Ugrás a tartalomhoz

A nagy Jakob

A Wikiforrásból
A nagy Jakob
szerző: Papp Dániel

       Udvarunkban, lombos, árnyas udvarunkban, mindig jól megvoltak a rabok. A mi lombos, árnyas udvarunkban mindig fát vágtak, és fűrészeltek a rabok, és én most emlékezetből igen jól le tudnám írni, hogy a mi udvarunkban merre görbültek a vénebb fák, hogy ugyanott merre nyíltak május elején az orgonalombok, hogy továbbá melyik sarokban csípett meg egyszer egy élemedett darázs; - mindezt most emlékezetből igen jól le tudnám írni. Ha végül megerőltetném a memóriámat, talán még annak is el tudnám mondani az okát, hogy miért írok én most fákról, és miért nem ültetem őket inkább; ezt is el tudnám mondani. De hiába nézek vissza a múltba, hiába szólítom játszani memóriámat, arra az egyre csak nem tudok visszaemlékezni, hogy miért vágtak folytonosan fát minálunk a rabok. E szürke emberek, halovány, ólmos arcukkal, halovány, ólmos kezükkel folyvást, télen-nyáron ott mozogtak az udvarunkon. Mire való volt a töméntelen ölfa és mire való az ő felaprózása? Miért suhogott folyvást a fűrész, és miért koppant nagyokat a fejsze? Miért nyáron is, amikor lassankint tavaszi illatukat veszítették az én kedves orgonafáim, és miért télen is, mikor az akácokat megcukrozta a dér, és elpusztult az én egyetlen lovacskám, a gümőkóros Hanzi? Nem tudom, nem tudom, s fejemet hiába hajtom le, okra nem akadok azért; látom csak csukott szemmel a lombos, nagy udvart, ahová immár sohase kerülök vissza - hallom a fűrész suhogását, a fejsze koppanását, és nézem, amint apró tornyos halmokba rakódik az apróra szaggatott ölfa. Az udvar közepét elönti a fűrészpor, nincs már fölaprítani való; ólmos fejüket összehajtják a mi napos rabjaink, és munka után szívják a szabadság levegőjét. Ott vannak mindannyian a szürkületben; Szemes Miska úr, a kúttisztító, most lopásért van vizsgálati fogságban, és beszéli társainak, hogy csak egy tömlöc van a világon: a kufsteini. Mellette pompás keveredésben hevernek Csokán, a bánsági bolgár, aki átjött a Tiszán részesnek, és mindjárt belelökte a feleségét a Tiszába, hogy idegen földön szabad legyen, mint a madár. Mellette egy borjúszájú ing terpeszkedik a földön; Pöczöm István karja nyúlik ki belőle. Napbarnított, erős kar; széttépi a legelésző állatok békóját, és húzza maga után a legelésző állatot mint a Herkulesé. Mausz, Haasz és Krebsz svábok a római sáncok mentéről; nem csináltak egyebet, csak megunták a falu jegyzőjét, és éjnek éjszakáján kihányták a faluházából. Azután a saroglyához kötötték a község legintelligensebb elemét, és mint az híres lótenyésztőkhöz illik, galoppban futottak vele a határkőig. Ott veszett a jegyző, de mentve van az autonómia és a Mausz, a Haasz meg a Krebsz most az állam nyelvét tanulják Szemes Miskától és Pöczöm Istvántól.

Emlékszem, hogy favágás után pipált az egész bezárt értelmiség. Egyszerre csak megkondult az esti harangszó, és végigrezgett a délvidék nedves levegőjében. A rabok elhallgattak, a Mausz, a Haasz, a Krebsz még keresztet is vetettek, pedig jobb lett volna a jegyzőt meg nem fullasztani. Pöczöm az ingujjába énekelte kedves, alkalmi dalát:

    Látom, jaz törvényben huszonnégyen vannak,
    Mind a huszonnégyen rúlam tanácskoznak...

és egy elszabadult pehely leszállt a rabok fölé. Az udvaros jött kosarakkal, és kérte a rabokat, hogy segítsen neki valaki. Szemes Miska, a doyen, tagadólag rázta fejét:

- Az nem fejszemunka, az nem a mi kezünkhöz való.

Pöczöm István lustán szólt ki az ingujjából:

- Hét vas napszámért tán még a bogár is megcsípjen?

Csokán, a bolgár, ingadozott:

- Egypár vöröshagymáért megpróbálnám...

Az udvaros lehurrogta:

- Nem kellesz, bolgár, elijednek a nagy kalapodtól, de az öreg bácsinak adnék egy pipa dohányt.

Szemes Miska, a veterán gonosztévő, föl is kelt, és tartott valami kosarat az udvarosnak a dohányért. Azután hozott a társának is egy kis zacskóra valót; szép sötétbarna dohányból, amely nedves volt, és rengeteg bűzzel égett. A rabok az estében csendes kaszinót alakítottak aztán; sűrűen hullott rájuk az akácnak tavasztól nyárig egyre hulladozó levele, és baj nem volt egész addig, míg csak a kiskapu föl nem nyílott. Az pedig egyszer mégis fölnyílott, és bejött rajta a nagy Jakob; először is a piros sapkája volt látható, azután rövidre nyírott szürke feje, azután az egész nagy Jakob.

A nagy Jakob! Ő - börtönőr volt, aki jött a rabjait hazakísérni. És nem tudom, szemfényvesztést is tanítanak-e a fogházi ipar tudományai között, de a nagy Jakob láttára füst is meg pipa is úgy eltűnt a rabok kaszinójából, mintha az emberek és a rabok sosem is dohányoznának. A nagy Jakob pedig megállt a kiskapuban, és fölütötte az állát:

- No!...

Erre aztán mind fölállottak a rabok, és megindultak párosan. Úgy gondolom, hogy a lusta Pöczöm volt akkor a legfürgébb közöttük; utána kaszált régente vashoz szokott lábával a Miska, és a három sváb sehogy se tudott páros sorba szakadni, míg a nagy Jakob egyet nem nézett rájuk. Akkor mindjárt rendben volt az igazodás, és az egész álló szakasz bizony nem mert a kapuból visszanézni, mikor a nagy Jakob beljebb jött az udvarra. A nagy Jakob pedig beljebb jött az udvarra, és az akácfák tövéből pipákat dohányt szépen fölszedett, és mosolygott hozzá kajánul.

A nagy Jakob! E férfiútól félni kellett valóban. Magas, de izmos alakja körül egész legendája fűződött a borzalmaknak. Ő volt az, aki bűnvádi nyomozások alkalmával saját költséges önkéntes gyanánt szokott a vizsgálóbíróhoz és a csendbiztoshoz csatlakozni, és ő volt az, akinek nemzetközi szabadalma volt egy igen elmés készülékre. A készüléket a magántulajdon ellenségei röviden csak Jakob fülbevalójának nevezték és féltek tőle rettenetesen, mert az egész szerkezet kizárólag csak a fülcimpák részére volt berendezve. Bűnvádi nyomozások alkalmával azután - úgy mondták - a nagy Jakob szerette, ha a készüléke fungál. Ilyenkor ezzel a készülékkel nyomogatja a terhelt egyéniség fülecimpáját, és állítólag innen van az, hogy mifelénk csupa beismerő vallomásokról szól a bűnvádi statisztika. A nagy Jakob borzasztó egy ember volt valóban, és én bizonyosra vettem, hogy a pipák kinyomozása után most már következik a fülbevaló. Néztem is a távozók után kíváncsian.

- Előre - mondta Jakob.

Az alkonyat porfelhőiben tovakúszott a rabok szakasza, és én a kiskapuból csudálkoztam, hogy a Jakob fülbevalója még mindig nem került elő. Egyszer aztán, vagy húsz lépés után csak megállította embereit a Jakob.

- Már besötétedett, ehun van a dohányotok, pipátok - mondta nekik szép csendesen. - Szívjátok csak, de az elnök háza előtt aztán zsebre vágjátok!

A rabok kicsiholtak, és beléfüstöltek a kocsiút porába, úgy ballagtak tovább éjjeli nyugodalomra. Hátul a nagy Jakob is pipált, és igen megelégedettnek látszott, mert a rabjai illedelmesen kalapot emeltek az utcán ülőknek. A Szemes Miska mély hangú köszöntése messze hátra hallatszott:

- Nyugodalmas jó éjszakát...

- Nem - gondoltam ekkor -, a nagy Jakob mégse olyan rettenetes.

  • * *


Aznap éjjel pedig tűz ütött ki a községben. Alighogy szomszédunkban rendes esti veszekedését végezte az óhitű esperes és felesége, és alighogy elhangzott a főtisztelendő asszony mindennapi végszava:

- Takarodjál aludni, te kopasz tolvaj - egyszerre csak hirtelen lángra kapott a hátsó szomszédban a doktor Schmerznek egyik háza.

Mikor egy nádfedelű ház kigyullad az éjszakában, akkor az mindig egy mintára történik. A nádból az első szempillantásban égnek tör egy félméternyi füstös láng; e kis lángoszlop után a másik szempillantásban valamivel magasabbra vetődik egy jó maroknyi égő zsarátnok. Az már a légnyomás örömére táncol. A zsarátnok után pedig lángok kezdenek terjeszkedni a robbanás helyén, és egyre világosabb az udvar és a környék, és az emberek még mindig alusznak mélyen. Ekkor fölébred valaki a házban, rendesen valami asszony, és egy rettentőt sikolt. A sikoltásra kívül tudomásul veszik a házőrző kutyák, hogy most már nekik is szabad jelt adni, mert addig csak bámulták a világosságot. A fülsiketítő üvöltésre azután felverődik a környék, és kezdődik az oltás, amelynek befejeztével megérkezik a községi fecskendő is. Szakasztottan így történt Schmerz doktor házával is, azzal a különbséggel, hogy a doktor maga pláne elkésve érkezett meg. A községi fecskendő után jött ő, futva, szemüveg nélkül, és ott kezdte tördelni kezét a pörnyés udvaron:

- Meine Häute, meine Häute...

A kis doktor egy megmaradt létrán fölmászott a padlásra, és kotorni kezdte az elhamvadt, rossz szagú tömeget. Hiába kotorta, mind odavesztek az állati bőrök, amelyeket oly szeretettel gyűjtött, mint a tudósok a régi pöcséteket, és amelyeken úgy szeretett nyerni, mint a tudósok a régi pöcséteken. Schmerz doktornak, a vörös szakállú, ideges, kis községi orvosnak a fél vagyona odaégett aznap éjjel, és ehhez persze, meg az egész tűzhöz semmi köze se volt a nagy Jakobnak, de azért a szegény doktor Schmerzhez mégis köze lett neki.

A tűzre következő napon az a gonosz zsellér, aki a doktor házában lakott, és sohase fizetett házbért, akit a jó doktor mindazonáltal sohase dobott ki a házból, hanem csak fenyegette a kidobással, bosszút állt a fenyegetésekért. Följelentette a doktort, hogy az este kijött a házába, fölment a padlásra, és sokáig kotorászott az eresz alatt: bizonyosan kanócot rakott oda meg taplót, mert két óra múlva tört ki a tűz, és mert alig egy héttel előbb biztosíttatta a házat. Világos, hogy a doktor a gyújtogató.

- Uram - mondta ekkor a vizsgálóbírónak doktor Schmerz -, ne bolondozzunk. A dolog úgy áll, hogy én Skoda tanítványa vagyok, és orvosi gyakorlatom első éveiben rajongtam a belgyógyászatért. Volt egy ideám is, amit most az angol orvosok hódítanak el előlem. Azt mondtam: mi itt hideg borogatásokon, meg meleg borogatásokon veszekszünk, és folyton csak medicinázunk. Gyerünk a laboratóriumba. Elkezdtem kutatni, és már-már rájöttem csudálatos kémiai újdonságokra; rájöttem arra, hogy a szívnek és a vesének betegségei úgy együtt nőnek, mint az egy ágnak rügyei; rájöttem arra, hogy az ízületi csúznak micsoda pompás köze van a vérhez, és eközben kaptam húsz krajcárt a nappali látogatásért, negyvenet az éjjeliért. Ebből nem lehet analizálni. Akkor a feleségem, az én áldott, gyönyörű feleségem azt mondta: Fiam, a községi orvosnak kereskedni kell, ha meg akar élni. Elkezdtem hát kereskedni, és ma már van két kis házam; az egyikben lakom, a másik leégett. Abba égett az egész üzleti tőkém, a sok tímáranyag, amely bizony nem volt biztosítva. Minek gyújtottam volna fel a házamat? Azért hogy megint húsz krajcárokon kezdjem?

A kis ember majdnem sírt a bőreiért.

- Urambátyám - mondta a vizsgálóbíró Hantossy bácsinak, az alügyésznek -, tegyen indítványt.

Hantossy bácsi, az öreg alügyész, akit számos rétű nyakravalóján és csodálatos pályafutásán kívül humánus érzelmeiről is ismerték, nem tagadta meg magát. Hantossy bácsi régi alügyész volt, és örökös alügyész volt. A forradalom előtt vármegyei alügyész volt, azután császári alügyész lett; később ismét vármegyei alügyészt, majd meg királyi alügyészt teremtett belőle az unalmas sors. Hantossy bácsi e negyven év alatt folyton virzsiniázott és a sok virzsiniától meg a sok mellőztetéstől mégse nagyon kesernyésedett el. Nyáron pláne rajongott az édességeknek egy különös neméért, a tutti-frutti fagylaltért. A szikár agglegényke jellemében is így keveredett el a virzsiniakeserűség meg a tutti-frutti. Most ismét az édesség dominált benne:

- Hát, ami az indítványt illeti - recsegte a vizsgálóbírónak -, azt hiszem, hogy a tárgyi tényálladék meg nem állapíthatása tekintetéből talán beszüntetést...

Ekkor a mellékszobában elszólta magát hangosan egy fiatal aljegyző:

- A Hantossy bácsi már megint beszüntet, pedig jó volna előbb tudni, hogy mennyit értek azok a bőrök...

Az öreg erre a megjegyzésre megint virzsiniahangulatba esett, és mérgesen kiszólt:

- Várja meg a végét, uramöcsém... Tehát, tisztelt vizsgálóbíró úr, a bőrök, mint szintén a tárgyi tényálladékhoz tartozók, értékük szempontjából volnának a vizsgálat körébe vonandók. Az erre irányuló nyomozást terhelt, hogy meg ne hiúsíthassa, indítványozom a vizsgálati fogság elrendelését.

Schmerz doktor így került a nagy Jakob keze alá.

Azt mondták, hogy a börtönben folyton sír, és folyton rázza az ablakvasakat. A törvényszék udvarából, ahol a kaszinókert bejárata volt, többször láttuk is szemüveges, vörös arcát; az udvaron virágokat tenyésztett a nagy Jakob, és ha doktor Schmerznek arca visszaverődött a rózsatámasztékok fényes üvegcsúcsáról, akkor az igen ijesztő látványosság volt. A doktor még a karját is kilógatta az ablak rácsozatából, és ilyenkor nagy, szeplős kezek mutatkoztak a fényes, napsugaras üvegen. Mindez azonban nem tartott sokáig, mert a Hantossy bácsi és a vizsgálóbíró sehogy se tudták megállapítani a tárgyi tényálladékot. Tizednapra kiszabadult a doktor, és egy szép estén éppúgy, mint annyiszor azelőtt, megint átlátogatott hozzánk. Ott ültünk a pincelejárat előtt, és ott volt a doktor felesége is; szép, szőke asszony volt, egy szál a sok gyönyörű rózsasziromból, amelyet szerteszórt az Úr e földön. Lejjebb a fák alatt megint csak fűrészeltek a rabok, és fütyültek szomorú nótákat.

- Meine Gnädige - mondta a doktor az anyámnak -, ezek között voltam tíz napig. Szida, mondom sokszor a feleségemnek, csak a korsóból adj innom, mert elszoktam a pohártól. Rab voltam, pedig nem bántottam senkit se, és most még újra kell megkeresnem, amit elvesztettem. Hozzá az urak és parasztok mind azt mondják: a doktor gyújtogató! El kell innen mennem, mind, mind halálos ellenségem nekem. A levegő is, a kovács is, aki az ablakrácsokat kovácsolta...

Doktor Schmerz a térdére csapott, azután lehorgasztotta a fejét, és botjával rajzolgatni kezdett a porban, keresztvonásokat, mint ahogy a tömlöcablakok vannak vasból összeróva. Az udvarunk is elcsöndesedett, és a rabok egy csomóba feküdtek: némelyik valami esti pillét akart fogni. Összecsapta a két tenyerét, és pukkantott egyet. Az volt az egész lárma.

- Mire várnak ezek? - kérdezte Schmerzné az anyámat.

- A börtönőrt várják, a nagy Jakobot. Az kíséri őket haza.

A doktorné összerezzent erre a magyarázatra és magára vette a kendőjét:

- Gyerünk, Schmerz, gyerünk. Meg vagy hűlve úgyis, és nedves az este. - Azután az anyámnak a fülébe súgta:

- Borzasztó volna, ha meglátná a börtönőrt. Hajnalig se tudom elaltatni úgyse; mindig azt látja, hogy a Jakob jön érte, kulcsokkal, vasakkal. Viszem hamar a szegény uramat, és a kertek felé kerülünk, hogy ne is találkozzunk az őrrel.

Schmerzék elmentek, és tíz perc múlva csakugyan benyitott kiskapunkon a Jakob. Kurtára nyírott fejére, vörös sipkájára nem tudtam most ránézni. Utálatos lett előttem az egész ember, és szerettem volna, ha a rabok fejszékkel mennek neki, és darabokra aprítják. Beszaladtam is végre a házba, és úgy gondoltam, hogy akitől annyira fél valaki, az mégiscsak gonosz ember lehet. Rettenetes hát csakugyan ez az idomtalan, nagy Jakob...

Hogy a Schmerz doktort nem sokkal azután megkötözve szállították a vasútra, mi gyerekek kíváncsian körülálltuk a szekeret. Ott feküdt sötétkék vászonban a szegény őrült; meredten, mint akire ráesett a földi igazság, a valódi, nagy Jakob. Az óriás, az idomtalan, a hóbortos, a zsarnok. Az, aki az egyikre kényszerzubbonyt ad, a másiknak meg pipadohányt kínál.