A nap keselyűje
Ha elmerengek olykor álmodozva
s lángként lobog a lomha levegő,
ha hull a csendben a fenyőfa tobza
s a fán a gyantálé sziszegve fő,
ha mezei tilinkó sír a lápon,
zizeg a vadzab és a tengeri,
szivembe száll egyszerre egy bús álom,
beléje markol s el nem engedi.
Dicsőség, ó napszomjas keselyű,
viszel, karmoddal a keblem fogod,
míg el nem érem a vad partfokot.
Felnézek ekkor, szívem keserű
és zárt szemem vöröslő ködin át
látom, véremtől fénylik a világ.