A naiád halála
szerző: Tormay Cécile
Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád... Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet sűrű boltozattá font össze a vadszőlő kúszó indáival... És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek.
Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. Mint gyermeket hozta őt magával a hegyekről és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé...
Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha.
Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal élterejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.
Chreseys szép volt, ifjú volt, szeme mélyen zöld, haja zöldes fényű mint a víz maga, melynek felszínén kúszónövényként úszott. És ha beesteledett, egyszerre vált a forrással fénytelen sötétté. Karcsú teste lustán pihegett, keblei kicsiny habvirágos hullámok voltak és lábacskái, mint rózsás szegélyű fehér kagylók vesztek el a fövényben.
Ilyen volt a naiád, aki nem tudta még, mi a jó, mi a rossz s lehet, hogy ezért volt olyan félénk. Megriadt minden nesztől, hirtelen lebukott a víz alá, behúnyta szemét és nem ismert semmit a világból.
Olykor pillangók tévedtek be hozzá és ő játszani akart velük, de azok féltek tőle, mert vizes kezecskéivel letörölte szárnyuk hímporát. Ha egy-egy levél hullott le a fákról s megzavarta a forrás felszínét, úgy tudott örülni, úgy kacagott, hogy gyűrűkben reszketett körülötte a víz. Azután mint hálót terítette szét a forrás felett hosszú haját s estig halászott a zöld levélre...
Egyszer reggel óráiban esett meg, hogy szokatlan zajt hallott a közelben. Igen kíváncsi lett, összeszedte hát minden bátorságát és felemelte a fejét.
Az árnyas sűrűségen egy satyr törtetett át: éppen olyan volt, mint az, aki anyját elcsalta tőle.
Kecskelábát, szőrös testét, szarvát nagyon csúnyának találta s így újból lebukott a víz alá. De a satyr meghallotta a loccsanást, odajött és belenézett a forrásba.
Chreseys megrémült a sóvár tekintettől, elfödte arcát: a félisten pedig csak nevetett. Azután leült mellé a mohára, keresztbe rakta két lábát, hátát megtámasztotta egy fatörzsön és elővette hétsípos furulyáját. Csodálatos módon ugyanazt a dalt kezdte játszani, melyet a naiád gyermekkorában hallott. És mintha szellő simította volna végig a testét, megborzongott a hang hallatára s nem bírt ellentállni tovább. Felemelte nedves kis fejét, oda fektette a virágos partoldalra és úgy figyelt a zenére.
A satyr még furulyázott egy ideig, majd félredobta a hangszert s szenvedélyesen nyujtotta felé ölelő két karját.
— Jer velem, — kiáltott indulatosan, — jer velem te sötét naiád!
Chreseys irtózott tőle, anyjára gondolt s ismét lemerült a fenekére.
A satyr sóvárogva pillantott utána, de már csakis formáinak elmosódó körvonalait sejthette meg a mélyben... Integetett, csalogatta magához. Mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, hóna alá csapta furulyáját és odébb ment... A gallyak összecsapódtak mögötte s ő eltűnt a nedves sűrűségben.
Chreseys sokszor emlékezett erre a napra s mindent attól a találkozástól számított. Szeretett visszagondolni a zenére s várta, mikor hallja meg újból. És ha így elmélkedett, gyakran futott el mellette Eros s célba vette őt aranyos nyilával. El is pendítette olykor az ideget, de Chreseys mindenkor idejében elrejtőzött a forrás fenekén és a nyíl feje felett süvöltött tova.
A satyr pedig, bár maga nem jött vissza többé, elmondhatta, hogy ő ott él az árnyas, homályos völgyben, mert ezután gyakran ellátogattak hozzá ilyen félistenek. Belenéztek a forrásba, virágokat dobáltak a vízbe, hívogatták és végül rendesen megharagudtak, mikor a naiád tagadólag rázta a fejét. Ilyenkor kiöltötték rá a nyelvüket és elfutottak...
Nymphák fehér alakjait is látta olykor megvillanni a fák között; elnézte őket, mint ölelkeznek a satyrokkal, megbámulta a szakadék sötéthajú oreádját, ha a forrás vizéből inni jött. Majd meg figyelmesen hallgatta a kentaurok vágtatásának távoli dübörgését...
Így teltek napjai és mert nem ösmert mást, nem is vágyakozott. Amit tudott, azt a hamadryadoktól hallotta. Ők meséltek neki a fényről, a mennyboltozatról, a nagy boldogságról, szenvedésről és a könnyekről. Még örült, hogy neki mindezt nem kell megpróbálnia és sehogy sem értette, miért oly nagy a világ, mikor mindaz, amit ő szeret, olyan kicsiny helyen elfér: az irisek, a moha, kék forrása és a fák. Rajtuk kívül csak a hűvös homályt, a csendet és az árnyakat szerette, amelyeknek immár gyermeke lett. S minél inkább összeborult a lombozat feje felett, minél sűrűbbre fonta a vadszőlő indáival a zöld hálót körülötte, annál hallgatagabb lett Chreseys, annál mélyebbre, sötétebbre vált a tekintete s végre már azt hitte, hogy a földön mindíg alkonyat van...
Talán mindörökre így élt volna a kis naiád, ha egy éjjelen nem támad oly nagy vihar.
Hallotta a megriadt kentaurok rohanását fenn a hegyekben, érezte mint reszket a völgy, félni kezdett és behúnyt szemmel rejtőzött el a forrás fenekén. Egyszerre iszonyú dördülés rázta meg a levegőt, azután megingott a föld és valami hatalmas robajjal zuhant alá.
Sok idő múlt, mire fel mert jönni hideg otthonából, mert jól tudta, hogy Zeus haragszik. Két kezével megfogódzott a partban és kikönyökölt a mohára. Éjtszaka volt még mindíg. A bokrok, a fák nedvesen csillogtak s a megszakadozott pókhálókban esőcseppek fénylettek. Az egyik hamadryad pedig, mely mindjárt felette állt, holtan, félig megégve hevert a sűrűségben.
Chreseys elszomorodott, de gyermek volt még s most annyi változást látott mindenfelé, hogy megfeledkezett a halott hamadryádról és kíváncsian bámult maga körül.
Ekkor vette csak észre, hogy az erdő világosabb mint máskor, s hogy feje felett a lombozatban kis rés támadt, melyen át kiláthatott.
Szívdobogva, ámultan tekintett fel. Szemét beárnyékolta a kezével s úgy nézett a kék mennyboltra. Egy percig azt hitte, hogy víz van odafenn, csak lassanként jutott eszébe, hogy az lesz az ég, melyről már hallott mesélni. Végtelen mélysége szinte elszédítette őt s tekintete sóváran akadt meg egy fénylő csillagon, mely vakítóan ragyogott le hozzá. És ugyanekkor villant meg valami mellette is a vízben... a csillag képe volt, mely ott reszketett a forrás felszínén. Elkiáltotta magát örömében, azután taszigálni kezdte kezével a csillagot, majd meg mint hálót terítette szét a haját és így halászott rá, ki akarta fogni, hogy homlokára tűzze.
Hajnalig mulatozott ezzel s csak mikor nagyon elfáradt, hajtotta álomra a fejét. De alig aludt egy keveset, midőn nagy világosság ébresztette fel. Bóbiskolva dörzsölte meg a szemét: a forrás vize vakítóan csillogott, az erdő fénylett mint még soha, az árnyak eltűntek, a csend megszakadt s a bokrokban madarak daloltak.
Chreseys világa megváltozott s ő lelkendezve emelte szemét a mennyboltra, mely most oly bíboros színű volt, mint a hyacintok, melyeket hajdanában a satyrok neki hoztak. Aztuán lassan arany hímpor lepte el az eget s a kicsiny fellegek szélei mohón itták magukba az aranyos fényt... Később még jobban elálmélkodott, mert a lombok között tisztán látta, mint gördül fel a boltozatra egy lángoló szekér, melyet tüzes lovak ragadtak előre. A diadalmas szekéren tündöklő ifjú állt, könnyedén zabolázva meg a rohanó paripákat.
A naiád lélekzete elakadt, Eros pedig a bokrok sűrűjéből célba vette és szíven lőtte aranyos nyilával. De ő nem érzett, nem látott semmit, csak az idegent, kinek tekintete e percben üdvözölte őt. Azután megállította kocsiját, leszállt, áthaladt az ég kék mezőin a lombokig s az éjjel támadt résen belopódzott hozzá.
Chreseys csak most látta, mily szép a jövevény. Arca ragyogó, szeme láng, alakja karcsú, sugár, fürtjei mint folyó arany s ifjúságának hevétől körülötte még a lég is reszketni látszott. És reszketett a naiád is, kis keble hullámzott, szíve hangosan lüktetett a víz alatt s arcát, mikor az ifjú letérdelt mellé a mohára, égő pír borította el.
Egymásra néztek és a naiád sötét szemében az ifjú arca tükröződött.
— Ki vagy te szép leány? — kérdezte hízelkedőn, mialatt lenyúlt a forrásba s átölelve őt, még mélyebbre döfte szívébe Eros nyilát.
— Én, — mondta a gyermek boldogan, — én Chreseys, a naiád vagyok.
— Mit csinálsz itten... nem félsz így egymagadban?
— Hogyan félnék, hisz ez az én hazám, édes, hűvös, homályos otthonom.
— És szólj, itt éltél mindíg e szomorú völgy rejtekében?
— Amióta emlékezem.
— Nem vágyódtál soha a meleg, a fény, a szerelem után?
— Nem értelek.
Ekkor közelebb hajolt hozzá az idegen, tekintete ragyogóbb lett, ölelése forróbb és fölitta a leány üde ajkáról az első csókot.
Chreseys összerázkódott a dédelgetések alatt s bár nem tanította soha senki, viszonozta az ifjú csókjait s e percben felismerte, hogy mi a szerelem, mi a boldogság.
— Te reszketsz karjaimban, olyan hideg vagy, ...fázol talán kicsiny naiád?
— A forróságtól reszketek, úgy érzem, elégek öledben...
Chreseys szédült a boldogságtól. Ajka megnyílt, lankadt feje szerelmese mellére hanyatlott és elveszítette eszméletét.
...Mikor magához tért, az ifjú nem volt többé mellette, fenn állt a boltozaton, tovaszáguldó szekéren s csak amerre elment, fénylett az erdő gallyain aranyköntösének egy-egy leszakadt foszlánya.
Chreseys a szívéhez kapott... Csak most érezte, hogy meg van sebezve, most tudta, hogy fájhat a csend, hogy szomorú a magány... Két karját kitárta a távozó felé, hangosan kiáltozott utána és mikor ő nem válaszolt hívó szavára, ...keservesen sírva fakadt.
Zokogva csókolgatta a partokat s kérte a hamadryadokat, vígasztalják meg őt.
Az egyik fa lehajtotta hozzá lombos fejét, megsimogatta a naiádot és zizegve susogta, hogy ő tudja, kedvese holnap ugynaz órában mint ma, visszatér.
Erre már mosolyogni kezdett Chreseys, csendesen hintázta meg magát a virágok között, majd betakaródzott hosszú hajával, szedett iriseket és koszorút font homloka fölé.
Így várta szerelmesét, akinek csókjaitól még égtek az ajkai, akinek forró ölelését még érezte a testén — várta őt, sóvárgott utána és félt is tőle, mert ő oly egészen más volt, mint mindaz, amit eddig látott.
Ezalatt beesteledett és lassan múlt az idő. Sohasem tűnt neki az éjtszaka ily hosszúnak s mikor a fényes csillag eljött újból a forrásba fürdeni, elfordult tőle, nem játszott vele s hogy ne is lássa, betakarta a víz felszínét, ...önmagát lehullott falevelekkel. És így gondolt az ifjúra, aki bizonnyal csak egy isten lehet.
...Végre is megvirradt, felrobogott a boltozatra újból a tüzes szekér s mint az elmúlt napon, leszállt hozzá a harmatos lombokon át tündöklő kedvese.
Chreseys ekkor már tudta, hogy szereti őt, szereti jobban mint az árnyakat, melyeket az ifjú elűzött mellőle, jobban mint a virágokat, melyeket leszakított, hogy kedvéért felékesítse magát, mint a halott hamadryadot, akinek lombjai tarották távol tőle szerelmes istenét.
Szerette és karjában elfeledte, hogy létezik... ő benne élt, ajkával lélekzett, elérte hát az asszonyok nagy boldogságát.
De azért volt boldogságában szenvedés is, mert a lángoló csókok szinte elemésztették s az ifjú szemrehányásai nem hagyták nyugodni. Mindennap mondta neki, hogy hideg, hideg a csókja, az ölelése. Kérte, hogy szeresse jobban. És minél jobban szerette őt Chreseys, minél gyakrabban tartotta karjában, annál melegebb, annál kisebb lett a naiád. Utóvégre már alig ért fel a moháig. Arca halványra vált, haja árván, mint valami fonnyadt vizinövény tapadt az eltikkadt partokra, s szeme megtört a sok világosságtól.
Nem játszott többé a pillangókkal, a satyrokkal sem állt szóba, csak olykor beszélgetett el kis barátaival: az irisekkel. Fölkapaszkodott hozzájuk, közibük fektette a fejét és így pihent.
S kedvese mind e változást nem vette észre. Derűs időben eljött hozzá a reggel óráiban s hozott neki aranyos ékszereket, csókokat.
De az ékszerek is égették Chreseyst s így csak addig viselte őket, míg kedvesével volt, azután kérte őt, vigye őket vissza oda, ahonnét hozta, mert lángjuk elperzseli homlokát.
És azután nem tudott többé örülni; sokat sóhajtozott s ha egymagában volt, halkan zokogott.
Így lepte meg őt egyszer az ifjú s nagyon elszomorodott, majd kérdezgetni kezdte, hogy mi a bánata?
— A boldogság! — suttogta a naiád. — Az árnynak, a csendnek voltam gyermeke s minket, akik a homályban élünk észrevétlenül, megöl a világosság, a fény, a zaj, a boldogság...
Kedvese vigasztalta, csókokkal akarta felderíteni s forróbban ölelte át mint máskor. És minden ilyen öleléstől, csóktól eltűnt valami Chreseysből. Utoljára már alig lehetett benne felismerni a régi üde vízileányt. Ok nélkül reszketett mint a falombok, kicsinyke, átlátszó lett.
És lassan kiapadt zöld szeméből, halvány ereiből az élet s egy fenséges forró ölelés alatt eltűnt kedvese karjából...
— Chreseys! Chreseys! — kiáltott az ifjú szívszaggatón. — Hol vagy szerelmem?...
De ő nem volt többé, egy könnye csillogott még szerelmese kezében: ez maradt meg a kis naiádból.
Chreseys meghalt... a forrás kiszáradt... nem bírta elviselni a boldogságot, a forró szerelmet, a fényt.
És hamadryádjai összeborultak, lombjaikkal eltakarták sírját, mely ott volt a kiapadt forrás helyén.
Egybeszövődött ismét a zöld homály... és kedvese nem jöhetett el többé virágszegélyes sírjához.
A fák pedig híven őrizték a helyet s csendes éjtszakákon halkan suttogták egymásnak:
— Chreseys meghalt... meghalt a kicsiny naiád.