent halott, - oh, tizenkét éve már! - S az ősi, családi dac egy hulláma újra átrezgett a fiú lelkén. Vállat vont, összecsapta az írásait és kihajolt az ablakon az üde, tavaszi délelőtt derűjébe. Ép jókor. Odaát a Kétkutyék kertjében (milyen pompásan odalátni, mégis csak jól építették ezt a vén rezidenciát), mondom, éppen a virágos ágyak palántái között ebben a pillanatban vetette fel az ablakra gyönyörűséges kék szemét a világszép asszony, a fiatal özvegy. Ma is úgy mint tegnap, - mint sok-sok napja már, - mosolygósan, frissen, ingerlő kacsintással, nevető csillámmal. Nosza, legelőbérletek, regálék, tagosítások! - Öt perc mulva a kellemes, hűs ebédlőben, egy pici pohárka meggylikőr, egy-két friss pogácsa illatában, közelről, egészen közelről nézett bele a két csudás szemcsillagba; halk szókat váltva, boldogan, s a család titkos egyetértéséből oly zavartalanul egyedül, - ma úgy, mint tegnap és sok napja már. Bizony az ilyesminek egy a vége, - «szerelem az evezője, főkötő a kikötője» - s már háromhónapi házasság mézes boldogságát szürcsölgették, mikor a gyors halálhír odaszólította az ifjú férjet, ahová annyi éve a lábát sem tehette: - haza.

Nem ment egyedül; - azt akarta, úgy gondolta, - az első lépést is új életük felé együtt illik megtenniök szerelmes párjával, felvidító lelkű, nevető galambjával. - Egyébként is sietniök kellett és kettejük gondját összeszedni, mert sokféle baj, nyüg várt reájuk az első időkben. Az öreg Berei nem otthon halt meg, hanem a harmadik vármegye kórházában, ahová, - egy elhiresztelt új főorvos tudományában bízva, - görcsös, erőszakos élni-akarással, szalmaszálba kapaszkodó reménnyel az utolsó héten vitette magát. A holttestet most haza kell hozatni, itthon, az ősi házból kell eltemettetni illő, úri pompával, szép búcsúztatóval, ahogy a templom kegyurát illik; aztán mindjárt jönnek a többi, tán sokkal zavarosabb intéznivalók. Ám a menyecske biztató, egyszerű mosollyal nézett ura összeráncolt homlokára. «Meglásd csak kis tudósom, milyen egy-kettőre eligazodunk!» Ám a felhős homlok most egyszer nem derült fel; sötét emlékek raja szálldosta körül, míg a falu utcáján át az udvarház felé robogott velük a nagy, családi batár.

«Pi, pi, pi!» gügyögte az asszonyka leszökkenve, s egyszeribe észrevette, hogy a szegény baromfiak ugyancsak koplalókúrán vannak az istenadták. Nem csoda, a nagy felfordulásban. A haláleset hírére a kackiás «gazdasszony» egyszeribe kereket oldott, magával vive, amit megkeríthetett; a többi cselédnép hancuzva, léháskodott vagy bambán ődöngött volt azóta az elhagyot udvaron. Az új uraság fogadtatására most felcifrázva álltak sort az első kapunál; de itt, a hátulsó udvarban! - «Úristen! Micsoda piszok, milyen elhagyottság! Trézsi, Zsuzska! Nó! Kit hogy hínak? Egy-kettő, ocsút, kukoricát!» Már pörgött a nyelve, csípején volt a keze, pörölt, intézkedett, parancsolt; - elemében volt.

Az ura pedig azalatt észrevétlenül nyitott be a réglátott szobák ajtaján; dohos, füstös termeken keresztül meg sem állt, csak a kiskertre nyíló, kéktapétás kicsi szoba ajtajában. Ez volt az anyjáé! Itt minden úgy maradt, ahogy tizenkét esztendeje a halkléptű mártirasszony kiköltözött belőle. Puha selyemvánkosok, régi, aranyos képek, terítős ottomán, szárazvirág a majolikavázában; s ott a finom kis ébenfa-íróasztal, ahol a boldogult naplóját írta, amit egyetlen emlékül vitt magával a fia messze idegenbe, s olvasta ezerszer a könnyáztatta sorokat: «Mi lesz veled, szegény gyermekem?» - Pál leült a sarokottománra, szembe az ággyal, ahonnét a madonna szelídfájdalmú arca nézett le rá; és kezébe takarta az arcát. Furcsán, idegenül rajzottak végig a lelkén ebben a percben az ő felemás ifjúságának, megmételyezett gyermekkorának, csonka életének zavaros képei, s e percben tisztán vélt látni valamit, amire eddig sohasem gondolt. Hogy valahol elhibázta az életét; - észrevétlenül, de tán soha helyre nem hozhatóan. Továbbtenyészhet-é a hazai földben a növény, melyet bimbó korában ültettek idegen világ melegházi talajába, ott érleltek csenevésszé? Vagy mindaz, amit tanult odakinn, nem rendszertelen, gyökértelen, az élettől távoli, igazi «úri-tudomány»-e, melyet itthon megbámulnak tán, de hasznát senki nem veszi? Mindez csak ködlő sejtésként rebbent át agyán e meghatott és különös percben, új élete küszöbén. Mit kellett volna tennie? Ottmaradni talán az idegenben és megpróbálni az érvényesülést az emberiség hasznára. Egyszerre döbbenten érezte meg a gondolatnál, hogy a tehetsége voltakép csekély és elenyészne ott a nyugati művelődés teljes sűrűjében. De hát most, hazakerülve, úgy folytassa-e, ahogy apja elhagyta, a könnyelmű, vendéges, nemtörődöm-életet, pulya uraskodást, holnappal nem törődést, míg a szent ősi föld az utolsó holdig idegen kézre vándorol? - S akkor egyszerre eszébejutott mindaz, amit ottkinn nem annyira az iskolák padjaiban, mint inkább szép, vízparti esti séták közben az ő furcsa barátaival szívott fel fogékony, rajongó, de sok öröklött tehetetlenséggel megvert lelkébe. A forradalmi eszmék az emberi jogokról, egyenlőségről; poétai ábrándok szeretetről és igazságról, újnevű, furcsa politikai eszmék és még szokatlanabb, merészebb gazdasági teoriák. - S valami elhatározás fészkelt meg benne rövid percek alatt. Igen, neki itthon a helye, - itt kell maradnia és dolgozni, - de nem megadva magát és alkalmazkodva az itthoni, maradi előítéletekhez, amelyek lám csendes pusztulásba viszik a régi fényt. Akár sok, akár kevés az, amire képes, - itt kell érvényesülni s megpróbálni, mit vihetnek keresztül a valóságban azok az elméletek, melyek olyan tetszetősen hangzottak lelkesült, fiatal szájakból, meggyőződéstől rezgő hangon a német város ódon falai között. Igen, újítni! Másképen csinálni, mint az elődök és a többiek itt, - megpróbálni mindent! Lássuk hát a híres, Berei-makacsságot! - Felütötte a fejét, s onnét a falról megint az istenanya szelíd arca nézett le rá. - Eszébejutott a sírban porladó asszony, aki ábrándokra hajló természetét, szinte túlzottan, idegesen fogékony és rajongó lelkét hagyta rá örökül. Vajjon látja-e az most őt, - helyesli-e? - És már hitte, hogy igen! Felállt és határozott, erős léptekkel hagyta el a szobát.

- - - Mi lehetett volna ebből az életből, ebből a történetből, ha a birtokszerző ősök ez utolsó unokája lelkébe talán csak egy hajszállal több pozitívizmus, egy unciányival mélyebb belátás, kicsit hajlékonyabb megalkuvás vagy humor adatott volna részül. Vagy tán ép e látszólag kis hiányok a döntők embersorsok felett, s ezek választják el ép a minden sorsban megállni tudó, friss energiájú lényeket, újonnan feltörekvő családok kemény tagjait a hanyatló nemzetségek pusztulásra szánt ivadékaitól. Milyen szomorú gondolat! - Hogy a komoly elhatározások e perce a Berei Pál életében döntő lehetett volna a leghelyesebb irány, a legsikeresebb törekvések réve felé; - s tudj' Isten, hogyan, valaminek hiányoznia kellett az emberből, a viszonyokból, a környezetből vagy - a józanságból. Valami bús, évszázados «magyar átok»-e, hogy ez tán nem is lehetett máskép. A Berei Pál élete ettől a perctől kezd egy igazi «furcsa ember» élete lenni, kiről nevetve suttogtak, majd hangosan, csúfolódva pletykáztak megyeszerte, akinek dolgai azontúl mulatságosan hangzó adomák sorának tünnek fel a hallgató előtt; s akinek emlékét ma is olyas mendemondák őrzik a vármegyében, melyeken az otthoniakkal együttkacag a «nagyvilágból» hazalátogató ismerős, s csak utánagondolva érzi meg, mennyire szomorúak!

Hozták a halottat, ónozott koporsóban; gyászba öltözött az udvar, hulló akácvirág, akáclomb szőnyege borította a földet, mikor a vén eperfa alatt felállították a sötétposztós ravatalt. A vármegye úrinépe kíváncsian szorongott, tolongott a térségen, s a búcsúztató beszédre készülők torkukat köszörülték. Ebben a percben lépett közéjük a ház ura, Berei Pál; - s a karján egy ismeretlen tizenöt-tizenhatéves, szintén mély gyászba öltözött fiú. A vendégek kíváncsian néztek feléjük, ő pedig egyenesen az alispán felé tartott.

- Bátyámuram, - szólt megállva előtte s a fiúra mutatott, - ez itt az én öcsém, apám fiatalabbik fia!

Az öregúr levette pápaszemét és kimeresztett, furcsa szemmel nézett hol Pálra, hol a másikra, aki félszegen, látszólag restelkedve, lesütött szemmel állt ott és erősen vörös kezét próbálgatta a kabát ujjába húzni. Míg egyszer aztán zsebredugta az egyiket.

- Ne ütközzenek meg kérem, - folytatta Pál -, társaságban való járatlanságán, - mostanáig kézi mesterséggel foglalkozott, cipészsegéd volt Somváron, - de mostantól itt lesz mellettem és együtt dolgozgatunk a gazdaságban. Különben a neve Nikita János, mert, mint házasságon kívül született gyermek, anyja nevét kénytelen viselni a mai helytelen törvény szerint. Az édesanyja szakácsnő volt; ő ma szintúgy egészen árva, mint magam. De apámnak ép úgy vére, mint én, s itt a helye, velem együtt a koporsó fejénél!

Erre odavitte a húzódó, zavarában furcsán mosolygó fiút és leültette a koporsó fejéhez, maga pedig szembe ült vele.

Mondanom sem kell, hogy sok könyök taszigálta ott jelentősen oldalba a szomszédját és sok szép emlékbeszéd bennrekedt a megyei urakban erre a konsternációra. - S a halott ott a koporsóban megfordulhatott-é vajjon elszörnyedésében, hogy végtisztességéből «vásári komédiát» csináltak? A koporsó le volt szögezve, a halottak némák és tehetetlenek, mikor a pap elénekli fölöttük a zsoltárait és a kemény rögek rádübörögnek egy gőgös és tévedő emberi élet csendes maradványaira. - Hát így folyt le Berén a híres temetés.

Ott, az ősi házban nem volt sok idő elmélkedni rajta. Jöttek másnap, harmadnap az ügyvédek, hitelezők küldöttei; Pál úr az ebédlőben, számadásai közt fogadta őket. Estére azt mondta Róza asszonynak:

- El kell adni még a Csorti-tanyát és a gebei malmot. Itt nem maradhat a kezünkben egyéb, mint a belsőség és ötszáz hold feleértékig megterhelve. Avval azért elboldogulunk, ha bírjuk. Megválik, érünk-e valamit.

Az asszonyka egyszerűen, komolyan nézett rá.

- Ejnye, no, - Pali! Hát az én húszezer forintocskám mire való? Valamit az is segítne.

- Az a tiéd, fiam! Az asszony nem lehet annyira alárendeltje az urának, hogy még külön vagyona, akarata, függetlensége se legyen. A nő is önálló emberi lény, aki - - -

- Bánja a kő az önállóságot, be furcsákat beszélsz! - kacagott fel a Rózsika és egy csókkal fogta le a száját. - Ha az enyim, - annak adom, akinek akarom. S én neked akarom adni, - adta csudabogara!

- Az más! Ha nekem adod, jól van. De akkor én meg holnap a nevedre iratom Berének és mindennek, amim van, a felét. Így csakugyan könnyebben leszünk édes társam!

- Bánom is én! Értek is én ehhez! - De úgy-e szereted a lúdtepertős pogácsát? - És már kiperdült a konyhába, onnét hallatszott hangos danolása.

- - - A húszezer forint csakugyan sokat lendített a helyzeten. A tanya se, a malom se került dobra, kéz alatt adódott el s az árából egyelőre rendezni lehetett az ügyeket. Ami maradt, teherrel ugyan, de édes-övék volt. Új életet lehetett kezdeni.

Szép, aranyos ősszel takarították be az első termést, Róza asszony ott ült az urával reggeltől estig a cséplőgépnél. Kis kalyibát raktak, - Pál könyveket hozott ki, többnyire német folyóiratokat, vagy komoly, feketébe kötött szakmunkákat a belterjes gazdaságról, földmívelésről. Azokat olvasta, magyarázgatta asszonyának, aki csendesen kötögetve hallgatta. Néha : el-elnyomott egy ásítást, néha meg-megkívánt egy cuppanó csókot és odatartotta piros ajkát az urának; de volt mégis perc, mikor ki-kikandikált néha sokfelé-látó, élénk kék szemeivel a munkások felé. Mintha látott volna is itt-ott valami furcsát; egy-egy korán bekötött félzsákot például, amit két béresgyerek sietve hurcolt hátra a kazal mögé, vagy tereferélő, ácsorgó lányokat, amint lassan, időthúzva lézengtek az etető körül.

- Te Palikám, - kérdezte egyszer kicsit elkomolyodva - mondd, igazában minek vagyunk mi itt? Ezek úgy lophatják a napot felőlünk, ahogy akarják.

- Ne bántsd, kincsem! Késő délután van, ilyenkor az emberi szervezet az emésztés munkájával van elfoglalva és ernyedtebb, mint egyébkor. Nem dolgozhatnak mindig egyformán! Gyere inkább, nézzük meg az új balesetelleni felszerelést, amit most hozattam négyszáz forintért. A mult héten olvastam róla, nagyszerű dolog, - ilyennek egyetlen cséplőgép mellől sem szabadna hiányozni, hogy mindjárt kéznél legyen a segítség, ha valami szerencsétlenség éri egyik-másik munkást.

Kedvtelve csomagolta ki a nagy ládát. Volt bizony ott mindenféle csipesz, kés, vágó, varrószerszám, karbolos kristályüvegcse, vattás-szelence; s mind gyönyörűen berakva a maga külön szarvasbőrtokjába. Az ember szinte sajnálta volna bepiszkolni ezt a sok ragyogó holmit. Ilyenformát gondolhatott Rózsika is, mert egyszercsak elkacagta magát.

- Min nevetsz?

- Tudod, azon gondolkoztam, hogy ez a szép körömkefe mirevaló lehet itten? Nézd, elefántcsontnyelű! És hozzá kiskés meg ráspoly!

- Hiszen tisztátalan kézzel nem lehet sebekhez nyúlni, te azt nem tudod?

Az asszony vállat vont.

- Csak azt tudom, fiam, hogy ennyi móka mellett tízszer is elfolyhat annak a vére, akit a gép megsebesített. Meg aztán, hogy öreganyám tanított engem egy-két balzsamot főzni borsosménta leveléből, holdritából, - jaj, de sokat ér az! - a liliomzsírtól meg a leggonoszabb seb is beheged, az istenfű-virágtól minden vérzés eláll, ha sohase látott is kefét, meg körömollót!

- Ejnye! - Hát az én feleségem beszél így?

- Jól van, no! Tán te mondtad, hogy nem maradhat minden a régiben! Habár voltak régen is jó szokások! - - - De mindegy, - persze, - haladnunk kell!

- No látod!

És szépen visszapakkolták a késeket és csipeszeket, - kit-kit a maga reteszébe. Nem volt rá szükség ez aratásnál, hál' Istennek.

Szép holdvilágos, nyárvégi estén vitték be az utolsó zsákokat a négyökrös szekéren, s a zsákok tetején összehajolva, álmatagon nézték a csillagos eget, meg a sarjú réteket Pál úr s az asszonya.

- Milyen szép a föld, - suttogta a férfi. - És a szép, nagy darab síkság, mintha halkan, pihegve lélekzene! Nem érzed az érés, a tenyészet szent illatát?

- Nyers fűszagot érzek, no meg a kőrisbogarak is bűzlenek itt a fasor felől. De te még verset csinálsz, úgylátom!

- Nem olyan nagy szégyen a versírás, Rózsika. A téli estéken majd elolvasgatom veled Goethét, Heinét, Bérangert; - meglásd, milyen szép lesz.

- Télen is lesz azért dolog, - mondta a menyecske fontoskodón. - Én szövetek, tollút fosztatok, kukoricát töretek. Nem lehet lustálkodni!

A magtár elé értek. Öreg, vályogfalú épület volt, még a Pál öregapja tákoltatta össze, de megtette a szolgálatot.

- Igazad van, - mondta Pál és megszorította a nő kezét. - Gondoljunk praktikus dolgokra is! Látod, például ép most okoskodom, hogy ezt a magtárat újraépítsük. Képzeld csak, kicsim! Az ablakai nem az uralkodó szelek felé vannak fordítva.

- Hát az mi?

- Majd elolvasom neked otthon a Bartáky-féle gazdaságtanból ezt a fejezetet. Fiacskám, soha nem lehet jó az olyan magtár, amelyiknek az ablakai nem az illető vidéken uralkodó szelek irányába néznek.

- De hát nem kár emiatt lerontatni? Eddig is jó volt.

- Eddig nem folyt itt rendszeres gazdálkodás. Én nem fogom elvesztegetni búzámat, mikor jó a termés, s lehetőleg nem a környékbeli kiskereskedőknek, hanem esetleg eltartom pár esztendeig s egy gyöngébb évben egyszerre küldöm vagonszámra külföldre. Példát akarok adni, hadd lássa ez a sok maradi gazda, mit lehet csinálni ötszáz holdon.

Már a ház előtt voltak. Rózsika sietve cihelődött le, meg akarta még nézni lefekvés előtt kedves szárnyasait, - ülőre mentek-e rendiben, letojtak-e? - - - Pál úrnak erről is jutott valami eszébe, - mikor a tornácon a terített asztalnül ültek, elő is adta.

- Tudod, galambom, kár neked ezekkel a közönséges-fajta baromfiakkal vesződni. Kár a munkaerőért, amely, mint tudod, szociális értelemben vett anyagi érték. Minden termelőképességet lehet fokozni. Hozatok én neked tavaszra a nürnbergi állatkert igazgatósága révén újfajta kanadai és northumberlandi tyúktojásokat, amiket ott költőgépekbe raknak s a csibéket vatta közt nevelik egy hétig. De aztán milyenek azok!

- De hisz itt nincs olyan masina! Tudod, hogy még kotlósom sincs elég; kappanokat kell néha pálinkáskenyérrel lerészegíteni s alárakni a tojásokat, hogy mikor felébred, kotlósnak képzelje magát. De milyen hűséges anya lesz az ilyenből!

- Ez erőszaktétel a természeten. Venned kell annyi kotlóst, hogy tavaszra háromszáz tojással elbánhass. A tojások számozottak s rájuk van bélyegezve a dátum s a valódiság védjegye.

Róza asszony nem felelt; valami különös gondolat fészkelődhetett bodros homlokfürtei alatt, - ki tudja, miről jutott most eszébe. Egészen halkan, elmélázva szólalt meg egy időre:

- Tudod, Pali, szeretem én a szárnyasjószágot, - de azért dehogy tennék velük ilyen komédiát, babusgatást, - - - hogyha volna más, kit babusgatni, - akit érdemesebb. Aki «értékesebb», ahogy te mondtad. Az első urammal féleszetendeig se élhettem, - egészséges vagyok, mint a dió, - de nagyon szeretném, ha Isten megajándékozna! - - -

- Ez a természet gondja, asszony; mert Istennek nevezték el az egyszerű nép kedvéért a természet tenyésztő erejét, mely korlátlanul és tudattalanul ellenőrzi és mérsékli önmagát. Ismeretlen ellenerők eredője az, hogy nincs sehol túltenyészés a természetben; a szaporaság titokszerű módon vet gátat néha önmaga elé. - - -

Róza maga elé nézett, komolyra vált kerek arcocskájával, elfátyolosult tekintetével; még bólintott is az ura magas filozófiai elmefuttatásaira; - pedig egy szót se értett belőle; és dehogyis lelt benne vigasztalást.

Folyt tovább a falusi élet őszi gondja: őrletés, töretés, földjavító munka; Róza asszony úgy sürgött-forgott mindenben, mintha országok sorsa fordulna meg az ő szemességén, óvatosságán, szigorán. Egy reggel már nem állhatta meg, hogy oda ne mondjon az urának valamit, ami hetek óta forrott benne.

- Te Pali! Ez a te - - - atyádfia, vagy tudja a kő, micsodád, - ez a Nikita János uraság nagy léhűtő ám. Figyeld meg: nem dolgozik ez naphosszat semmit, csak hever, pipál a hársdiványon az eperfa alatt, meg a lyánycselédekkel élhetetlenkedik. Ráfoghatnád valami munkára, ne csapja itt a lábaszárárul a legyet!

- Még nem szokott bele a falusi életbe, azt se tudja, hol kezdje. Majd belejön! Egyelőre: - az írószobámban nem használhatom, trágyát hordani meg csak nem küldhetem a béresekkel a Berei János fiát. Majd télen tanítgatni fogom. Suszterkorában használható, szorgalmas legény volt, mondta a gazdája.

- Bizony, Palikám, - ne haragudj, de én is amondó vagyok - inkább hagytad volna a maga megszokott mesterségénél, segítetted volna egy boltocskához. Ki tudja, jó-é az neki, hogy itt se úr, se paraszt! Nekem ugyan nincs beleszólásom - - -

Az utolsó szavaknál észrevette, hogy Pál úr már nincs a tornácon. Észrevétlenül, felelet nélkül beballagott a dohányzóba. Hanem azért «János ifiúr», ahogy a cselédség csúfolkodva hívta, ezentúl is csak tétlenül pipált s nyeglén vont vállat, ha a ház asszonya rászólt miatta. Szegény, tudatlan kamaszgyereknek már akkor a fejébe szállt az ő úrvolta, a Berei-juss: hogy lustálkodhat ő, teheti; - hisz úri vér csergedez őbenne.

Jött a tél néma estéivel, hosszú csendjével, tétlen ünnepeivel. «Bizony, rideg dolog egy gyermektelen falusi ház!» sóhajtott néha Róza a kötése fölött, ám Pál úron nem igen lehetett unalmat észrevenni. Nagy gondolatokba merülve járt-kelt a szobában. mindennap volt valami kedves, új eszméje, minden friss tervét sietett lelkendezve, részletesen elmondani az asszonynak, aki egyszerű lelkével, természetes kedvességével csakhamar megszokta, hogy bizonyos egykedvű türelemmel végighallgasson s ráhagyjon mindent. Úgyis hasztalan lett volna az ellenkezés.

- Látod, kicsim, - szólt Pál egy napon, - kötelességünk volna törődni a népneveléssel, az iskolával, amelynek kegyurai is volnánk!

- A tanító derék ember, a községben szeretik, alig van, ki írni-olvasni ne tudna!

- Igen, - de ez még nem a magasabb értelemben vett népnevelés. Lásd például, ha így elnézem az ablak üvegén át a téli égről leragyogó csillagok ezreit, sokszor jut eszembe, hogy az összes földi tudományok közt a csillagászat emeli fel leginkább a lelket, - túl a rögön, magasabb szférák felé. S hogy a nép gyermekei milyen tökéletesen járatlanok ebben a tudományban. S képzeld, - ma írtam is Bécsbe egy hírneves látszerészhez, karácsonyra megérkezik egy pompás kis teleszkóp - mindössze százharminc forint -, azzal akarom meglepni az iskolát. Úgy-e, ez jó gondolat?

Róza mondta volna, hogy a falitérképek cafatokban lógnak ott a falról, az ablak fáján ujjnyi repedés, a kályha füstöl s a szűk teremben a tanító asztala alá is jut gyerek. De nem szólt semmit. Már ismerte az urát.

Az udvarról különben is ebben a percben hallatszott be valami apró recsegés zaja; az asszony éles figyelmét semmi sem kerülte ki. Odafigyelt, majd kinézett.

- Hallod-e, Pali, megint törték a kerítést a .lucernás felől!

- Kicsodák?

- Hát kicsodák! A gazdaember-formában biztosan van annyi emberség, hogy legalább az erdődet lopja, azt tüzeli. Alvégi koldus zsellérség, akiknek nincs fuvarozásban módjuk; - mégis csak közelebb éri a kerted sövényét, minthogy gyalog menjen rőzsét szedni.

Erre a halk gúnyra felnézett egy kicsit a férje.

- Bizony, Pali, jó lenne ezt a népet egy kis csillagászatra megtanítani. Hátha emelkednének valamire!

- Ejnye, ejnye! Ez már mégis sok! Majd beszélek én a fejükkel. Holnapra iderendelem az egész zsellérséget. Csak fűttesd be, kérlek, a hátulsó ház pitvarát, ahol a fonókát, fosztókat szoktad tartani; hadd gyüljenek oda; okosan akarok a fejükkel beszélni.

Hát olyan beszédet igaz, hogy még sohase hallottak a berei zsellérek. Volt abban szó közös tulajdonról, eljövendő új világrendeződésről, kooperatív munkáról, s olyan szociális közösségről, melyben majd hiányzó fogalom lesz a «lopás», mert minden mindenkié lesz, s amit közösen termelnek, közösen fogják fogyasztani. Ámde, míg az idők méhében magától megérnek a változások, addig nem lehet a haladás útját erőszakos tényekkel siettetni. (Sehogy se tudta ezt mostanig Varga Gyuri, meg Kispál Jani, hogy ők a haladás útját siettették erőszakosan, kitördelve a kerítés léceit.) Csak dolgozzék a mai nemzedék a mai formák közt lehető eszközökkel; haladjon, fejlődjék előre, - késő unokáik majd megizlelik az ő fáradságuk gyümölcsét. (Már minthogy az unokáim hogy fognak melegedni, ha engem megvesz az Isten hidege és fagytól pusztulok, mielőtt megházasodtam volna, hogy porontyaim lennének! - dünnyögte a vén, szélütött Hudákné legényfia.) De azért végighallgatták emberséggel, meg is áldották végül jártában-keltében, mikor a Julcsa szolgáló egy kis savanyú borocskát, kenyeret, szalonnát, édesmálét szolgált nekik a tanítás végeztére. Csak Róza asszony hajolt mélyebben a munkája fölé, mikor Pál a szónoklat hevétől nekipirulva belépett.

- Azt gondolom én csak, Palikám, hogy ha a minap este mégis csak kimentél volna a karikás-ostorral, - tudod, hiába, ki mihez van szokva - csak többet használt volna az nekik is, neked is.

Csendesen folytak tovább a napok és benn, a megye székvárosában hasztalan várták e farsangon az özvegykorában oly «mulatós» asszonykát a bálok és farsangok. De még a megyebeli cimborák is hasztalan vártak meghívást egy-egy vadászlakomára, kártyaestélyre, névnapra, disznótorra. Keringtek is felőlük olyan csodálatos hírek nemsokára, hogy széles vármegyében rajtuk mulattak minden összejövetelen. Közmondássá váltak. Ha valamelyik háznál ottvénült az eladó leány, azt mondták rá: «Nem jó szélre néznek a ház ablakai, akárcsak a berei magtáré!» Ha meg valaki nagyon nagy ostobaságot talált mondani, az emberek csövet formáltak a kezükből, belekukucskáltak s azt mondták: «Ennek is jó volna a Berei Pali teleszkópja!» Hanem az ilyes beszédek, ha visszaszivárogtak hozzá, csak fokozták lenézését, idegenkedését a megyei társaság s legkivált közel rokonai iránt.

Tavaszra Róza asszonynak új gondja került. Megjött a háromszáz northumberlandi meg kanadai tyúktojás. Ki is kelt belőle százhatvankettő. A szolgálók kezén, amíg vattába göngyölgették, jó kemény marokra fogva a pihés állatokat, elpusztult tizenkilenc kis csirke, etetésközben valahogy megfelejtkeztek vízzel is jól tartani valamennyit, - összecserélték a sorjázást, ki ivott, ki nem ivott közülök, szóval szomjan veszett huszonegy. Maradt százhuszonkettő. Tizennégy lábra se tudott állni, mikor a vattából kiszedték őket, nyiszlett, girhes volt, elhullott az első napon. Tudja Isten, hideg volt tán a pitvar földje így kora áprilisi reggeleken, vagy nem vált egészségükre a nyirkos fundamentom; husvétra valami ismeretlen vész esett beléjük; - pedig akkor már gömbölyödtek volna szegény kis drágák, - abban elpusztult több a felénél. Már csak negyvennyolcan voltak. Akkor Pál kiolvasta a könyveiből, hogy főtt tojás sárgájával kevert saláta jó táplálékuk; de ez sem sikerült, felfúvódtak tőle. Akkor már elvesztette kedvét tőlük az asszony, - haragudott, rájuk se nézett, nem bánta, ha lopják is, héja is kárt tett bennük, a költőanyjuk se igen vállalta őket idegen formájukért, nem őrizte, hamar védetlen hagyta. Akkor aztán Zsuzsa szakácsné javaslatára kezdték levagdalni őket, kirántott húsnak, hogy legalább haszonra pusztuljanak. Hanem egy mohikán, - egyetlenegy furcsa, hosszúnyakú, tövig tollaslábú jércike valahogyan mégis megmaradt. Tojt is, nem sokat, igaz, de szinte öklömnyi tojásokat, hogy csudájára jártak. Csak egy baja volt, amin szegény Róza asszony nevetni is, sírni is tudott a bosszúságtól. Nem kellet a kakasnak a jámbor. Hasztalan járt utána, kotyogott buzgón; elnyújtott nyakkal, furcsa, kérdő és rosszaló pislogással; de még a faluban sem akadt olyan vállalkozó kakas, melyik befogadta volna a háremébe. Hiába, megszokták ezek itt s maguk kendermagos, bóbás, puhatollú menyecskéiket, amelyek irígyen elmarták a jövevényt; szegény kis árva northumberlandi, így vész ez itt már magtalanul ezen a szaporátlan portán! - mondta Róza asszony és befordult, hogy ne is lássa.

Nyár elején új esemény hozta izgalomba a falut. Hozták a viharágyút! Ez volt a csudálatos szerszám. Angol cég szállította, kockásplédű, szürke cilinderes ügynök magyarázta meg Pál úrnak a vele bánást; a cselédség azalatt szájtátva bámult az udvaron, akárcsak medvét táncoltattak volna. Pedig nem volt rajta sok látnivaló, egy hosszú, üres, ferde cső meredt széles torkával a felhőtlen ég felé. «Kicsiben ippeg ilyen a tyelecskópia az oskolában, amibe benne van egy hódvilág, de akkora, mint egy görögdinnye, oszt rovátkolva is van, de még mozog is!» - magyarázta a húgának egy nyolcéves nebuló. - «A katonaságnál valókba másforma kapszula jár bele!» - okoskodott műértő szemmel egy tüzérviselt legény. Pál úr pedig egyszeribe kinevezte «János ifjúr»-at fő-fő ágyúkezelőnek, megbízva őt mindenféle teendőkkel a ravasz szerszám körül. «Na, - nyelvelt Zsuzsa szakácsné - legalább az ifjúr se eszi ezután ingyen a búzakenyeret; hivatalba van, ő fogja a jégesőt, istennyilát riogatni a pusztáról, mint az igazi garabonciás diák!» - - -

Hanem úgy május vége felé mégis csak nagyot nőtt a viharágyu becsülete. Gyönyörűen állt a vetés, mikor a ragyogó kék égen délfelé apró fellegfodrok kezdtek gomolyagba verődni s úgy három óra tájt már egyetlen nagy, iromba fellegszörny vonszolta ormótlan testét nagy sebbel-lobbal át a nyugati égen, egyre közeledve. Jég, jég! A jeles ágyút akkor gördítették ki először a számára készült félszerből, egyenest a szérüskert közepére, s ott az uraság felügyelete mellett kezdte el a bömbölést. Igaz ugyan, hogy a körülállók egy hétig se hallották meg utána a nevükön szólítást, de - hogy, hogy nem - a jégverés csakugyan megkímélte a berei határt. - - Egyszer aztán aratás előtt arra vadászgatott Rétfalvy Zoltán, a szomszéd falu birtokosa; a kis bricskából kiszállt egy-két szóra, bár az ámbitusnál beljebb nem hagyta tessékelni magát, mert Pál úrék éppen csak a kötelező első látogatást tették meg nála. Azt kérdezi akkor Rétfalvy Bereitől:

- Pali te! Mennyibe került neked az a fene ágyú?

- Nem volt drága! Csak nyolcszáz forint. De nem is tett kárt énnálam a jég!

- Látod! Énnálam bizony elvert mindent; de én bebiztosíttattam háromszázötven forintért, s bizony megkaptam a teljes árát aratásköltség, vesződés nélkül.

- Jó, jó, - de ez sok évre szól!

Ennyiben maradt. A búzát az évben is behordták a már újonnan épített, jó szélnek fekvő magtárba. Bizony az ára most sem volt különösen nagy, mert a szomszédságban is mindenütt, s az egész szép magyar rónán bőven volt az áldás. Pedig pénz kellett a gazdaságba is, meg a tehertörlesztéssel is jöttek sürgetni a bankok, hitelezők. - Hiszen mentek is levelek külföldi nagy gabonakereskedő cégekhez, nagy, hazai gőzmalmokhoz, pesti tőzsérekhez; de sehogyse haladt előre a dolog. Legtöbb helyen keveselték a szállítandó mennyiséget, hogy annyiért nem érdemes az út, a vesződés, ellenőrzés. Ha az egész környék termését összevásárolná és szállítását vállalná valaki! - üzente egy nagy részvénymalom. Bereinek rá kellett jönnie, hogy kis eszközökkel nagy dologba fogni még nálánál keményebb akaratú, környezetével bánni, rájuk hatni tudóbb, üzletibb ügyességű embernek is nagyon bajos. Vége az lett, hogy elkelt a búza helyben árán alul, - a késedelmi kamatokat is fizetni kellett a banknak, s egy évi munka árán csak a teher nagyobbodott meg a berei birtokon.

A második tél elején már a rendesnél is töprengőbb, magánykeresőbb volt Berei Pál. Még többet olvasott; s csak vacsora közben, vagy ebédutáni pipaszó mellett bírta közlékenységre Róza asszony is. Igen, most egy végső, nagy erőfeszítésre készült.

- Ez öli meg a magyar embert, - ez a sok búza, mindig búza, mindenütt búza! - mondogatta.

- De hát mit csináljon a magyar ember?

- Istenem, mi mindenre jó a föld! Megtermi az, amit beléje vetnek hűségesen. Olyat is, ami ritkább, kelendőbb, értékesebb; ami nincs minden határba dögivel, amit szállítani is könnyebben lehet.

- Például?

- Például látod, a Homoród mentén, ott a Szélesárok-dülőben, a jó vizes, kövér talajon gyönyörű torma teremne.

- Az egészben? Hisz az rengeteg sok.

- Mindegy az. Mi kell annak? Az a kevés napszám? - - - Aztán lenn, a falu széléig s az erdő alatt meg lehetne próbálni - mondjuk - cukorrépával. Annak kapa se kell. - Végre a lucernás megett s az urdolyás földekig végig dinnyét kellene ültetni. Az ott nagyon háládatos volna; - most annak a tenyésztését tanulmányozom.

Róza ránézett a férjére és nem felelt. Nem is próbált ellenkezni; már tudta, hogy ez nem puszta «feltevés», hanem hogy minden ép úgy fog történni, ahogy tervezi; s minden ellenszegülés csak makacsabbá tenné.

Az új magtár egyelőre betöltötte tehát hivatását. Tavasszal elkezdődött a sokféle ültetés szokatlan, babrás, vesződséges munkája. Nagy dolog pedig még fizetett napszámosmunkába is belevinni olyan embereket, akik azt e munkát nem kedvelik, célját, hasznát nem értik, nem javallják s a gazda szándékait magukban hóbortnak ítélik. Az ember nem gép, akit úgy és oda lehet beállítani, ahogy éppen akarják. - Az ilyen kényszeredett napszám, tanulatlan emberekkel kétszeres idő, panasz és mérgelődés. A föld népének vannak öröklött és természetadta hajlamai bizonyos munkanemekhez egy-egy vidéken, s azokkal számolni kell; új dolgokra rávenni egy egész tömeg embert, kivált alsóbb néposztálybelit, csak hosszú előkészítés, türelem és legalább egy emberöltőnyi idő árán lehet. Így ötletre, gondolatra, bizony keserves mesterség volt az.

A tormával különben is elkéstek, mert Bereit sok huzavonával járó kellemetlenség érte akkoriban. Valamelyik kehes lovát kellett agyonlőni, s a faluvégen tanyázó cigányság, neszét véve, mindjárt bekullogott, elinstálni a dögöt. De már ekkora barbárságra felforrott Pál úrban a nyugati műveltség. Lehetetlen, hogy kultúrállamban valaki döghúst egyék. Menten megparancsolta, hogy a lovat el kell ásni a lucernásvégi árok szélén; s hogy a cigányhadat elriassza, kidoboltatta a faluban, hogy a tetemhez nehogy nyuljanak, mert sztrichninméreggel van behintve. - De hát a pusztai farkas is csak akkor fél, mikor nem éhes. Tán sejtették is a cselt, elég az hozzá, hogy a szabadság kóbor fiai alig várták, hogy beesteledjék. Kiásták biz ők a szegény «Szellő» földi maradványait, jól belakott belőle az egész sátoralja s a dolog el volt intézve. Csakhogy három nap mulva történetesen el talált halálozni egy vén, falábú cigányasszony, a híres, kártyavető Dojla. Valahogyan súgás-búgás támadt méregről, kiásott döghúsról, miről; - s egy hét mulva már kinn volt a megyei főorvos a hozzátartozókkal. Bizony, meglátszott, hogy volt már ellensége elég a berei uraságnak. Két hét is eltelt, míg cigánynét, lócsontot megvizsgáltak s az uraság házi gyógytárát felkutatták, igazán tart-é tiltott minőségű és adagú mérget magánál. Mire kiderült, hogy Dojlát harmadnapos hideglelés vitte a sírba, Berei pedig látni se igen látott még sztrichnint: akkorra egy heti késedelem volt a munkában.

Hát ne is űzzük-fűzzük soká ezt a felemás, furcsa történetet. Az egész tavasz eltelt a dinnyével való mesterkedésben, gödrök ásásában, különös fajtájú műtrágyadarabok elhelyezésében a tövek alatt. S az egész nyár elment öntözéssel, gyomlásással, kapálással; az egész falu népe pedig kedvetlenül, orrát lógatva járt-kelt, egymástól kérdezve szontyolodottan: «Hát mi lesz velünk? - - - Vége a világnak, ha aratás nincs! Ezentúl nem aratunk?» - - - Mert az alföldi magyar embernek az aratás munka és ünnep, erőpróba, szórakozás, néha még szerelmi alkalom, mátkásodás kezdete is; mert ott mutathatja meg ifjú leány, legény egymásnak, ki mennyit győz az élet nehéz harcában testi erővel, szívóssággal az édes, drága kenyérért, édes övéiért.

Ősszel aztán elkövetkezett az, amit a környék birtokosai rejtett kárörömmel előre láttak. A sok tormát tizenhat hazai ujságban is hirdették, mégsem akadt vevője. Kicsiben eladtak belőle itt-ott elenyészően keveset, de erre meg több volt a költség. A répának sikerült eladni szerencsésen és jó áron a felét egy hazai régi cukorgyárnak. Többet nem akart. Azt mondta, míg egy termelőt meg nem ismer, első esztendőben csak próbakép vásárol tőle. Jövőre valószínűleg többet fog, mert a termény valóban elsőrendű! - - - De mikor szegény Berei nem ért rá bevárni azt a «jövőt». A termés fele a nyakán rothadott. A dinnyét is elhordták fuvarosszekerek messze földre, egész a felvidéki városokig, de hazakerülve, úgy számoltak el az uraságnak, ahogy kedvük tartotta. Mit volt mit tenni, mint elhinni a sok gézengúznak, hogy Lőcsén vagy Selmecen három krajcárért adták a szép, vérbeli görögdinnye darabját. Nem volt sem kikötés, sem szerződés! Az uraság nem tudta volna embertársait akkora bizalmatlansággal megbántani. - - - S így történt, hogy ez az év, a második - - - utolsó éve lett az ő híres gazdálkodásának, melynek szomorúan humoros emléke ma sem veszett ki a megyei anekdoták gyüjteményéből.

Néhány szomorú hét! Hivatalos ceremóniák, üres formaságok; hiszen úgyis mindenki tudta már, hogy Berén a szomszéd Rétfalvy fog aratni mához esztendőre. Berei Pál nem várta meg otthon a dobpergés szomorú zenéjét; sebbel-lobbal összecsomagoltatta, ami bútort, házieszközt magáénak ismert még, s utolsó sétára indult apai szülőhelyén, ősi falujában.

Szegett fővel ballagott végig a sövénykerítéses parasztporták előtt. Itt minden a régiben fog maradni; az asszonyok jövő ilyenkor is így fognak tereferélni kendertilolás közben, a gyerekek épígy hancúroznak a szalmakazalok tövén; a tornácokon s az ereszek alatt így fognak piroslani a száradó kukoricacsövek; minden, minden folytatni fogja régi életét közömbösen, változatlanul; - s ő neki semmi köze sem lesz többé hozzá. De hát nem mindegy-e a földnek, hogy ki az, aki életerejét kiszívja, - nem mindegy-e a föld népének, ki uralkodik felette, ki dolgoztatja? - - - És Berei Pál nem érzett különösebb fájdalmat e gondolatokra. - Igen, átültetett növény volt már az ő lelke, korcs, felemás; nem kötötték érzéseit széttéphetetlen szálak az anyaföld rögéhez. Inkább fáradtságot, csaknem ernyedt megkönnyebbülést érzett. «Mindent megpróbáltam jószándékkal, - mondotta önmagának - a végzettel nem lehet küzdeni!»

Visszajövet a községháza előtt csoportosulást vett észre; el akarta kerülni, de akkor két paraszt kivált a többi közül, elébejött s tisztelettel kérték, ne restelljen közéjük fáradni egy-két szóra, fontos mondanivalójuk volna. - - - Most látta csak, hogy csupa alvégi zsellérekből áll a gyülekezet.

Mikor közelbe ért, mindnyájan levették kalapjukat és idősb Varga János ékes szavakkal, nagy csűrés-csavarással kezdte a mondókáját. Nagyjából ilyenforma volt a végezetje:

- Tekintetes nagyjó urunk! Nem jól van ennek a sorja, amint mondám! Nem engedhetjük mi, hogy ez a falu, amelyik a Berei urakat uralta, idegen fajzat prédája legyen; hogy egy jöttment Rétfalvy regnáljon felettünk, kiknek még a nagyapját, ükapját is - megkövetem - a Bereiék hajdúja fenyíté meg, ha hibába estek. Elég szépen prédikált nekünk tekintetes urunk a télen, szívünkre is vettük minden szavát, hallgassa meg immár a miénket. Eltökéltük mi egyakarattal, hogy felfegyverkezünk annak rendje szerint s elkergetjük innét az idegen fajzatot; visszaültetjük jussába azt, akit illet. - - -»

Berei Pál szemét mégis csak elfutotta a könny, amíg hosszú magyarázgatással meg tudta győzni a nekibuzdult öregeket, hogy a dolog mégsem olyan egyszerű, hogy ilyesmi nem lehetséges a mai törvények szerint s egy fejlett kultúrájú állam polgáraihoz különben sem illenék erőszakos ellenszegülés. - - - Értették is, nem is, amit mondott, de nem emeltek szót ellene, hanem - bárhogy ellenkezett is - igazi, öröklött jobbágyalázattal, de régifajta, nemes cselédragaszkodással sorba csókolták búcsúzóra gazdájuk kezét; némelyik még könnycseppet is hullatott rá.

Mikor a ház elé ért, már az utolsó rakott szekér is elindult a város felé, s a nagy, családi fogat (szintén lefoglalt jószág) előállt, hogy utoljára szállítsa mély ölében Bere urait. - Mikor a lucernás alá értek, igazítnivaló került a lőcs körül, - vagy tán egyéb okért állt meg s babrálgatott kissé az öreg János. Valóban, innét el lehetett látni a temető kapujáig, ahol, túl, az alkonyodó nap bágyadt világa két magas márványkőkeresztre esett. Berei Pál mély tekintettel búcsúzott valamitől: szülői sírja volt itt.

- Nézd, nézd, - rezzentette fel Róza asszony, - nézd ezt a bolond jószágot! Hát nem megérezte a nyomunkat, hát nem utánunk baktatott a szérüskert felől? No gyere, szegény árva; ha semmi más eleven állatot, de téged magammal viszlek emlékül erről a drágalátos két esztendőről!

És kihajolva, maga mellé emelte be az ülés alá a «szegény árvát». A gatyás, hosszúnyakú, tudákos, feketeszemű kis northumberlandi tyúk volt.

Mikor aztán a gebei csárdához értek, ahol itatni kellett, még egy emléke tolakodott eléjük a «drágalátos két esztendő»-nek. A csárdás sok kerülgetés után, de azért igazsága érzetében kellő nyomatékkal hozakodott elő a «rovás»-sal, amit a «téns János ifjúr» költségeiről jegyzett. - - - Az ám! Az utolsó időkben szinte megfelejtkeztek a derék «öcs»-ről. Nagy szabadságában, unalmában lassankint italra adta a fejét, el-elkószált hazulról hetekig s a környékbeli falusi úriházakat látogatta sorra, ahol egy kis friss pletykáért, a berei «esetek» kiszínezett, megtoldott előadásáért, amihez csudamódon értett, szívesen jóltartották vendégül itt is, ott is - persze a cselédasztalnál, - Berei Pál szó nélkül nyult a tárcája után, hogy kifizesse a Nikita János úr szórakozásai költségét még egyszer, utoljára.

- Legutoljára nem magában járt itt - toldotta meg sunyi, pislogó mosollyal a csárdás. - Valami cifra némber is volt vele, piros viganóban, gyöngyösen, rézgyűrűsen, - úgy néztem, a szegény kártyavető Dojla valamelyik unokája volt. Azt mondták, elmennek erről a tájékról, már be is szegődtek egy cirkuszos bandába, avval fognak járni messze, faluról falura; - kötélen ugrálni, bukfencet vetni a leány, - csepűt rágni, kótyagos beszéddel népet kacagtatni a fiú. - No mondok, sok szerencsét hozzá?

- Isten áldja kendet is! - fejezte be gyorsan Pál úr és szó nélkül hajtatott tovább. Talán ebben a percben mégis belátott valamit az ő örökös ábrándokban ringó, maga-igazában konokul hívő lelke. - Hogy a saját életünkkel tán szabadosak vagyunk, elhibázhatjuk, tönkretehetjük fantazmagóriák kedvéért; - de hogyan számolunk el a lelkiismeretünknek, ha másnak egyszerű, szűkkörű, de munkás és tán boldog, összhangzatos jövőjét fordítottuk rossz irányba miatta. Érezte vajjon-e felelősség súlyát? - - - Mindegy! Vannak ballépéseink, melyeket sohasem hozhatunk helyre, mert új és új tévelygések sarjadtak, bokrosodtak belőle és ki győzné utolérni, visszafogni vad hajtásaikat. - - -



A Berei Pál további élete közelebb áll e sorok írójához, mint annak a két esztendőnek históriája, melyet néha tán túlzottan kiélezett furcsaságú adomákba fogott össze egy ellenséges és értetlen társaskör unaloműző szóbeszéde. - - - A vármegyénél nem keresett többé megélhetési módot, büszke volt ehhez; pedig talán csak annyiba került volna, hogy urambátyámék előtt nyiltan elismerje tévedéseit és végighallgasson töredelemmel egynéhány atyafiságos szemrehányást vagy intelmet: «Látod, öcsém, mire mentél a tudományoddal. Mégis bölcsebb a próbált módi, ha nem külső országban tanítják is!» - - De erre nem lett volna képes. Egy-másfél évig tengődtek még a maradék összegecskéből; akkor valaki mégis eszébe juttatta Pál úrnak régi szobatársát a későbbi, pesti jogászidőkből; egy keménykoponyájú, bikanyakú szőke svábfiút, aki egy pihent vad mohóságával vetette volt magát az államtudományokra és közben sokszor koplalt titokban, míg Berei valamilyen ravasz, baráti fortéllyal rá nem erőszakolta itt-ott a segítségét. - Ez az ember ma az ország egyik minisztere volt. - - - Valaki beszélt neki a Berei Pál sorsáról, s egy hónap mulva már benn volt a kinevezés valamelyik pénzügyigazgatósághoz titkárnak.

Polgárias, rendes, németes felföldi város utcáin láttam én a korán öregedő Pali bácsit végigballagni reggelenkint a hivatala felé; kezében furcsa, turistáskinézésű bot, lábán higiénikus vászoncipő, nyaka lehetőleg szellősen hagyva a keskeny gallér és bogos nyakkendő alatt; fején likacsos fonású szalma- vagy puha nemezkalap. Megszoktuk őt így látni, s tudtuk, hogy a könyvek, amiket a hóna alatt cipel, valami újfajta hidegvízkúráról, természetes gyógymódról, bacillusok életéről vagy módszeres tornagyakorlatokról szólanak. Mert Pali bácsi egészen a népszerű orvostudománynak adta magát ez időben. A saját testével, egészségével gazdálkodott, kísérletezett, mesterkedett; ez az egy terület maradt jogos tulajdona, hát erre vitte át kipusztíthatatlan hajlandóságát a teóriák iránt, melyeknek gyakorlatba való átvitele, áterőszakolása volt élete főszenvedélye. Hát itt legalább senki másnak nem árthatott, az igaz! Felszerelte lakását mindenféle nyújtó, testedző, izomerősítő szerszámokkal; örökös gondot okozott szegény jó Róza néninek vegetariánus, növényi kosztjával, nyitott ablaknál hált téli időben, hószánkóval a talpán szaladgált a környék hegyvölgyes útjain; tavasszal meg a legfurcsább mezei gazokból összekotyvasztott vértisztító teáit a hivatalba is utánahurcolta kétóránkint a kis fiúcseléd, mi pedig iskolába menet sokszor láttuk a kerítésen át, mint futkos Pali bácsi reggelenkint mezitláb kicsi udvara harmatos gyepén alá-fel, míg a szolgagyerek egy vödör jéghideg vizet cipelve nyomában, időnkint oda-odaloccsant belőle egy-egy fogvacogtató zuhatagot a meztelen lábszárakra. Már Pali bácsi ilyen volt; s a közömbösebb, hűvösebb, nagyobb város népe megszokta őt ilyennek látni; sőt szíves, közlékeny modoráért, becsületes jó szívéért meg is szerették bogarai mellett is.

Ha hivatalos körútra indult a környékbeli falvakba, úgy öltözött ki, mint egy skót hegyipásztor, magával vitte teáit, elektrovitalizerét, testedző szerszámait; s a falusi szállásokon sohasem fogadott el más ennivalót, mint frissen kifejt, forralatlan tejet. Ez is a természetes gyógymódhoz tartozott; mert folyton «gyógyulni» akart ő, holott frissen, elevenen bírta magát és nem túlerős, de szívós alkata késő öregkort is elbírt volna. Ám egyszer mégis komolyan beteg lett; fekélyei támadtak; semmiféle herbateától, hamoeopatikus riskásapiluláktól szünni nem akarók; s a pesti nagy kórház tudós orvosai, akikhez Róza néni felszállította nagybeteg urát, megállapították a baj mineműségét, latin nevét, lefolyása módját. Valami olyan élősdigomba, baktériumfajta tenyészett kiirthatatlanul a Pali bácsi szegény, izgága, sűrű és fajnemes ősi vérében, amilyet, - hiába no, - az orvosi tudomány csak egy évszázadban egyszer állapít meg emberen, mert az speciálisan - szarvasmarha-betegség. A sok forralatlan tej a falusi kirándulásokon! Szinte mosolyogni lehetne a sors iróniáján, furcsa tragikomikumán, ha nem volna olyan végtelen szomorú az egész erőlködő, bukdácsoló, hiábavaló emberi életünk; s egy nagyálmú, nyugtalan agyú, nemes anyagból gyúrott, értékes, s mégis nyomtalanul hiábavaló emberéletnek lassú, éves pusztulása, fokonkint való összeomlása korai halállal a betegágy párnái között.

Türelemmel, szinte a bölcs fölényes nyugalmával viselte, várta a kikerülhetetlent. Nem voltak nagyobb fájdalmai, sokat olvasott, naphosszat az ágyban ülve; s ha behunyom a szemem, még látom sárga, eres, lesoványodott kezét, amint tudnivágyó kíváncsi gyerekfejemre teszi és magyaráz, magyaráz nekem különös szépeket az emberiség jövőjéről, a munka közösségéről, a tudomány győzelméről a korai halál fölött, a nő jogairól s az állam igazi kötelességéről. Ez volt az ő igaz birodalma, - az álmok, a messze évszázados jövő ködében; teóriák, melyeket nem lehet kipróbálni, a hétköznapi valóságra erőszakolva elrontani; - amikbe hinni lehet, amikkel lelkesülésre és gondolkodásra lehet indítani egy nyitottszemű és fogékony gyerek szívét, - s amelyek ártalmatlanok, mert - nincsenek sehol.

Egy év mulva meghalt csendesen. Az idegen város népe meghatva kísérte utolsó útjára; orvosi könyveit két korpászsákba kötve, fontszámra vette meg egy kis füszerkereskedő a Temető-utca sarkán, - de én egyszer elvittem egyetlen hónaposrózsatőmet és odaültettem lopva a Róza néni rezedái, árvácskái közé. Szegény kis Róza néni! A minap találkoztam vele Budapesten a villamoson. Most is a régi; itt lakik és csendesen, de nyugodtan éldegél kis nyugdíjából, mint a többi, szerény hivatalnok-özvegyek. Fekete csipkefejdísze és ősz haja alól most is a régi gyermeteg elevenséggel csillognak ki az ezer ránc közt ülő szép, üde, kék szemek, melyeket könnyek fátyoloznak, ha öreg ajkai körül békülékeny, szerető mosollyal emlegeti a boldogult urát. - Szegény jó Pálom! Bizony ő nem volt közönséges ember! Más volt ő, mint a többi, aztán nem értették meg. Én is sokat zsörtölődtem vele; pedig neki volt igaza, mert ő nem volt mindennapi ember, - hiába, no!