A nagyidai cigányok/Első ének
Foglalat
Vár szorult védelme, Vajda fényes terve,
Cigányok gyűlése, Harci zendülése.
Csóri eszes volta, Hősök többi dolga,
Ez ének rendében Le van írva szépen.
Egyszer volt özönviz, mióta a világ;
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.
Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,
Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal -
De piros, de pozsgás napégette arcod:
Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!
Add rívó hegedű búgását dalomnak,
Cincegő zengésit húros cimbalomnak,
Klarinétok füttyét, dobok dobbanását,
Harsány trombitákkal összeroppanását.
Önts szájamba édes, hatalmas éneket,
Mellyel örökítsem választott népedet;
Míg a magyar nóta daliáit zengem:
Parlagok múzsája! cserbe ne hagyj engem. -
Írtanak ezerben, ötszáz ötvenhatban,
Pártosság magyar közt vala szép divatban;
Nagy-Idát Perényi birta, egyik párton;
Kapitány a várban jó Gerendi Márton.
Kapitány a rangja, de lehetne káplár,
Mert alighogy tíz-husz alattvalót számlál;
Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba,
Ami ráadás volt gyülevész cigányba’.
Miért be ne tudnók s miért be ne vennők?
Eddig is a várat ki védte, ha nem ők?
Töri az ellenség, már tizenhét napja,
Mérgében a nyelvét hiába harapja.
És harapná, bizony, isten tudja meddig,
Ha az ennivaló el nem fogyna keddig;
Ezt a bölcs Gerendi látta még szombaton,
Hogy próféta lett vón’ pedig, nem mondhatom.
Hívatá azértan cigányok vajdáját,
Ledicsérte rútul az egész fajtáját,
Aztán így szóla bizodalmas hanggal:
„Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal!
„Jól tudod, hogy e vár minden baja, gondja
Egyedül erőtlen vállaimat nyomja:
De sok, ami hogy sok, több mint elegendő: -
Nem bír annyi terhet egy szamár, mint kettő.
„Több ész többet talál, nem hiába mondják.
Ím azér’ rád bízom a vár fele gondját:
Társam vagy: ne a kulcs! hordjad és viseljed;
Töltsd be énutánam a második helyet.
„Hanem esküdjél meg - tartsd fel három ujjod -
Közös titkainkat hogy el nem árulod:
Mondjad ‘isten’ szóval: téged ugy segéljen...
(Mondá Csóri vajda: őtet úgy segéljen).
„Tudd meg azért: vagyon az élelmünk fogytán,
Sőt, ha nem kiméljük, holnap is elfogy tán:
Azontul?... nézhetjük a csillagos eget,
Azontul keserves éhhalál fenyeget.
„Én hát ma (de titok: jól szivedre kötöm)
Kevés magyarimmal a várból kiszököm,
S holnap éjjel bőven hozok eleséget:
Igy teszem luddá a botor ellenséget.
„Te pedig, barátom, míg távol leendek;
Válj becsületére híres nemzetednek;
Kitörést ne próbálj... a nagy világér’ se!
De légy ember, ahol ember kell a résre.”
Így beszélt Gerendi. A fővajda pedig
Azt gondolta elébb, hogy csak ingerkedik:
De mikor bevette a várnagyi hitet,
Pislogó szemével hunyoritva intett.
Megfeszült örömtől mind a kilenc bőre,
Dicsősége majdnem kihízott belőle;
Hanem ott ült - fedve harcsabajuszátul -
Egy kicsi ravaszság, szája végin, hátul.
És felelt ekképen: „Vitéz kapitányom!
Nem is utolsó nép ez az én cigányom:
Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...
Én pedig - vajdának épen illő vagyok.
„Csak ide kell bízni Puk Mihály uramat:
Megkeserűli, ha bizgatja váramat!
Bátran mehetsz, pajtás, itt a vitéz sereg;
Mehetsz bátran, fiam, itthon lesz az öreg.”
Így szólt; és komolyan, mint vajdához illik,
Nyujtotta kezét, a jobbot tudniillik,
Vontatva, begyesen, fejedelem módra,
Mintha nagy pártfogó nyujtaná kéz-csókra.
Most az Éj fölvette tolvajköpenyegét,
Eltakarván azzal pitykés öltözetét;
Várban a magyarság készül titkos útra;
Esze ágában sincs visszatérni újra.
Alighogy a várból a magyar katonák
Egy rejtett-kijárón lábukat kivonák:
Népét Csóri vajda feljáratta rendbe’;
Gyűlést hirdetett a legnagyobb terembe.
Volt a szép rokonság hetven sátoralja:
Mindenikből egyet hívatott a vajda,
Mindenik sátorból a legvénebbiket,
Amennyibe’ nem volt csupa vak, vagy siket.
Hamar a cigányok kezdenek begyűlni,
Csóri vajda körül tanács-széket űlni:
Büszke faj! nemes faj! - Ha elsorolhatnám
Őket illően, egy vak lóért nem adnám.
Jött elébb Akasztó, hórihorgas cigány,
Nem volt ily kovács több, sem Nagy- sem Kis-Idán;
Fejjel haladá meg a többit Akasztó:
Hátha még nem volna görbe, mint egy patkó.
Jött azután Nyúlláb, meg a kancsi Degesz:
Mindenik iszkábál, hasadt teknőt szegez;
Vékonypénzü Nyúlláb szőrös mivoltától -
Vette nevét Degesz domború hasától.
Csakhamar követte Vigyori és Kolop:
Ahol e kettő jár, jól megy ám a dolog!
Vasfűvel kinyitnak minden zárat, békót, -
Az anyja hasából kilopnák a csikót.
Nemkülönben Gyügyü, - Gyügyü, kinek párja
Messze földön nem volt tapasztó munkára;
Nyeszegi a rostás; Pityke, a rézmíves,
Henye férfiú, kit úgy csúfolnak: Híves.
Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán,
Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,
Göndörhaju Éva, - nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől
Nézd el immár Bugyit és vitézlő Kákát!
Ennek a mentéjét, annak a nadrágát:
Téglaszín a nadrág, és a mente kéken
Rugta el a sujtást, valamikor - régen.
Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul,
Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul;
Apja, anyja is él, - nagyapja, nagyanyja:
Mind együtt lakozván, nősténye és kanja.
Múzsa nekem mondd el: hány szekér és hány ló
Az, miből parancsol vitéz Diridongó? -
Szekér ugyan kettő, s egy kopott taliga;
Ló három, szilajok, valamint a csiga.
Ne feledjük immár Süsüt, aki szépen
Tud vésni betűket, címert a pecséten:
Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak,
Metszi a p betűt, megfordítva, q-nak.
Ezután belépett a híres Juhgége,
Ennek a hegedű tanult mestersége:
Vele jött a bőgős, aki sántit hajszra,
Himlőhelyes arcu, bádog szemü Kajsza.
Láttad-é tavasszal, de mikor még hó van,
Szemétdomb körűl a havat olvadóban?
Itt kibarnul a domb, fehér még amoda:
Ilyen ősz hajával a tisztes Laboda.
Laboda, ki ellát messzi jövendőbe,
Az elásott kincset megleli a földbe -
(Legalább azt, amit maga elásatott)
S tudja hogy ütni fog, ki emel rá botot.
Érdemes továbbá emlitésre Hubi;
Ennek tudománya sem volt mindennapi:
Mert nincs oly pipaszár széles e világon,
Melyhez ő szurkáló-vasat ne csináljon.
Ott van Csucsuj, akit egy időben Mokra
Téglavető szűrün hítt kemény birokra:
De úgy vágta Mokrát Csucsuj a homokra,
Hogy azóta mindig arról kódul Mokra.
Jő Csimaz, kit hajdan értek lólopáson.
„Nem loptam, felelé, követem alásson.
Keskeny úton fekütt, hol menni akartam -
Bizony sosem esett ilyen csufság rajtam.
„Hátul mennék: de rug; elől mennék: harap;
Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb;
Ugranám: felpattan... a hátára estem...
Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!”
De leírni őket vajh! ki győzné sorra?
Dicsőségök nem fér a papirosomra:
Nohát nem is bántom. - Lássuk már a gyűlést.
Mivel Csóri vajda megnyitá az űlést.
„Urak és urfiak?” szavát így kezdé meg,
„Válogatott cigány férfiak, legények!
S valaki jelen van, az egész rokonság!
Amér’ összegyültünk, fele sem bolondság.
„Legelébb halljátok (de csak négy szem között):
Magyar nép ma este a várból kiszökött...
Nem baj! még szerencse! megmondom az okát -
Addig minden ember tűrtőztesse magát.
„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.
„Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
„Holmi esküttfélék, sőt falusi bírák,
Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák;
Elfajít, elszéleszt a vármegye végre:
Mint valami retket, plántál faluvégre.
„Hagyjuk-e, tűrjük-e, véreim, cigányok,
Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok?
Eltöröljék a föld színéről fajunkat,
Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?
„Van-e a világon vitézségre párunk?
Lett vón’ alkalom csak egyszer megpróbálnunk!
Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon,
Hogy az egyetértés közte igen vékony.
„Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha!
Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. -
S miután ez a vár nekünk esett ingyen:
Neve is ezentul Csórivára légyen.”
Most a nemzeti gőg kitöre nagy zajjal,
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:
„Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.
„Másodszor: miután a ránkjövő héttel
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:
„Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.
„Harmadszor....” de tovább nem mondhatta Csóri,
Mert iszonyu lármát kezdtek hallgatói:,
Többen ezt kiálták: jól van! helyes! éljen!
Sokan ezt: halljunk szót! más is hadd beszéljen!
Főképp Diridongó, jeles helyre állván,
Tátoga erősen valamit a kályhán,
Képe sötétveres, nyaka, szeme dagad,
Csillapodván a zaj, monda ily szavakat:
„Nem hagyom halálig csak azér’ se hagyom!
Csórinál miköztünk emberebb is vagyon;
Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is
Főfő vajdaságra... akar ehol én is!”
Igy beszélt a kályhán. De Akasztó fogja
És lerántja onnét a lábánál fogva;
Hős Akasztót Irha fejbeüté hátul
Hogy csak elnyujtózott, messze a padkátul.
Nyolcan vagy kilencen most körülcsipkedték -
Kicsibe, hogy Irhát ki nem készitették;
De megvédte Irhát vitéz Diridongó,
Nyeszegi és Vacok, Hagymaszár és Kongó.
Gyügyü Csóri felé mutogat hüvelykkel:
„Hallja-é kend, Csóri: kend leülhet! nem kell!”
De körmére húzott Dámi, hogy beszopta,
Mintha medvecúkor volna ráragasztva.
Dámit ennélfogva legyürte Kanálos.
Lőn immár a veszély közös, általános:
Kétszer elfáradtak, kétszer megpihentek;
Harmadikszor mégis ujra összementek.
Hallván pedig e zajt kívül a közönség,
A legelső neszre mindjárt beözönlék;
Férfi, nő, fiú, lyány; még a csecsszopó is,
Még a száz esztendős vén anyó, s apó is.
A barna fehérnép lelkes arccal iget,
Védeni, segitni harcos férjeiket;
Fegyverök hatalmas fog, köröm vagy gége,
Meszelő, seprűnyél s az üszökfa vége.
Láb alatt pedig a nagyreményü rajkók
Minő lármát csapnak! valamint a szajkók.
Boldog apa, kinek öt-hat fia harcol!
Mint nagy puska mellett sok ropogó pisztoly.
Ím hős Diridongó tíz fia, tíz lyánya
Ütközet hevében apját körülállja;
Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve,
Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve.
A gyarló csecsemők s öregek ellenben,
Nem tudván egyéb kárt tenni az ellenben,
Sikoltnak, hogy ég-föld lesz beléje siket,
Tépik ruhájokat, tisztes fürteiket.
Dúl a harc dühösen, mint egy veszett gulya,
Esztelen polgárok gyilkos háboruja;
Ennek orra véres, annak háta kékül...
Csuda hogy megesett emberhalál nélkül.
Bizony emberhalál is lett volna vége,
Hogyha el nem illan a vitéz Juhgége:
Erre Csimaz horgolt, szörnyen fenekedett;
Jó, hogy eloldhatta mégis a kereket.
Bölcs Laboda ugyan százszor fölemelé
Ökleit az égre, vagy a padlás felé,
Százszor is kiálta: „csitt no! egyet mondok!”
Százszor föl se vették őtet a bolondok.
Akará mondani a tapasztalt öreg,
Hogy minden baj, inség háborúból ered:
Döghalál, sok vén lyány, sok rossz vers... hiába!
Nem bírt szóhoz jutni a csaták zajába’.
Lőn pedig, hogy újra kidöltek pihenni,
Negyedik tusára lélekzetet venni.
Kapott ez alkalmon Csóri eszes vajda,
Fölveté fehérlő szemét s így sohajta:
„Oh te szent Habakuk! cethalas szent Jónás!
Vajmi bolondság ez, dőre visszavonás!
Hisz még meg se’ fogtuk, hát minek koppasztjuk?
Jobb bizony, e kérdést másszorra halasztjuk.
„Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?
A győzelem után szóba jöhet megén’:
Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk:
Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”
Mint az összeröffent nyáj, midőn a zsákot
Meglátja, - felejti a háboruságot,
Rohan válujához, egymást töri, tolja,
S a kanász jóltévő kezeit csókolja:
Nem máskép tevének a lelkes cigányok:
Éljen Csóri, éljen, örökös vajdájok!
Mind inába forrnak, majd agyon tapossák,
Azt miveli bennök a háládatosság.
Egy percben üres lett kamara és pince,
Görnyed az áldástul cigányok gerince.
Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot,
Csinálnak karácsont és szent Ivó napot.
Künn, szabad ég alatt, piacán a várnak,
Egynehány ölfából nagy tüzet csinálnak,
Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén,
Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.
Majd az étel sorját nem győzik bevárni,
Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni:
Csattogó bokával jobbra balra futnak;
Megfővén az étel mellé kuporodnak.
Gyönge az én tollam, írni erről képet.
Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:
Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!
Millyeneket fal - és még csak meg se’ fúlad!
Nincs ott asztal, abrosz, cifra evőkészség,
Nincs egyéb fűszerszám, mint a jó egészség,
Nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra:
Mégis ritka eset, hogy ez megromolna.
De van nálok egy bűn, mégpedig halálos:
„Mikor egyik aprit, a másik kanáloz”;
Ezt nem szívelhetik, ezért haragusznak,
S mint kutyák a koncon, összemarakosznak. -
Miután hasából kiveté a drágát,
Megereszté Csóri szíjjal a nadrágát
S monda: „Most az ágyu hadd dörögjön, hagyom!
Örömére hogy ma vajdatétel vagyon.”
S legottan vitézlő férfiak menének,
Hogy kihoznák a port, ágyut töltenének.
Rárántá azonban Juhgége s a banda,
Megkezdé a táncot legelébb a vajda.
Egyengeti lábát komoly lassu táncra,
Nem hozzávaló már, hogy megszaporázza;
Illegeti fejét, lebbenő nagy hajjal;
Néha így tesz: „hap! hap!” néha így tesz: „haj! haj!”
Ezüstgombos mente lóg le a nyakáról,
Fityeg a nehéz gomb, mint körtvély a fáról;
Kékszinű a mente, báránybőr perémes,
Buja kövérségtől a posztója fényes.
Sárga csizma lábán, sárga sarkantyúval,
Csizmarojtját néha megérinti ujjal,
Néha lábujjhegyen megállva sokáig,
Összebillegteti sarkantyús bokáit.
Majd körültekint, hogy társat is válasszon:
Dundihoz megy és mond: „Ej no, komámasszony!
Eb aki haragszik, én már elfeledtem:
Nosza egyet-kettőt fordulnánk mi ketten.”
Mosolyogva Dundi nyujtja fényes kezét,
Átengedi magát s minden ő nehezét;
Könnyen lebeg ő, mint vontatott petrence,
Akarám mondani a boglyakemence.
De mikor a táncnak jött szilaj ugrósa,
Leszakadt szép Dundi, mint egy bazsarózsa,
Leszakadt a vajda gyólcsinges válláról,
Mint a bazsarózsa leszakad bokráról.
Vajda is megpihent tetején egy zsáknak,
Helyet engedvén a szép fiatalságnak.
Lőn már a vigasság közös, általános,
Kedvök semmi részben nem vala hiános.
Ott evés-ivásban hogy felmelegedtek,
Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek
Sok legény hogy verte majd a hátát sarkkal,
Sok piros viganó hogy repíte farkkal;
Hogy raká és hányta a sarjú-nemzedék
Díszes rókatáncát és cigánykerekét:
Hadd zengjék el azt már énutánam mások,
E dologra méltóbb kölyök-óriások.
Ezalatt az ágyú dörge-morga folyvást,
Nem golyókat lővén - lővén puszta fojtást,
Nem kimélik a port, egyre puffogatnak,
Örömére a nagy, nevezetes napnak. -
| ←A nagyidai cigányok | A nagyidai cigányok Első ének | Második ének→ |