A nagyváros a kisvárosnál
szerző: Ambrus Zoltán
Két közlemény
A balassagyarmati ítéletet semmi se kommentálta jobban, mint az a rövid glossza, hogy: a szécsényi drámát most már a legjobb lesz egészen elfelejteni. Végre is, az esküdt-bíráskodás ellenségei ennek a szerencsétlen ügyvédnek a fölmentésénél jobb példákkal is érvelhetnek; az emberiesség nézőpontjából pedig alig lehet valami egyebet ajánlani, mint a tökéletes felejtést. Valamennyi érdekelt csak ezért imádkozhatik és valamennyien rászolgáltak már, hogy oly sok gyötrődés után békesség adassék nekik. És ha e helyütt még egyszer szó esik erről az ügyről, amelynek alapproblémáját ma még senki se tudná mindenkit kibékítően megoldani, csak azért történik, mert talán nem egészen fölösleges rámutatni, hogy mostanában, amikor olyan sokan szomjaznak új és új igazságok után, milyen friss erőben jelentkeznek a régi, nagyon régi, sőt a legvénebb igazságok.
Néhány órával a verdikt kihirdetése előtt a tárgyalás figyelmes hallgatói majdnem mindannyian bizonyosnak tartották, hogy a vádlottat el fogják ítélni. A bíróság előtt vergődő embert mindenki antipatikusnak találta; kitudódott róla, hogy neuraszténiás s ez hasonló esetekben nem kelt részvétet; aztán meg nem is viselkedett férfiasan: minduntalan zokogott s a síró férfinál nincs csúnyább látvány. Volt végül a vádlottnak még egy szépséghibája, amelyről ugyan a legkevesebbet beszéltek, de aki ismeri a vidéki társadalmat, az tisztában lehetett vele, hogy ez a szépséghiba nem csekély szerepet játszott az uralkodó hangulat kialakulásában... és az ilyen hangulatnak a nyűgét az esküdtek csak ritkán tudják lerázni magukról. Szóval a közvélemény azon a nézeten volt, hogy a vádlott örülhet, ha az esküdtek csak az erős felindulásban elkövetett emberölésben fogják bűnösnek mondani. És ekkor - amint ez az újságok megnyilatkozásából konstatálható - az elfogulatlan emberek "kompakt majoritás"-a sajnálta, szánta a vádlottat.
De a verdikt meglepetést hozott. Az esküdtek tekinteten kívül hagyták azt a bizonyos szépséghibát és ítélkezésükben, úgy látszik, a szánalom lett a döntő faktorrá. Ugyanaz a szánalom, amelyet néhány órával előbb csak a törpe kisebbség tagadott meg a vádlottól; ugyanaz a szánalom, amelynek a szuggesztiója egyik vagy másik habozó esküdtet talán egy kissé befolyásolta is... És ezzel a helyzet egyszerre megváltozott. A fölmentő ítélet általános resszenzust, néhol szinte felháborodást keltett; elégedetlen volt vele az elfogulatlan embereknek ugyanaz a "kompakt majoritás"-a is, amely néhány órával előbb még éppen úgy szánta a vádlottat, mint az esküdtek többsége.
Bizonyosak lehetünk benne, hogy az ellenkező ítélet se elégítette volna ki a sokaságot. Ha elítélik a vádlottat, a részvét kerekedett volna felül, s a közvélemény éppen úgy felszisszent volna, mint most a felmentő ítélet után. Ezek a szegény esküdtek ugyanabban a nehéz helyzetben voltak, amelyet a molnárról, a fiáról meg a teherhordó szamárról szóló ősrégi mese emleget; arra voltak kárhoztatva, hogy sehogyan se elégíthetik ki az embereket. És az általános resszenzusban a tömegléleknek csak az a sajátsága nyilatkozott meg, amely a dolgok menetén ősidők óta mindig talál kifogásolni valót, amelynek sehogyan sincsen jól, amely mindig valami jobbra vágyik, jobbra tör, nem számolva azzal, hogy vannak megoldhatatlanul nehéz helyzetek, amelyekből a jobbra lépés is, a balra lépés is hiba, amelyekben a cselekvés nem lehet idealiter kielégítő és mégis kénytelenség. A tömegléleknek ugyanaz az örök sajátsága ez, amely minden elképzelhető megoldással elégedetlenül, a cselekvés minden fordulatánál a gyöngébbnek látszó félhez, a legyőzöttnek látszó ügyhöz fordul részvétével, nem törődve azzal, hogy míg emezek látszottak erősebbeknek, maga is pártoskodott ellenük. Az ember ellenzéknek született. És hogy micsoda őserő - talán valami abszolút igazságra vágyódás - van a tömegléleknek ebben a sajátságában, mondhatni: ebben a közérzésben, a "nagy gyermek"-ben végbemenő lelki folyamatok csodálatos fordulatai mutatják. Amilyen borzadályt keltő, rettegett és gyűlölt alak volt Vitális Imre a maga félelmetességében, épp olyan nagy részvét tárgya lett abban a pillanatban, amikor a csendőrök végeztek a benne lakó közveszedelemmel. És ezt a megveszett fenevadat többen siratták el, mint az emberiség legnagyobb jótevőit; fizikai ereje, ügyessége, bősz elszántsága meg az, hogy embernek született, elég volt rá, hogy holtában hőssé avassa a nagy gyermekek szemében.
Az esküdt-bíráskodás ellenségei azt mondják: ha szakbíróság ítélt volna a szécsényi dráma ügyében is, ez bizonyára sokkal megnyugtatóbb és mindenkit kibékítő ítélettel tesz eleget az igazságot kereső érzésnek. Talán elfogadja azt a védekezést, hogy a vádlott premeditáció nélkül és erős felindulásban ölt, de mindenesetre elítéli a vádlottat egy pár évi szabadságvesztésre. Mert az mégsem járja, hogy valaki büntetlenül ölhessen.
Ami az esküdt-bíráskodást illeti, ennek a hívei azt felelhetnék a vádra, hogy, ha az esküdtbírák néha - mint ez alkalommal is - túlságosan kegyelmesen, néha megzavaróan, megdöbbentően, szinte elképesztően és nem egyszer nyilván tévesen ítélnek, ez nem magának a rendszernek a hibája, nem onnan van, mintha az esküdtbírák még nem volnának érettek a helyes ítélkezésre, hanem a módszernek a hibája, a megszabott eljárásé. Nem ők maguk a baj okai; a bajt az okozza, hogy nagyon mereven teszik fel nekik a kérdést, hogy a legbonyolultabb esetekben is csak az "igen" vagy "nem" szóval ítélhetnek, hogy a kisegítő kérdések a legtöbbször olyan jogi distinkciók körül tapogatóznak, amelyeket ők, a nem jogászok, nem igen tudnak értékelni és hogy akárhányszor a kérdések szövegezése is olyan dadogó vagy olyan szövevényes, hogy nem csoda, ha félreértik. De e helyütt az esküdt-bíráskodás kérdéséről nem lehet szó. Hogy a gyakorlatban hasznosabbnak bizonyult-e, mint károsnak? - és hogy egyáltalán szükséges-e? - nagyon vitatható kérdés, annak ellenére, hogy a bírót túlságosan köti a paragrafus és annak ellenére, hogy minden bűntető törvénykönyv természetszerűen hézagos. Ha különösen a mi bűntető törvénykönyvünk nem volna olyan kétségbeejtően rossz, talán azok se lettek volna hívei az esküdtbíráskodásnak, akik ma még ragaszkodnak hozzá.
De végképpen kikapcsolva azt, ami itt mellékes, azt lehet kérdezni, vajon, ha szakbíróság ítélt volna a szécsényi dráma ügyében és egy pár évi szabadságvesztésre ítéli a vádlottat, ez az ítélet mindenkit kibékített volna-e?... és nem találkoztak volna-e, tatán éppen annyian, ahányan most botránkoznak, akik ebben az esetben így vagy ilyenformán elégedetlenkednek: hogyan?... ha valaki hepciáskodik s beleköt egy másik emberbe, aki semmit se vétett neki, aztán párbajra kényszeríti s a párbajban megöli ezt a jámbort - ezért a legtöbbször csak hat vagy néha csak három hónapi fogság jár (talán ezt se kell kitölteni), azt pedig, akinek két nagy mentsége is van a szörnyű sértődöttségében és a nagy lelki sebesüléseket sokszor követő pillanatnyi vagy akár órákig tartó elmezavarodásban, ezt az embert esztendőkre ítélik el?!... miért?... mert amaz hidegen, nyugodtan, bizonyos formákat megtartva ölt s talán csak nagyobb ereje tudatában ragaszkodott azokhoz a külsőségekhez, amelyekről a törvény nem akar tudni, de amelyeket hallgatagon mégis honorál?!... hát igazság ez?!
Mert végre is nem lehet elfelejteni, hogy azt, akiről szó van, a legemberibb emberi indulat fosztotta meg az eszétől: egy nőhöz való állandó szeretet és az azon való lázas felháborodás, hogy amit ebben a nőben és a házasélete békéjében magára nézve a legbecsesebbnek tartott, attól minden arculcsapásnál sértőbb módon választották el. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mai társadalmi rend a házassággal törvényesített szerelmet jogokkal felruházottnak és a mai erkölcs a házasélet tisztaságához való ragaszkodást erkölcsös érzésnek tartja. Következésképpen bármely aberrációhoz vezet ez az érzés, a belőle fakadó cselekedeteket a mai társadalmi rendnek és a mai erkölcsnek másképpen kell megítélnie, más kategóriába kell soroznia, mint az erkölcstelen motívumokból eredd bűntetteket. Igaz ugyan, hogy sokan vannak, akik a házasság intézményét eltörölni valónak tartják s nem ismerik el, hogy a házasság vagy bármi jogot adhatna a férfinak egy nő kizárólagos "birtoklásához"; az is igaz, hogy ezek a reformerek csak következetesek, ha a házasélet tisztaságához való ragaszkodást és azt az érzést, amely a szécsényi dráma vádlottját az önkívületbe ragadta, nem ismerik el jogosnak, tehát mentő körülménynek sem; de nem is szólva arról, hogy a reformerek a kontemplált új társadalmi berendezkedés jobb voltának a bebizonyításával egyelőre még adósok maradtak, a törvény, amely a mai társadalmi rend és a mai erkölcs alapján ítél, nem helyezkedhetik ezeknek a reformereknek az álláspontjára. Az is tagadhatatlan végül, hogy a törvény, amely tiltja a párbajt és nem ismeri el a párbajhoz való jogot, a párbajban elkövetett emberölést, igen következetlenül, fölötte enyhén, aránytalanul enyhén bünteti. Ha tehát azok, akik a vádlotthoz hasonlóan gondolkoznak (és akik ma még többen vannak, mint az említett reformerek) nem találnák tökéletesen kibékítőnek, ha a vádlottat, aki szánnivaló indulatból és nyilván önkívületben ölt, esztendőkre ítélnék el, míg sokan, akik párbajban, de nyugodtan ölnek, rövid szabadságvesztéssel szabadulnak - szintén csak következetesek volnának és a szigorúbb ítélettel való elégedetlenségüket a tömeglélek ismeretes sajátsága egészen megértetné.
Aztán, lehet-e azt mondani, hogy a fölmentett vádlott büntetlenül ölt? Akármire ítélték volna el, ha sok évi szabadságvesztésre is, ekkor is ezt kellene mondani, hogy bűnhődésének legkeservesebb részét mér kiállotta. Még pedig nem is csak abban, hogy hónapokig állott a pellengéren és hogy a törvény előtt a legkínzóbb részletességgel kellett számolnia tettéért, hanem főképpen abban az inkvizitórius eljárásban, amelyet a törvénynél is szigorúbb nyilvánosságtól kellett elszenvednie. Megvádolták mindennel, amit a valóság, a gyanú és a fantázia csak rendelkezésre bocsáthatott, kihámozták múltjának minden "gyanús" adatát, felturkálták a párnáit, kutattak a szennyes fehérneműi után, a megszégyenítő vádak és gyanúsítások egész kloákáját vágták az arcába, olyan erkölcsi vesszőfutást kellett kiállania, aminőben néha a rablógyilkosnak sincsen része, ha ügye nem "érdekes". Hát ez nem bűnhődés? És, azonkívül, hogy feleségének a hűtlenségével már előbb elveszítette az otthonát, a bűne valósággal földönfutóvá tette, elveszítette azt a teret, ahol a gyermekeinek kenyeret keresett, száműzetésbe kellett mennie abból az életből, amelyet megszokott, elölről kell kezdenie az életet, új kenyérkereset után kell látnia, mert ott, ahol eddig élt, nem lehetett maradása, ott számára kő nem maradt kövön. Ez se bűnhődés? Bizony, egészen fölösleges arról a bűnhődésről is beszélni, amelyet minden intelligens ember, aki ölt, önmagában hordoz.
Ez a szerencsétlen ember még a fölmentésének sem örülhetett. Nincs benne sok köszönet és akármilyen nagy dolog egy-két évi szabadság is, alighanem jobban jár, ha egy-két évre elítélik. Ha az egész világot kielégíti azzal, hogy hosszas szabadságvesztéssel expiált a bűnéért, a fogságból jövet bizonyára általános részvétre talál. Így kínos emlékek kísérik és antipátia fogadja mindenütt, akárhová megy kenyeret keresni, pedig mégis csak élnie kell a gyermekeiért.
Befejező közlemény
Ne legyen több szó se a fölmentettről, se az esküdtekről -, akik bizonyosan csak az emberies érzésük sugallatára hallgattak - és arról a csodálatos hangulat-változásról sem, amellyel a sokaság, miután már teljesen megismerte az esetet, hol a vádlott melle állott a szánalmával, hol ellene fordult minden szigorúságával, aszerint, amint végképpen elgázoltnak tartotta és aztán letiportságából fölsegítettnek látta. Ebből a hangulat-változásból ne következtessünk egyebet, csak azt, hogy a sokaság morális érzéke mindig az után az abszolút igazság után áhítozik, amellyel a valóság csak ritkán szolgál: bár szó lehetne itt arról is, hogy a sokaságot hasonló érdeklődésekben nem annyira a morális nyugtalanság, mint inkább a botránkozás vagy az elérzékenyedés vágya izgatja, nem annyira a tökéletesebb igazság-osztás kívánságának az érzése, mint inkább annak reménye, hogy alaposan kiélvezheti akár a pillanatnyi erkölcsi felsőbbséget, a szóban forgó vétekben való ártatlanságát, akár azt a pillanatnyi örömöt, hogy ez a baj nem az ő baja. Szó lehetne róla, hogy a sokaságnak minden ilyen eset főképpen csak színjáték... mert aki valaha látta - és ki nem látta számtalanszor? - hogy a színházban miképpen gyönyörködnek a színpadi gonosztevő nemezisében ennél sokkal gonoszabbak és milyen sűrű könnyeket hullatnak az érzékeny lelkűek szenvedésén lelketlen, teremtések, az nem gondolhat többé a sokaság ítélkezésére minden gyanakvás nélkül. De érjük be ez alkalommal azzal az ősrégi tanulsággal, hogy amint a molnár és fia nem elégíthették ki kritikusaik követelőzését, a mesére szomjas nagy gyermeknek, a sokaságnak abszolút igazságra való vágyakozását sem elégítheti ki a sok pörösködő szempont között igazságot tevő valóság.
Hogy milyen nehéz megtalálni a legegyszerűbb igazságokat, láthattuk ezen a tárgyaláson is, ahol egy kisvárosnak a körvonalai bontakoztak ki előttünk és láthattuk a tárgyalásról szóló jelentésekben, amelyekben a nagyváros kiküldöttjei adtak számot róla, hogy mit láttak a tárgyaláson s mit találtak ebben a kisvárosban.
Mikor az erős felindulás kérdéséről volt szó, tehát arról, hogy izgatottnak látták-e a tanúk a vádlottat a tett elkövetése előtt és után, sok, nyilván jóhiszemű tanú azt vallotta, hogy nem volt az izgatott egy cseppet sem. Világos: ők nem láttak rajta semmi izgatottságot. De ugyanannyi, nyilván jóhiszemű tanú az ellenkezőt vallotta. Egyikük meg éppen azt mondta, hogy: ennyire izgatott embert még csak egyet látott életében, azt is felakasztották. És hogy ezt a tanút semmiféle elfogultság nem vezethette - még az eseten való filozofálgatásból eredő parti pris sem - nyomban bebizonyította azzal, hogy az elnöknek erre a felszólítására: "Üljön le!" - lekuporodott a földre. Ezek az egymásnak ellentmondó tanúk, akik a vádlottnak minden esetben könnyen elképzelhető izgalmát olyan különbözően értékelték - a "cseppet sem"-től egészen az akasztófa alatt álló ember hangulatáig! - tehát nyilvánvalóan csak arról tettek tanúságot, hogy ők mit vettek észre, mit nem és hogy a megfigyelő képességük nem predesztinálta őket detektíveknek. De arra, hogy még a nyilván jóhiszemű tanúk alapjában véve igaz vallomásai is néha milyen sikeresen leplezik, rejtegetik és milyen dadogva árulják el az "igazság"-ot, más kiáltó példát is szolgáltatott ez a tárgyalás. Akár fontos, akár csak jelentéktelen részletkérdésekről van szó, milyen ellentmondóan adják elő a különböző tanúk ugyanazokat a tényeket! Pedig nyilván jóhiszeműek, csak nem sejtik, hogy meghamisítják a tényeket, amikor ezeket nem különböztetik meg szigorúan a saját föltevéseiktől és következtetéseiktől, amikor bárhonnan eredő elfogultságukban, néha csak a szimpátiájuktól vagy antipátiájuktól megtévesztetten úgy mondják el a tényeket, mintha a következtetéseik is ezekhez tartoznának, mintha a saját föltevéseik és magyarázataik helyességéről is meggyőződtek volna, mintha tényekként tudnák azt is, amit csak hisznek - úgy, hogy ugyanazok a tények a tanúvallomások különböző, önámításra és mások ámítására egyformán alkalmas színezésében, hol mentő, hol súlyosbító körülményeknek tűnnek fel! Persze, elmaradhatatlan néhány nyilván rosszhiszemű, ellenségeskedésből vagy valamelyes érdekből eredő, tudatosan hamis vallomás is, de csak a jóhiszemű vallomásoknál maradva, itt is előttünk meredezik az ősrégi tapasztalat, hogy milyen megbízhatatlan minden, nem éppen kiváló intelligenciájú embernek még a legjobbhiszemű vallomása is és milyen süppedékes alap a tanúságtételek egész komplexuma!
De a nyilvánvaló tények s azok a részletek, amelyekben a sok, egymásnak minduntalan ellentmondó ember egyetért, lassankint mégis megvilágítják előttünk ennek a magyar kisvárosnak az életét. És álmélkodva kérdezgetjük magunktól: nem olvastuk-e mindezt számtalanszor, a Balzac és Flaubert iskolájából való francia regényírókban, a francia kisvárosok olyan alakjairól, akik a múlt század negyvenes és ötvenes éveiben éltek?!... A két rend - a kispolgári és az "úri" - mely még a szerelem dolgaiban is ellenfelekként áll egymással szemben... az egyik rend, amelynek a Joseph Prudhommeja az áldozatról azt mondja, hogy "ha minden férj úgy bánt volna el vele, ahogyan a vádlott: egész sortüzet kellett volna kapnia" ...és a másik rend, amelynek a Homais-i már csak ezért is és főképpen ezért "eszményi daliá"-t tisztelnek és "kidőlt cser"-t gyászolnak az áldozatban... az előkelőbb uraknak a kevésbé előkelő hölgyekkel való szerelmeskedése, mely mindjárt azzal kezdődik, hogy az érdekes ifjú a keresztnevükön szólítgatja az asszonyokat és táncközben úgy összeszorongatja a menyecskéket, hogy kevésbé vállalkozó szellemű vagy éltesebb barátaitól ezért erkölcsi prédikációkat kell hallania... a lovagiasság sokat emlegetett szelleme, mely ennek a látszólag szerény helynek, úgy látszik, saját külön gondviselése... a sok párbaj, amelynek rendesen nincs súlyosabb következése, legfeljebb az, hogy a sebesült nem megy be a hivatalba, hanem az asszonyoknál keresi a gyógyulást... az előkelő fiatalság általános nagy presztízse és leereszkedő barátkozása a csinos feleségüket elhanyagoló bevándorlókkal, akiket ez a szerencse egyrészt túlzott hálaérzettel tölt el, másrészt az előkelő barátok életmódjának utánzására csábit... az uralkodó felfogás, mely minden lovagnak megparancsolja a női nem lovagi tiszteletét, azzal, hogy ezt a tiszteletet néha így, néha ellenkezőképpen kell gyakorolni... az a társadalmi szemlélet, mely bizonyos erkölcsi páholyban lát minden "jó házból" való hölgyet és promenoir-nak tekinti a többiek alkóvját... az a lázas érdeklődés, amellyel az erkölcsi páholy kiváltságosai csak úgy, mint a keresztnevükön szólítottak és a táncban szorongatottak, de nem csupán a hölgyek, hanem az urak is, az egész kisváros közönsége a korzón vagy az ablakból lesi, hogyan, mikor, mely órában siklik el a bevándorló szórakozásra és társadalmi emelkedésre szomjas felesége annak a gavallérnak a karján, akit szerelmi sikereinek érdeménél fogva az egész kisváros tisztel és bálványoz - mindezt már oly jól ismerjük régi francia regényekből, hogy szinte el is felejtettük. És ha az egyik tanú (arról szólva, hogy az olyan feleség, aki felbátorítja az udvarlót, nem kívánhatja többé házasélete nyugalmának respektálását) nem használná az agi-adás kifejezést -, amelyet a francia biliárd-nyelv "donner l'acquit"-jának fordításául egy idegen szavakkal tetszelgő, de nem valami gazdag képzeletű magyar használhatott először hasonlatképpen, s amely kifejezést ma már csak a vidéken hallani - a tanúvallomásokat olvasva, nem jutna eszünkbe, hogy nem roueni, rheimsi, nancy-i vagy auxerre-i drámának az utolsó felvonása zajlik le előttünk. Csak a ráismerhetetlenségig elferdített idegen szó figyelmeztet rá, hogy folyton egy magyar kisváros életéről van szó. És ennek az életnek a francia kisvárosok régi életmódjával való meglepő hasonlatossága - ha számba vesszük, hogy hatvan-hetven év óta milyen sok újat és jelentőset látott a világ - nem ejthet-e gondolkodóba afelől, hogy bármilyen szédítő gyorsasággal változnak, alakulnak át az életföltételek, maga az emberiség mennyivel lassabban alakul át, mennyivel lassabban "halad", mint a fiatalság gondolkozása hiszi, reméli és szeretné?!
De ha egymástól messzeeső és más-más országhoz tartozó kisvárosok élete nagy idők múltán is csodálatos hasonlatosságokat mutat, mennyire ugyanaz a világ az embereiben hosszú időn át másutt is, mennyire ugyanaz például a nagyváros viszonya a kisvároshoz! A vidéki dráma tárgyalása alkalmával a nagyváros a sajtó kiküldöttjeinek, a közvélemény képviselőinek képében egész inváziót küldött a kisvároshoz látogatóba. Ezek a kiküldöttek bő, gyors, színes és friss tudósításokat küldöttek lapjaiknak a tárgyalásról, de menynyire különböző, mennyire ellentmondó impressziókat tettek közzé a dráma szereplőiről és a meglátogatott kisvárosról! Hiszen igaz, hogyha az utcán valami csoportosulás támad és tíz ember oda szalad megnézni, mi történt, mind a tízen másképpen fogják elmondani, hogy mit tudtak meg s mit láttak, a megfigyelésük erejéhez s más egyéni tulajdonaikhoz képest. Aztán amit a tanúskodásnál tapasztalunk, itt is megtörténik: a jelentéstevő könnyen összeelegyíti, sőt összetéveszti azt, amit csakugyan látott, azzal, amit csak hisz és képzel. Mégis bámulnunk kell rajta, mennyi ellentmondást produkált itt a fölületes szemlélet, a fantázia és a merész következtetés! Aztán milyen felsőbbséggel ítélték meg ezt az egész élő és mozgó világot, a bíróság elnökétől kezdve s ítélkezésükben mennyire domináltak a nagyváros szempontjai, a nagyváros apró hivalkodásai, az az öntudatosság, mely nagyobb vétket lát a cúgos cipőben, mint a házasságtörésben! Mennyire ráoktrojálták a nagyváros "erkölcseit" ezekre a szerencsétlenekre, attól fogva, hogy a szenzációhajhászó memoár-írás par excellence nagyvárosi és hírlapirodalmi gondolatát kölcsönözték nekik, egészen odáig, hogy - amikor elmenekültek az emberek szeme elől - a "második nászút"-at emlegetve, még egy utolsó immoralitással vádolták meg őket, szíves búcsúzásul.
Még egy ősrégi tapasztalat. Egyike azoknak, amelyeket meg szoktak szívlelni az emberek, mert hasznos leckének látszik, ha nem is válik az erkölcsi tökéletesedés javára. Vitatható, hogy az erkölcsösség mindig, minden körülmény között megköveteli-e az igazsággal való előhozakodást, de vitathatatlan, hogy az igazság parforce-vadászata néha veszedelmekkel jár. A legszigorúbb moralista is koncedálhatja, hogy az árulkodó nevelőnő, aki a szécsényi dráma vádlottjának felnyitotta a szemét, hallgathatott volna. Nem volt, aki el nem ítélte volna azt a cselekedetét, hogy enyhén szólva, eljárt a szája s kényszerítő szükség nélkül elmondta, amit leskelődve tudott meg; még ő maga se találta menthetőnek a megtévedését, amikor átlátta, hogy mit tett. De a moralistának már egészen másként kell nyilatkoznia arra a kérdésre, hogy a feleségnek meg kellett-e vallania férjének a bűnét. Erre már határozott igennel kell felelnie. És mégis nyilvánvaló, hogy ez a dráma vérontás nélkül ért volna véget, ha kevésbé őszinte, ha álnokabb, erkölcstelenebb és következetesen, konokul tagad. S ki tudja, hányan szűrték le a nagynyilvánosság előtt tárgyalt családi ügyből azt az éppen nem erkölcsös, de meglehetősen népszerű tanulságot, hogy: "Ha megtetted, tagadd"?! Bízvást meg lehet jósolni, hogy azok az opportunista bölcsészek, akik a szerkesztői üzenetek rovatában szoktak tanácsot adni a hozzájok forduló s nem okvetetlenül erkölcsös tanítást, de lehetőleg tetszetős javaslatot kérő aggodalmaskodóknak, amíg a szécsényi dráma emlékezetben marad, ilyenforma gyógyborokat fognak küldözgetni a hasonló helyzetekben habozóknak és kétségeskedőknek: "Nevelőnő. Ne tessék célozgatni se. Azt, aki A-t mondott, könnyű rákényszeríteni arra, hogy kimondja a B-t is. A hallgatástól még senkinek sem fájult meg a feje." És: "Bűnbánó feleség. Ha már elkövette a házasságtörés vétkét, amit nem tanácsoltunk volna, legalább ne vallja meg. Az ilyen vallomást ritkán kíséri közmegelégedés. Abból, hogy vétkezett, nem következik, hogy egy veszedelmes hibával, talán nagy oktalansággal tetézze a vétkét. Váljon el, menjen férjhez a csábítójához - ha teheti - s azt a kérdést, amely a mostani férjét gyötri, hagyja jótékony homályban. Ez a tanácsunk ugyan nem tökéletesen erkölcsös, de mindenesetre praktikus." S végül: "Habozó férj. A világért se!... Ha nem törődik a szent paranccsal, hogy: Ne ölj! - ha nem érti meg, hogy ezzel semmit se tesz jóvá, ha már a börtön veszedelmével se törődik, gondoljon a tárgyalásra és arra, hogy mit fognak akkor beszélni és írni önről, a feleségéről, a házaséletéről s talán még a hároméves kislányáról is!"... Hogy az ilyen tanácsokban az erkölcs meglehetősen másodrangú szerephez jut, az tagadhatatlan. Az is, hogy amikor nemcsak a sima megoldás vágya, hanem igazán a lelkiismeret támad fel, ez nem szokott törődni semmiféle következéssel. De ezeket az ősrégi tapasztalat diktálta, opportunista tanácsokat mégse kell megvetnivalóknak nyilvánítani akkor, amikor azon a címen, hogy az igazság mindenekfelett való, egy új elmélet, mely nem annyira az igazságot, mint inkább az önzést szolgálja, a mások szenvedésével nem törődő és háborúságokkal terhes, meztelen és nyers nyíltság kultuszát egyedül üdvözítő, új vallássá akarja felmagasztosítani. És aztán az utolsó tanács; ha nem is arrogál semmi fenséget, amellett, hogy erkölcstelenség nélkül való, mintha nem is volna minden komolyság híján. Olyan valamire figyelmeztet, amit a végképpen meg nem romlott lélek elrettentőbbnek talál, mint a börtönt.
Ha az a szerencsétlen, aki már megvezekelt s akire ezután is jókora vezeklés vár, negyvennyolc lázas óra kínjainak a hatásaképpen el nem veszíti eszének a maradékát is, hanem el tudja képzelni, hogy mit kell majd kiállania a pellengéren: nem ölt volna. És ennek a már elfelejtni való szomorú ügynek egyetlen vigasztaló tanulsága az volt, hogy: büntetlenül senki se ölhet, akkor se, ha fölmentik.