A napimádó éneke
szerző: Réthy László
Égő Nap! a Menny királynéja Te,
Ki trónodról tekintsz a földre le.
Életet, áldást árasztva le ránk,
Szivem tárom ki előtted - Anyánk!
Szeretlek! - Te vagy Mindenünk aki,
Földi sorsunknak útját szabja ki,
S hatalmad, mely nekünk határtalan:
Szemed egy sugarára irva van.
Te adsz földünknek meleget s a Lét,
Tőled veszi minden leheletét,
Erőt az agy, izom, a sziv, a szárnyak,
S forrása vagy Te fénynek s árnynak.
Te fested meg a virág kelyhét,
Te oszlatod a felleget szét,
Ott vagy Te minden harmatgyöngyben,
A verejtékben s örömkönnyben.
Ott lobogtál egy kis ház tüzhelyén,
Hol meleged első csókját vevém,
Atyám lelkében, ki adott nevet,
S anyám szivében, ki szült s szeretett.
Csodállak Nap! - s amerre járom
Utaimat a nagy világon:
Kerestem mindenben a szépet,
De mindennél szebb a - Te képed!
Gyönyörrel néztelek a rónán
Hajnalbiborban, alkonyórán,
Tenger beláthatatlan síkján, fjordokon,
Kelet virányain, havas ormokon...
És mindenütt más, más az Élet,
Mert mindenütt más a Te képed,
Amint sugárid hinted rája:
Olyan a föld színe, ruhája.
A pálmának diszt, büszkeséget;
A zuzmónak csak szerénységet
Adtál, de mind azt vallja Néked,
Hogy szép, édes és jó az élet.
Játékaid mily tündérálmok!
Bolygó tüzek és délibábok,
S a szivárvány hét szinü fénye,
Az ősanyag nagy költeménye!
Földünk szülötti, kicsi emberek,
Isten lényét, akik keresittek:
- Nem látjátok a fönségest, nagyot?
Hulljunk térdre s imádjuk a Napot.