A nagy fasor
Ez itt a nagy fasor, komor mélyébe melynek
Belépni egyedül nappal se mer a gyermek,
Olyan magas, széles, sötét.
Itt forró nyárban is, mint télen, szinte fázol,
A sűrű árny alatt ki tudja, hogy mi gyászol,
S mely álom hinti rád ködét?
A hársak öregek, lecsüngő lombozatjok
Kivül egész falat, benn boltozatot alkot,
Megnyesve végig, egyaránt
Rongyokban függ alá derekok barna kérge
Ott állanak, karjok mereven nyújtva égre,
Órjás gyertyatartók gyanánt.
De ott fenn lombra lomb sötét éjszin borút von;
Verőfényes napon, lenn a fövényes úton
Nem csillog egyetlen kavics,
Esős napon pedig alig zúg boltozatja,
A sűrű zöld tetőt a zápor át se hatja,
Pár csöpp ha hull, ritkán az is.
Benn mélyen, oszlopos templomban, mit belepvén
Porlaszt a zöld moha, korhaszt a kúszó repkény,
S lehúznak a vad venyigék,
Egy gonosz Ámor áll, nevetve, tört ujjával
Még most is rámutat a holt szívekre távol,
Kiket nyila megsebze rég.
Ugy érzed, örök itt az est komor rejtelme,
S mintha páros lángok lengnének szállva, kelve,
A hideg kőszobor körűl.
Kedvére folyhat itt az emlék könnye árja,
Ezért, a sok lélek, a végbucsú dacára,
Találkozóra ide gyűl.
Mindazok lelke, kik szerettek egykor itten,
Rózsa-lugosába kiket az ifju isten
Örülni hítt ápril szakán.
Szegény holtak, Ámort tolongva fogják közre,
S mert ajkok többé nincs, jönnek, itt forrni össze,
Az ő halhatlan ajakán.