A lap feldolgozottságának foka

A napló

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A napló
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Kosztolányi Dezső

       Saepe aliam tenui; séd iám quum gaudia adirem
       Admonuit dominae deseruitque Venus.
                                 Tibullus. L, 5. v. 39. 40.

Gyakorta halljuk s el kell hinni végül:
szívünk örök talány a földi mesgyén,
s bármerre nézz is, nincs makula nélkül,
egyként bünös pogány meg a keresztény.
Legjobb, ha mind a kettő összebékül
s nem fínyáskodva megy a célt keresvén,
mert hogyha ördög incseleg mivélünk,
egy haszna van, hogy megmentjük erényünk.

A kedvesemtől már régóta távol
voltam, de arca édesen derengett,
s bármit tanultam, láttam a világból,
eszembe szüntelen csak Ő jelent meg.
Amint a csillag is éjjel világol,
emléke gyúl ki messze szerelemnek,
így krónikája mindegyik napomnak,
forró szavakból Őrá volt hasonlat.
 
Hozzá siettem. A kocsim — törötten —
egy éjre késett. Vágyaim repestek.
Lelkembe már hazafelé zörögtem
s mostan ki kellett bőjtölnöm az estet.
Bognár, kovács csak piszmogott köröttem,
mikor dühöngök, ők beszélni restek.
Minden munkás bogaras a dologban.
Mit tettem én? Duzzogtam és dohogtam.

Hát ott rekedtem. Csöndbe hívogatva
intett egy szálló, nékem megfelelt épp.
Egy lányka jött elém, oly halk, oly anda,
világított a fényben is. Remek kép.
És nyájas a lépcső meg a veranda,
a kis szobák is tetszettek felettébb.
A bűnös embert, a magában állót —
szépség igézi, ráveti a hálót.

Naplómhoz ültem irdogálni, mint a
szokásom éjjel, amikor alusznak,
az életet mesévé kanyarintva
a Kedvesem számára, kalauznak.
De tudja ég, nem folyt a szó, a tinta,
mint máskor és a mondatok elúsznak.
Behozta a leány az estebédem,
köszönt, letette bájosán elébem.

Sürög-forog, beszélgetünk kicsinykét
s olyan bűvös varázserő van ebben,
mily könnyedén szeldelte föl a csirkét,
kéz, kar mozog és egyre ügyesebben —
Ki bújtogatja vágyunk ősi csínyjét? —
Örült vagyok, karom köréje rebben,
felugrom, a szék eldől durva nesszel,
már megragadtam s Ő susog: „Eressz el!

Dühös sárkány ám a nénike, lenn les,
számolja, hány perc múlott el azóta,
hogy fönn vagyok, mindig nagyon figyelmes,
s vesszőt kapok, ha nem hajtok a szóra.
De az ajtód ne zárd be, várj, te kedves,
hozzád jövök, ha éjfélt üt az óra."
Kilibben a kezemből, visszatol már,
elillan, aztán visszatér, kiszolgál.

De néz is ám! Szemén biztatva csillan
a mennyei Ígéret égi írja,
ajkáról olykor egy sohajka illan,
mely teli mellét dagadozni bírja,
fülén, nyakán, tarkóján futva csillan
szerelmetes láz ködlő rózsapírja.
S hogy elvégezte dolgát, szertebámul
megy, tétovázva eltün a szobábul.

Éjfél feküdt utcákra, házra fojtón
és duzzadoz dombosán széles ágyam,
de kis helyen kucorgók benne folyton,
mert a nagyobbat néki hagyja vágyam.
Még habozok, gyertyáim el nem ojtom,
már hallom a léptét suhanni lágyan,
magas alakját nézem, buja szemmel,
ágyamra ül, megragadom kezemmel.

De most kisurran: „Hadd szólok, ne vess meg,
előbb ismerj meg és úgy bírj, szelíden.
Mert más vagyok. Ha férfiak keresnek,
bizony mindegyiket kipenderítem.
Rátartinak is hívnak és begyesnek,
de most tudom, kinek adom a szívem.
Ne haragudj, én hittem a szemednek,
megláttalak, tiéd leszek, szeretlek.

Lásd, ifjan és tisztán elébed omlok,
és úgy teszem, hogy tudom az egészet."
Édes mellére von, akár a bomlott,
minthogyha csak nálam lehetne részeg,
csókomba fürdik szem, szájacska, homlok,
de hirtelen révülve szertenézek;
mert az, mi Mester volt az ágyba' máskor,
most fél, mint kisdiák a vallatáskor.

Egy szócska, egy csók és a lányka lobban,
úgy rémlik, hogy be is telt véle már ma,
szűz elhagyással omladoz karomban,
a gömbölyű test langy és enyhe párna,
vad és vidám és villan egyre jobban,
most meg pihen, minthogyha mit se várna.
Én is pihentem hát a drága testtel,
remélve, hogy majd ocsudik a Mester.

De hogy a sorsom meghánytam-vetettem,
átok meredt rám, búsan és unottan,
és vigyorogva önmagam nevettem,
csak tétováztam s messzébb nem jutottam.
Még alva szebb volt a lány, mint imetten,
gyertyák lobogtak üszkösen amottan.
Ifjúi test, amely munkába bágyadt,
korán kívánja az álmot, az ágyat.

Feküdt a rengő nyoszolyán maradva,
mint a sajátján és csönd ült az alvón,
s falhoz lapult, kétes sikert aratva,
az, ki a poklon gyötrődött haragvón.
Így pusztul el, kígyótól megmaratva
szomjúhozó, álélt vándor a parton,
piheg a lány, tündér-álom kisérti,
lélegzeni is alig mer a férfi.

Sosem ismerte ezt és rajta vesztett,
majd szólt magához: „Hát most végre látod,
a vőlegény mér hányja a keresztet,
hogy meg ne rontsa ágyékát az átok.
Inkább csatán vágnék véres gerezdet,
mint itt szégyenbe! Hej, oda világod.
Bezzeg nem így volt ez hajdanta, régen,
hogy a Kedves föltűnt a bál tüzében.

Csorrant a szíved és buggyant a kedved,
rajongva röppentél az Édesért te!
Gyors táncba vitted, hol lihegve repked,
most a karod még s már a melled érte.
Ennen-magaddal kellett verekedned,
és úgy dobogtál százszorozva érte:
ész és erő és élc szikrázva tört ki ─
s a Mester is fürgébb, mint volt a többi.
 
És nőtt a vonzalom, a vágy meghitten,
s tavasz nyilasán a leány menyasszony,
ki a május legszebb virága itten.
Nőtt az erőnk is, hogy tüzet fakasszon.
S hogy végre aztán a templomba vittem,
oltár elé — bűnbánóan panaszlom —
bár képeden vér volt és bús sóhajtás,
én Krisztusom, ott is mozgott a Pajtás!

S ti nászi éj látói, ágyterítők,
ti vánkosok duzzadt és puha csokra,
ti függönyök, örvénybe elmerítők,
emlékezem még selymes szárnyatokra!
Ti madarak, kedves dallal derítők,
mik föl-föl keltetek új, ifju csókra!
Ti tudjátok, úgy égtünk, mint a katlan,
mert Ő kegyes volt — s én fáradhatatlan!

S hányszor raboltunk csókokat őrjöngőn,
úgy, hogy az erkölcs tőle félrebillen,
zsombékba, nád közt, sárga búzaföldön,
és más olyan helyen, mit tilt az illem,
de fürge szolgám újra tettre költöm,
egy pillanat s megint kész az idillem!
Mily petyhüdötten kushadsz, lomha szolga.
Urad a legszebb perctől megrabolva!"

De hát a Mester, a Pajtás mogorva,
parancsra nem hajt, s nem lehet szapúlni,
egyszerre mégis ébred s fölugorva,
egész hatalmas pompájában nyúl ki,
a szomjazó vándort a parti porba
nem hagyta már izzó parázsba fúlni:
lehajlik és csókot cseng a nőtől,
de megtorpan — remegve visszahőköl.

Ötőle volt az ereje-acélja,
ki a vándornak drága kincse mindig.
Mert ifjui szerelme és a célja;
ott tüzesebb tűz lángol néki, mint itt.
Előbb is érte lankadt el, álélva,
és az erőst most ismét onnan intik.
Elborzad és vigyázva visszatörpül,
lassan kisurran a varázsos körbül.

Ül, ir: „Te hozzád, hazafele mentem,
hogy végül elromlott az útikészség,
s egy furcsa házba, messze idegenben
megújítottam szívem hű kötését.
E titkos szókat írom ide menten:
Beteg tudhatja csak, mi az egészség.
Ez a könyvecske még sok jóra oktat,
de el kell hallgatnom a legnagyobbat."

Szól a kakas. A lány hamar kibújik
a paplana alól, veszi a fűzőt.
Ámulva néz, mert néki olyan új itt,
lesüti a szemét, a bánat-űzőt,
s idomait, a bús kudarc tanúit,
még nézi a vándor a drága szűz nőt,
rivall a kürt, indul a férfi, most a
régi kedveshez röpíti a posta.

És mert végül minden költői válfaj
egy-egy erkölcsi tételt is kitüntet,
készen bevallom, hogy e versek által
micsoda leckét kaphat az, ki csüggedt:
Csetel-botol az ember és megáll, haj,
de két dolog sarkalja ösztönünket:
kötelességtől buzdúl föl az elme,
de a mindenható a szív szerelme.