A nagy kés

A nagy kés szerző: Cholnoky Viktor

                                                               I.

       Van nekem egy nagyon jó barátom, akivel majdnem két hónapig együtt töltöttem naponta kimérten másfél órát, és akivel soha többé ebben az életben találkozni nem fogok. Mert ma már négy tenger van közöttünk, s nekem, kontinentális létre kárhozott rabszolgának egy tenger, sőt még egy olyan pohár sós víz, mint az Adria is, sok és nehéz. Levelet sem váltunk egymással, mert ez az én életemből kiesett barátom japáni, tehát nagyon praktikus ember, aki a világ leghenyébb és legfeleslegesebb munkájára, magánlevélnek az írására nem pazarolja a drága idejét.

       Azért járt itt Budapesten, hogy a Duna-Tisza közének a népmozgalmi statisztikáját tanulmányozza ─ a japáni mindent tanulmányoz, és Európa minden tudását úgy szívja magába, mint a Sárga-tenger spongyája a vizet ─, és valahol a József körúton lakott. Gyönyörű neve volt: Avodake Higasi, ami magyarul valami ilyet jelent: A napkelet zöldellő hegye.

       Avodake Higasinak azonban csupáncsak a neve volt zöld, a kvalitásaiban egészen más színeket hordott magán. Pápaszemes arcán a bőr mongolsárga volt, a nyugalmas modora angolkék, a csendes beszélgetésre és filozofálásra hajló kedve németszürke, a bor pedig, amit iddogálni szokott, magyarvörös. A ménesit szerette nagyon, de csak mérséklettel. A szabad másfél órájában, amit együtt uzsonnálgattunk, úgy el tudott rágódni három decin, hogy még nézni is gyönyörűség és idegmegnyugvás volt. A legizgatottabban zakatoló ideg is valami csöndes ütemet kezdett felvenni, amikor higgadt mozdulattal öntött egy-egy morzsányi bort a poharába, és csöppenkint, véghetetlen gyönyörűséggel szürcsölte.

       Engem a véletlen hozott vele össze, ott a vendéglőben. Valamit mondott a pincérnek németül. De olyan pöszén, olyan selypül ejtette a német szót, hogy a pincér nem értette meg, én meg a másik asztaltól úgy hallottam, mintha angolul beszélt volna. A segítségére siettem ─ elvégre mindnyájunknak kötelessége elősegíteni az idegenforgalmat, és amikor felajánlottam neki, hogy leszek a tolmácsa, szinte rajongó örömmel bökte rám a pápaszem mögül a fekete üveggombhoz hasonló szemét, mintha nem is angolul, hanem a saját édes anyanyelvén szólítottam volna meg.

       Egész határozottan láttam, hogy kettős volt ez a csillanás a szemében, és pontosan ki volt analizálható a kettős voltának a lélektana. Az egyik fellobbanás azt mondta: "ah, hiszen ez is Ázsia, mert itt is lehet a második nyelvemen, indlisz beszélni!" A második szemsziporkában pedig ott volt a minden keleti ember lelkében benne élő gyermek, aki egyszerre a nagy, de kötelességtudóan vállalt magánosságot érezte eltűnni maga mellől. Egyszerre, váratlanul, sejtetlenül lett neki valakije, akihez ha gyenge szál fűzte is, de mégis szál fűzte már: a beszélgetés lehetőségének a kapcsa.

       Így lettünk egy pillanat alatt jóbaráttá, és azután sok kedves estén ültem vele, a nagyon csöndes beszélgetővel együtt. Filozofálni, létkérdésekről beszélni szeretett legjobban, és ma sem tudom kifejezni helyes szóval, hogy milyen is volt a világlátása. Valami paradoxonnal így fejezhetném ki a rendszerét: mindent jónak, helyesnek és belenyugvásra érdemesnek tartó pesszimista volt. Schopenhaueren, akit úgy ismert, mint én a zsebemet, rég túl volt, sőt ─ mondom, tökéletlen minden jellemzés, amit adhatok a lelke járásáról ─ alighanem lenézte a fiziológia csapásán induló közelmúltbelieket is. Wundt, Spencer, Haeckel ingatag véleményű volt az ő szemében. Hartmann és Nietzsche csak egyes tételekben konveniált neki.

       Amikor sokszor bámulva, sőt szégyenkezve hallgattam, hogy mi mindent tud ez a kis emberke: az jutott eszembe, hogy ott Kelet-Ázsiában, a tízezer esztendős kultúrában már mind csupa gyerekjáték számába menő ócskaság az, amit mi, a folytonos dulakodásból alig kiszabadult nyugatiak újnak találunk fel.

       Higasi le is nézte Európát, de azt is a keleti ember finom lelkével és kultúrudvariasságával. Amikor én egyszer, afféle házigazdának érezve magamat itthon Európában, szidtam neki magunkat, csúnya és mégis jóindulatú mosolygásával ─ soha csúnyább nem volt, mint amikor mosolygott ─ azt felelte:

─ De hiszen Európa nem lehet és nem is lesz soha ott, ahol Ázsia van. Mi a nyugalom és kiegyensúlyozott néphelyzetek erdeiben gondolkozhatunk zavartalanul. De mit szólna ahhoz a bölcselkedőhöz, aki az országútjára ülne ki gondolkozni? Pedig Európa nem egyéb, mint a népek országútja. A tenger sehol úgy széjjel nem tagolja a szárazföldet, mint itt, s mivel a tenger a legtermészetesebb és leggazdaságosabb közlekedőhely, tehát Európán keresztül van a megélhetést kereső népek útja. Ez magyarázza meg a népvándorlást éppúgy, mint azt, hogy Amerikát és Ausztráliát európai ember fedezte fel. És ez magyarázza meg végső okában az önök országából való kivándorlást is.

       Ivott pár csöppet a ménesiből, aztán elgondolkozva folytatta:

─ Európa átmeneti hely, annak is kell látni, ha az ember évezredesen tud gondolkozni és látni. Ezt ─ tette hozzá megint elmosolyodva ─ nemcsak én mondom, hanem nálam sokkal okosabb valaki is: a tenger. Amely rágja Anglia keleti partjait, pusztítja Helgolandot, és meg fogja enni Hollandiát. Arra van csak Európa, hogy elpusztuljon, és így van helyesen.

       Azt kérdeztem tőle, hogy miért tartja ezt helyesnek, amire ő bámulatos természetességgel felelte:

─ Amiért helyes, azért van így, és amiért így van, azért helyes. Hiszen nemcsak az emberek, hanem a földrészek, a világok sem tehetnek mást, mint azt, amire határozva vannak.

       Aznapra itt félbeszakadt a beszélgetésünk, de hazamenve azt hittem, hogy beleláttam a Higasi fejébe. Ez az ember egyszerűen determinista. Másnap ezzel a szóval is támadtam reá, és elmondtam neki, hogy magam sem hiszek ugyan az akarat teljes szabadságában, de némi cselekvésbeli szabadságot mégis hiszek az emberben.

       Ezekre a szavakra és ezen az estén történt aztán meg, hogy Higasi, életében először, hat deci bort ivott meg három deci helyett. Mert az itt következő történettel felelt a szavaimra. Előre megmondom, hogy a története egészen valószínűtlen és hihetetlen. S ha úgy írásban hihetőnek fog tetszeni, akkor az érdem természetesen egészen az enyém, de ha hihetetlen marad, akkor a Higasi lelke rajta.

 

                                                               II.

─ Hát determinista vagyok, igenis ─ kezdte az én sárga barátom ─, de ne nevessen ki ─ panteista alapon. Nem hiszem, hogy az ember csak egy mozdulatával is szabadon rendelkezik, mert mindenütt ott van valaki, aki úgy cibálja a mozdulatait, az agymozdulatait is, mint a mi komédiásaink a drótra járó bábuikat. Elmondok magának egy történetet, amit nem fog elhinni, pedig én az apámtól hallottam, tehát igaz.

       Kiusziu városában egy egész negyed van, amelynek a lakossága bűvészettel, tornamutatványokkal, szóval a teste ügyességével és vakmerőségével keresi a kenyerét. Az egész világot bejárják a kiusziubeli zsonglőrök, és szívesen látott vendégei minden orfeumnak, minden cirkusznak, mert valóban csodálatos dolgokat tudnak produkálni.

       Kiusziui ember volt Takáisziró is, kiusziui születése volt a felesége, Minamotó is. A tudományukkal, jobban mondva a vakmerőségükkel bejárták az egész világot és mindenütt nagyon megfizették őket. Az volt a mutatványuk, hogy Minamotó trikóba öltözködve kitárt karral odaállt egy fenyőfából készült deszkafal elé, Takáisziró pedig vele szemben állt jó tízlépésnyire. Aztán volt mellett egy gyékényből font kosár, abban pedig negyvenhét darab nagyon éles és nagyon hegyes kés. Nem nagy kések voltak, olyan arasznyi hosszúak, nehéz acélból készültek, de könnyű puhafa nyelűek.

       Amikor Minamotó mosolyogva meghajolt a nézők előtt ─ tudja, hogy senki szebben mosolyogni nem tud, mint a japáni nő ─, odaállt a deszkafal elé, és erősen nekifeszülve kinyújtotta a két karját, Takáisziró pedig lehajolt a gyékénykosárhoz, és jobb kezébe is, bal kezébe is felvett egy-egy kést. Azután a hegyénél fogva a hüvelykje meg a mutatóujja közé vette a késeket, s először az egyiket, majd a másikat hajította rá a feleségére. A kés halk zúgással szelte a levegőt, és rossz hangú koppanással állt meg a deszkafalba fúródva a hegyével. Közvetlenül, egy milliméter távolságban a Minamotó kinyújtott keze feje fölött. Azután szélsebesen követték egymást a kések. Mint a levegőben zúgó darázsraj, úgy repültek az asszony felé, és körülrajzották az egész testét. Mindenütt hajszálnyi pontossággal oda fúródtak, ahol még éppen nem kezdődik el az eleven hús.

       És amikor el volt hajítva negyvenhat kés, akkor következett a klú ─ ahogy önök szokták mondani. Az utolsó kés, a nagy kés. Fél méter hosszú gyilok, kissé hajlott pengéje, kígyóbőrrel bevont ezüstszironyos a fanyele. Amikor azt Takáisziró kivette a kosárból, mindig felkiáltott: „Há-áh!” ─ és úgy hajította el.

       A nagy kés sivítva szállt a levegőben, és a puskadurranás hangjával állt meg a deszkafalban, pontosan kérlelhetetlen bizonyossággal ott a Minamotó bal keble mellett, a szíve dobogásához legközelebb. És akkor Minamotó mosolyogva csukta össze a mellén a két karját, és ellépett a deszkafaltól. És a nézők rémüldözés gyönyörűségével látták, hogy ott van kirajzolva az alakja, minden bájos hajlásában ─ késekkel.

       Ez volt a Takáisziróék mutatványa, és ezzel járták be a világot. Képzelheti, hogy sok pénzt kerestek, de talán sehol sem annyit, mint Szan-Franciszkóban.

       A Far-West mindennapos idegizgalmaihoz hozzászokott nép csak úgy nyelte ezt a rendkívüli izgalmat, ami még nekik is veszedelemfokozottságnak látszott. És Takáisziró sok dollárt keresett.

       A pénz két formájában nagyon jó ember, de egy formája van, amiben nagyon rossz fiú. Ha kevés van belőle, akkor munkára és józanságra serkenti az embert, ha nagyon sok van belőle, akkor jót tevésre, emberszeretetre kényszeríti, de ha csak sok van belőle, akkor vagy fukarságra, vagy tékozlásra ad tanácsot. Takáiszirót pazarlásra vitte rá. De mire költhette ő a pénzt? Sört, bort, ginevert nem volt szabad innia, mert a szesz elvette a keze és a szeme biztosságát, áfiumot szintén nem szíhatott, enni pedig mi, japániak nagyon keveset tudunk még a legnagyobb jólétben is. De Friszkóban nagyon szépek a gésák, és Takáisziró nekik fizette a pezsgőt, az osztrigát meg az áfiumos cigarettet...

       Az előadások után éjszakákat töltött keresztül Szan-Franciszkó mulatóhelyein, és komoly, nyugodt, hideg képpel hallgatta a minsztrelek élettelen muzsikáját, nézte ─ ha csak nézte volna! ─ a táncosnékat, és váltogatta fel az ötvendollárosokat. Hajnalban került mindig haza.

       Egy hajnalban aztán arra került haza, hogy Minamotó egy bikanyakú és impertinensen szőke kaliforniai szerencsevadászt ereszt ki az ajtaján. Csak a történet hitelességének a bizonyításáért teszem hozzá, hogy a kaliforniainak Fred volt a keresztneve.

       Mármost, hogy megértse azt, amit ekkor Takáisziró csinált, hogy belelásson a japáni ember lelkébe, ahhoz el kell nekem mondanom magának, hogy amikor én először, itt Európában már, mert nálunk ilyen bolondokat nem csinálnak, fagylaltot ettem, hát akkor az első kanál után megfújtam azt a jeges cukrot. Érti, ugye? Takáisziró is megfújta a szívére egyszerre rászoruló jeges hidegséget. Legyen még hidegebb. És ahelyett hogy ott nyomban kitekerte volna Minamotó nyakát, sarkon fordult, fogadóba ment hálni, és este a kő vagy talán inkább a bronz nyugalmával jelent meg a cirkuszban. A felesége már ott volt, és amikor az ő számuk következett, mosolyogva, bókolva szökellt a publikum elé a homokra. Nagy taps fogadta, mert a mutatványuk Amerika-szerte híres volt már akkor.

       Odaállt a deszkafal elé, Takáisziró is a helyén volt már, valamelyik lovászlegény pedig behozta a gyékénykosarat a késekkel. Csak valamivel volt halaványabb a Minamotó mosolygása, s csak egy felhőnyivel sötétebb a Takáisziró tekintete, de mind a ketten tudták már, hogy mi fog történni. És az asszony mégis odaállt a deszkafalhoz, mert a mi asszonyaink halálig tudják a kenyérkereső kötelességüket, és a férfi keze mégis remegéstelen volt, mert a mi férfiaink éppen olyan hidegen tudnak ölni, mint amilyen hidegen tudnak meghalni.

       Takáisziró felvette az első két kést, és hidegen, gépiesen hajította el. Az asszony is nyugodtan maradt, tudta, hogy az első húsz késtől nincs mit félnie. Ki fújja meg a fagylaltot már a konyhában? Aztán jött a huszonötödik, harmincadik, negyvenedik, negyvenötödik kés, mind röpült a csoda bizonyosságával a helyére. Már csak két kés maradt a gyékényben, egy kicsiny meg a nagy. Akkor Takáisziró elkezdett válogatni. A kicsiny kést az asszonynak a szemébe lehet dobni, olyan erővel, hogy hátul a koponyáját szegezze oda a deszkához, de a nagy kést, a hajlott pengéjűt, azt a szívébe lehet belevágni.

       Melyiket válassza? Mind a kettőt! És Takáisziró hirtelen mozdulattal kapta fel a kosárból a késeket és Minamotó egészen bizonyosan tudta, hogy mi fog most történni.

       Hallotta-e már a vaddisznót, amikor eszeveszett agyarkodással hördül vissza a vadászra? No, hát olyan hangon üvöltötte Takáisziró is, ezúttal egy késsel korábban a „Há-áh!”-t, és egy harmadpillanat alatt röpült ki a kezéből mind a két kés. Egy dobásnak látszott az a kettő, de mind a kettő jól volt megcélozva, a Takáisziró szemével, a Takáisziró kezével...

Dörgő, viharzó, sátrat és deszkát ingóvá rengető taps tört ki a cirkuszban. Ilyent soha még Takáisziró sem produkált! A két egyszerre eldobott kés hajszálra talált: a kicsiny sziszegve fészkelte bele magát a deszkába az asszony jobb füle mellé, a nagy pedig még másodpercekig remegett ott, hajszálnyi távolságban az asszony bal keblétől. A publikum asszonynépsége kéjes ijedezéssel kezdett el fecsegni: mi lett volna, ha a zsonglőr csak egy hajszálat is hibáz ─ a kis kés akkor az asszony koponyáját, a nagy kés meg a szívét fúrja keresztül!

       Minamotó pedig ellépett a deszkától, és összetéve mellén a kezét, mosolyogva hajtotta meg magát.

 

                                                               III.

─ Ezt a történetet egyszerűen nem hiszem el ─ mondtam én hosszú szünet után Higasinak.

─ Én sem hinném, ha nem az apám mondta volna ─ fellelte az én sárga barátom, kiszíva a pohárból a maradék ménesit. ─ De ő mondta, hát igaz.

       Bölcs akartam lenni, és így feleltem:

─ Tisztelem az ősök tiszteletét, és értem és becsülöm, hogy ön hisz az apjának. De engedjen meg...

─ Menjünk haza ─ vágott a szavamba Higasi, és elindultunk a besötétedett József körúton.

       Amikor a lakása elé értünk, csak akkor szólalt meg megint a japáni, és a karomra téve a kezét, így szólt:

─ Nézze: más világ a miénk, mint a maguké. Én az apámtól hallottam ezt a történetet, és az én apám Takáisziró volt, az anyám pedig Minamotó. És attól a naptól fogva mindig úgy csinálták a mutatványukat, hogy az apám az utolsó kis kést meg a nagy kést egyszerre hajította rá az anyámra. Úgy még hatásosabb, még becsületesebb, még ügyesebb volt a munkájuk.