A nagy Regdon Mihály

A Wikiforrásból
A nagy Regdon Mihály
szerző: Mikszáth Kálmán

       Minden igaz az alábbiakból, csak a nevek nem. De hát talán nincsenek is már igaz nevek!

Pedig érdekes lesz mégis keresni az igazi neveket.

Én restelltem kiírni, mert egy képviselő van szóban, akit mindnyájan nagyon szeretünk, ha nem is egészen olyan nagyon, mint ő magát.

Történetem az Almássy-összeesküvésből ered. Egy nagy meséből egy kis kiágazó mese!

Regdon Mihálynak kereszteltem hősömet, mert igazán hős volt. Nem volt bátorsága nem annak lenni; kikereste hát, hogy lehet azzá a legolcsóbban.

Szerette a szép frázisokat, de barátja volt a rideg filozófiának is. Csinos kis konfliktus!

»Ha részt veszek az összeesküvésben - így okoskodék -, elfoghatnak, felakaszthatnak, az pedig szintén nem lesz nekem kellemes, de az országnak sem lesz hasznos.«

»De ha részt nem veszek az összeesküvésben, rám kiáltják a hazafiatlanságot, az pedig szintén nem hasznos az országnak, de nekem is kellemetlen.«

»Azért hát részt veszek az összeesküvésben, de úgy, hogyha akarom, mégse legyek benne részes.«

No, ez elég egyszerű taktika. És a kivitele sem volt nehéz. Az okos ember mindent kitalál. A nagy Regdon Mihály is kitalálta.

Ki kellett mennie néhányszor az összeesküvés ügyében »őhozzá« Olaszországba, hát erre nézve van ám ott elég talján, aki sokra nézi a titokban nőtt szűz dohányt. Mert nagyszerű plánta az, hogy olyan rettenetes háborúságot tudott hozni a népek és királyok közé.

A mi Regdonunk mindenekelőtt kontraktust kötött egy olasszal, hogy ennyi meg ennyi dohányt tartozik neki szállítani. Sose szítt olyan olcsó jó portékát a jámbor olasz. S a derék Regdon még azt a kis pénzt is otthagyta nála; jó helyen van, hadd kamatozzék, mindössze egy kis írást vett mindig az átadásról. Már csakhogy igazán ritka becsületes emberek ezek a magyar szomszédok. Isten növessze meg nagyra a vetéseiket.

Azok a vetések pedig nőttek is azalatt - a hazafiúi fantáziákban. A »Köztelek« volt a színhely. Ott tartották az összeesküvők titkos gyűléseiket. Titkosakat? No'iszen éppen mi tudunk titkolózni!

Regdon természetesen szintén ott könyökölt a nagy titkokon. Mert ez is hozzátartozott akkor a »chic«-hez. Csakhogy nem tette lábát most sem a Köztelekbe addig, míg egy szobát nem bérelt az »Angol királynő«-ben - éppen a Deák Ferenc szomszédságában.

S ha már ott lakott, minek járt volna ebédelni is egyebüvé? Az öregúrral evett egy asztalnál az emeleti ebédlőben.

Az ebéd minden okos elme szerint egy kényelmetlen küzdelem a feketekávéhoz. A feketekávénál megindul a füst a szivarokból s tervek, remények, egyszóval a másik füst, az aranyosabb... Ez is, az is felhőket csinál.

Regdon is mindig elmondta a »Deák-asztalnál«, miről beszéltek, mit végeztek a Köztelekben. Szellemes csevegő volt, gyermekded naivság s kedély nyilatkozott a felfogásában. Akármit beszélt, érdekessé vált előadásában. Csodálatos volt ez a Regdon. Aranyat tudott csinálni a sárból: azért tudott talán sarat is csinálni az aranyból.

Deák e mozgalommal szemben azt az álláspontot foglalta el: »Nem bánom, akármit csináltok«. És nem bánta. Legalább látszólag nem. Valószínű azonban, hogy bizalmas forrásokból folyton értesült a történetekről. De a Miska fecsegéseire sohasem volt semmi megjegyzése. Meghallgatta, nevetett is, ahol nevetni kellett, de nem vette semmibe. Hadd csevegjen szegény Miska. Miért ne beszélhetne mindenki arról, amiről szeret?

Egyszer aztán úgy fordult a dolog, hogy Regdon egy délben nem jelent meg a nagy asztalnál. Nem lehetett neki. Bevitték a Neugebäudéba, és ráfordították a kulcsot. Az ilyen mulatság gyakran megesett akkoriban az embereken.

S amilyen könnyű volt bejutni az Újépületbe, éppen olyan nehéz volt belőle kijutni. Ilyen bolondos természete volt annak.

Hanem valami nagyon unalmas nemigen lehetett ott, mert volt arra nézve egy rendes hivatalnok, hogy a bekerült vádlottakat maga elé vezettetve, órák hosszáig mulattassa a kérdezősködéseivel.

A hivatalnokot Koporka Jánosnak nevezték. Magas, szikár ember, epés arccal, zöldes kígyószemekkel. Az isten is arra teremtette, hogy egy egész országra haragudjék. Az arca, mint mondom, valóságos mesterségéhez tartozó eszköz volt. Az egyik fülét levágták neki a forradalomban a mieink.

Hát ez a Koporka János kezdte vallatni Regdont németül.

- Miért járt ön Olaszországban három ízben?

- Miért jártam? - szólt naiv titkolózással. - Hiszen éppen ezt nem mondhatom meg az úrnak.

- Ugye, he? - kiáltott fel Koporka eltitkolhatatlan örömmel. - Hát nem mondhatjuk meg, ugye? De beismeri ön, hogy tiltott cselekményt végzett?

- Beismerem, de...

- Tollnok! - szól oda Koporka a segédjének. - Jegyezze a Nr. 20-nak vallomását.

A Nr. 20 erre nagy akadozva előadta, hogy csakugyan tiltott cselekedetben járt Olaszországban három ízben: szűzdohányt szállított oda egy kundsaftjának, mert mi tagadás, ő bizony csempészettel foglalkozott, de becsületére mondja, még vesztesége volt mellette, nemhogy kárt tett volna vele, a magas aerariumnak. Az olasz is megcsalta. Mai napig kapja a pénzét. Íme, itt vannak a hiteles elismervényei. Tessék megnézni a dátumokat.

Koporka János a fogait csikorgatta mérgében.

- Gyík, valóságos gyík! - S dühösen csapkodta az aktákat, lineákat és ceruzákat.

Másnap megint felhozatta Regdont a börtönéből.

- Megtudtam, hogy ön titkos gyűlésekre járt a Köztelekbe! Mit keresett ön ott? És miről tanácskoztak? S kik tanácskoztak?

- Miről tanácskoztunk volna? Egyszerű gazdasági dolgokról, ipar, kereskedelem, földmívelés, állattenyésztés...

- Hagyja el! - sziszegte Koporka gúnyosan. - Nem ilyen tárgyak voltak azok! Engem el nem ámít...

Azután gondolkozva vakarta meg füle helyét, melyre penészszín hajából volt befésülve egy hosszabbra hagyott fürt.

- Önök bűnös dolgokról tanácskoztak!

De már erre felpattant Regdon Mihály.

- Én nem tudom, uraim, mit tartanak önök bűnös dolognak, csak egyet tudok, hogy az nem lehet bűnös, amiről Deák Ferenc is tud. Mindent közöltem vele!

- Deák Ferenc? Jó. Hol lakik Deák Ferenc?

- Az »Angol királynő« szállodában.

Koporka feljegyezte a nevet, lakást, s mikor a kihallgatásnak vége lett, bekiáltotta a tollnokot.

- Amice, állítson ki nyomban egy elfogatási parancsot Deák Ferenc ellen. Lakik helyben az »Angol királynő«-ben.

Amice Dvorinyáknak azon módon lefordult a tolla a füle mögül erre a névre.

- Deák Ferencet? - dadogá. - Az lehetetlen!

- Hogy, ugyan miért? - csodálkozék Koporka. - Hát ki az?

- Gondolja meg, principális úr, az istenért, hisz ez egy nagy ember.

- Nagy ember? Akkor hát rendeljen ki még egyszer annyi zsandárt. Hat csak elfogja, ha olyan nagy is, mint a torony.

- De nem így értem. Egy nagy név ő... nemzetének feje. Veszedelem lehetne belőle, ha elfogatnánk. Jó lenne tán kérdést intézni előbb a helytartóhoz.

Ez aztán gondolkozóba ejtette Koporkát.

- Nagy név!... Nagy név... Bolondos kifejezés. Hát van is ott olyan nagy név, mely bele ne férne az elfogatási blankettába? No, mindegy, teljék az amice kedve, sürgönyözzön hát a helytartónak Pozsonyba: lehet-e Deák Ferencet elfogatni?

A sürgöny elment a helytartóhoz. Lehet-e elfogni Deákot? A helytartó meghökkent. Hüm! Ezt jó lesz megkérdezni Bécsben. Lehet, vagy nem lehet? De tán csak lehet.

Bécsben a mindenható miniszter egy csipetnyi burnótot szítt fel előbb erre a sürgönyre, azután lótott-futott, tanácskozott fűvel-fával. S füvek fák azt döntötték el, nem jó lesz megbolygatni a mozgó kaptárt egy ilyen eseménnyel. Ment hát Pozsonyba a sürgöny, hogy az öreg Deákot nem szabad elfogatni.

S Pozsonyból is nyomban vitte a drót Pestre Koporkának: Deák Ferencet elfogatni nem szabad.

Mikor Koporka elolvasta, földhöz ütötte a taplósapkáját, és rátaposott.

- No, még ilyet nem ettem. Hát van ebben a monarchiában rend és tisztesség? Amice, hívasson nekem egy kenő asszonyt, mert én megcsömörlöttem.

Másnap azután így okoskodott magában: Ha elfogatni nem szabad, kihallgatni mégis csak szabad! De hohó! dörmögte, hátha kihallgatni sem szabad. Az volna csak szép! Ebben a monarchiában egyébiránt megeshetik. Hej, amice, sürgönyözze meg a helytartónak: szabad-e kihallgatni Deák Ferencet?

Inkább gúnyból tette ezt az önérzetes Koporka, mint komolyan. Hanem a helytartó komolynak vette, s újra üzen kérdést Bécsbe, s újra felelnek: »Jó lesz a közvéleményt nem izgatni ezzel sem«. - Bécsből Pozsonyon át Pestre ment a válasz: »Deák Ferencet kihallgatni sem szabad«.

De már erre tüzes szikrákat hánytak a Koporka szemei.

- Amice! - ordított fel. - Nyissa ki hirtelen az ablakot.

Megfogta a nagy öblös tintatartót, melyből annyi vizsgálati jegyzőkönyv nyerte létezésének alapföltételeit, s kidobta az utcára tollastul, porzótartóstul, mindenestül. Bárcsak nyakon öntene vele valami generálist odalent!

- Hát szisztém ez? - dúlf-fúlt toporzékolva. - Hát van itt rend? Hát érdemes itt szolgálni? Nem szabad kihallgatni? Úgy? No, jó van. Semmit se szabad. Nem bánom. Hol a porkoláb? Küldjék fel mindjárt a porkolábot!

Kisvártatva előcsoszogott a vén börtönőr.

- Kísérje fel Regdont! - parancsolá Koporka hevesen. - De nem, mégse. Menjen és eressze ki pokolba. Átkozott fickó. Az rászedi még a mennyországot is. Ha Deákot nem lehet kihallgatni, ő se kell. Minek van itt? Kergesse el azonnal!

Így dobták ki a nagy Regdon Mihályt a rabságból.



Egy fiatal politikus beszélte el az országházi folyosón ezt az esetet. Megtetszett nekem, s mindjárt elmondtam egy öreg politikusnak.

- Én már tudtam ezt - szólt nevetve. - Miska mindig ilyen volt! Pszt! Éppen itt jön!...

Csakugyan a nagy Regdon Mihály ment el mellettünk; hatalmas léptei alatt szinte repedezni látszott a szürke szőnyeg, nagy, idomtalan kezével hetykén integetett szervuszt a dii minorumoknak.

- Ki, kérem, ez az öreg úr? - kérdé a hátam mögött egy vidéki deputáció.

- Ez Regdon!

Áhítattal néztek utána, míg csak el nem tűnt erős alakja a könyvtár-szögletnél.

- Nagy múltja van! - jegyzé meg a deputáció vezetője elábrándozva.

Nagy múlt! Nagy múlt!... Mosolyognom kellett. Olvasóim, mosolyogjanak önök is.