A lap feldolgozottságának foka

A nők keze

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A nők keze
szerző: Krúdy Gyula

       Régen, még a háború előtt, pesszimista férfiak bizonyos aggódással figyelték az úgynevezett női mozgalmakat. A nők világszerte nyugtalankodtak, igazságot, jogot követeltek, voksolni akartak, és az egyletben az asztalt döngették, mint követválasztás előtt az olvasókörben. Őszintén megvallva, tetszett néha ez a dolog, mint egy különös szabású tarka szoknya az idegen asszonyon, vagy a férfias vadászkalap egy kedves vidéki hölgyön, mint a tiszta homlokú, szent életű tanárnőn a férfifelöltő, vagy azok a ritka, nagyszerű asszonyok, akik jellemesebbek, mint a férfiak, erős akaratúak, sohasem hazudnak, és senki sem tudja, hogy mikor sírnak... Mindig érdeklődésre számíthat az a nő, aki akár kacérságból, akár természetességből némely férfias tulajdonságokat visel a kalapjánál vagy a szívében. Hisz minden tunya, fáradt, életunt férfi azt szeretné, ha végre az asszonyok gondolkoznának helyette, mint gyermekkorunkban az anyánk. A nevezetes tudású Ferenczi Sándor doktor, akivel régen, még a háború előtt mélyreható és izgató megbeszéléseket folytattunk a nőkről, női idegekről, érzésekről, álmokról, félig érthetetlen eseteket és történeteket megoldottunk, egyszer azt mondta, hogy a nők akkor győznek majd a férfiak fölött, ha mindnyájan ismét gyermekek leszünk, mint ahogy folyton azok vagyunk. Az ötvenéves férfi vagy a húszesztendős ifjú női szerelemben titkon, lappangva mindig az anyai szeretetet is keresi. Nincsen olyan férfias férfi, olyan keménykötésű legény a világon, aki nem kívánná, hogy néha dédelgessék, megsimogassák, gondoskodjanak róla, mint ölbeli gyermek korában. (Talán nem fejeztem ki teljes pontossággal a jeles pszichiáter szavait, a megbeszélés régen hangzott, s lehet, hogy azóta magam is hozzágondoltam egyet és mást a fejtegetésekhez. És csak abban reménykedem, hogy a katonaorvosok mostanában nem érnek rá az újságolvasásra.)

       Tehát akkoriban, midőn a feministák már elérkeztek odáig, hogy nem nevették ki őket, komoly öreg urak bólongattak a fiatal hölgyek előadásain (lehet, hogy ravaszságból vagy udvariasságból, hisz a komoly öreg urak többnyire bólingatnak fiatal hölgyeknek), fiatal szociológusok tűzték a pennájukra a nőkérdést, a legbájosabb Teleki Sándorné obstruált a nemzeti kaszinóban, és a régi honleányok, a kültelki egyletek és asztaltársaságok nemzeti színű kokárdás, gyászruhás, vértanúskodó öregebb hölgyei, akik a régebbi élclapok hasábjain szerepeltek, teljesen háttérbe szorultak modern női apostolaink mellett. Kár, hogy feministáink agitáló munkájukban mindig méltóságuk, komolyságuk alatti eszköznek vélték a vénuszi bájak ütközetbe vitelét a férfitársadalom ellen. Meglehet, hogy éppen ezért volt kiválóan szimpatikus a mozgolódásuk, hogy sohasem látta senki a fehér szoknyafodrukat, és a legenda szerint bőrkabátban jártak a vezérnők. Hisz már elég férfi hurkolta fel magát a nők harisnyakötőjére, és a különböző jótékony nőegyletek hajdani időkben sohasem legrégibb tagjaikat szokták útra küldeni érdekeikben gyűjtésre, adományszedésre, jótékony táncra... Feministáink valóban egyetlenegyszer sem pörgették össze bokáikat a szent cél érdekében, a cvikkerek a nők szemén úgy csillogtak, mint sebészorvosok szemüvegei, és nem hallottam, hogy Glücklich kisasszony valakihez egy árnyalattal melegebb hangon szólott volna, mint közönségesen. Határozottan tiszteltük ez önfeláldozó hölgyeket, akik egy messzi jövő érdekében munkálkodtak, meg nem értéssel küzdöttek, és sohasem daloltak sem szent Cecília, sem a lorette-ek módjára. Tiszteltük őket, s ezért megbocsátottuk némely hibáikat. Nem hiszem, hogy valaki komolyan elítélte volna őket, akár Asquith lord ütlegeléséért, akár György király versenylovának megsértéséért. Szenvedélyesek voltak, hisz azért nők. Meggondolatlanok voltak, mert hisz gyermekek. Azonkívül Budapesten egyetlen férfit sem vertek meg ők soha, pedig mily mulatságos lett volna, ha némely ellenfelüket a Váci utcában megkarmolják. Komolyan, tiszteletre méltóan haladtak céljaik felé. És még egymás között tartott gyülekezésükről sem jött el senki félrecsapott kalapban vagy tépett frizurával. És valóban szerények, kedvesek a kívánságaikban. Csak némely emberi jogokat akarnak a férfiaktól, nem pedig mindjárt az egész életet, mint a nem feminista ledér kis hölgyek ─ vagy mint általában ezt a nők kívánni szokták.

       A háború előtt tehát igen szépen nőtt a prófétának vetése. Excellenciás és tudós férfiak üldögéltek az első sorokban, midőn a hittérítőnő az emelvényen előadott, már csaknem mindenki helyeselt a városban, s arra gondoltam, hogy ha nagyon öreg, beteg úriember leszek, akit többé észre sem vesz a delnő páholyából, vagy epedő szempárral már nem találkozom a bálban, mielőtt szent életű szerzetes lennék, előbb körülnézek a tudós és művelt hölgyek között, ahol tán hasznát vehetném annak, hogy gyermekkoromban a tánciskolában a bujdosó lengyel illedelmes magaviseletre tanított. Ah, hisz az öreg férfiúnak nem olyan sok válogatnivalója van az élet örömeiben. S nem megvetendő élvezet művelt, lelkes, nemes hevületű fiatal nők vitáját hallgatni és nekik igazat adni.

       Hisz a nők okosabbak, mint a férfiak.


       A háború eljött, s a férfiak előléptek. Egyszerre kitűnt, hogy mily fontosak a férfiak.

       Szegény feministák mozgalma elcsöndesedett. Vajon ki törődik most a nők jogaival, midőn a Kárpátot védelmezzük? Társadalom, család, egylet nem érdekes, midőn vér van a mezőn. A nő hivatása sírni vagy ápolni, a fiát a hazának adni, mosolyogva búcsút inteni a férjének vagy az apjának. Takarékosan főzni, a vak katonát átvezetni a forgalmas utcán és eltitkolni a bánatot. Szegény feministák gyűléseiről elmaradoztak a kegyelmes koponyák, és ők, mint megriasztott madársereg, ijedten szerterebbennek a fegyverdörgésben. A legműveltebb hölgyek, akik már fejből tudják a leckét, és a szellem, a gondolkozás, a tanulás szinte sugárzott homlokukról, mint a napfény a hűvös forrásban, beteg katonát kötöznek, és az ápolónők sokszor igen terhes, nem mindig gusztusos, sem delikát foglalkozását megnyugvással végzik. Ah, edényt mosnak ők, akik egykor kultuszminiszterek óhajtottak lenni. Csúf, bánatos sebeket mosogatnak a szegény katona szent, beteg lábán, holott csak a röpülő szellemnek, túlfinomult kultúrának óhajtottak élni. Háború van, a szívek vonaglanak, a szenvedések tisztogatják a lelkek kamaráit. És még sokáig hallgatunk a nők szavazati jogáról, nemes szándékaikról, gyönyörű terveikről, áldásos békéről, drágalátos csendről, mert a végzet számon tartja a setét embereket és a rózsás körmöket. Még sok a rossz ember a földön, aki miatt a szegény katonának mendegélni kell a halál felé. Kedves feministák, drága okos hölgyek tépést csinálhatnak törvények helyett. Azonkívül a közízlés, a nem mindig megérthető divat e reális, véres lábú időben sajátságosan távolodik attól a hullámvonaltól, amelyen a valóságos, testszagú élet gyümölcsei függnek: a jog, az igazság, a falanszter, Tamás bátya kunyhója és az emberi szenvedésekből kivezető, világmegváltó szocializmus. Mintha mostanában, midőn olyan valóságos az életnek minden perce, eseménye, mint a gránátlövés, a divat ijedten menekülne olyan dolgok felé, amelyeket már az emlékezetünkből elhagyogattunk.

       Természetesen a vallás halad legelöl.

       Mindenki vallásos. A szemek az égre néznek.

       Az olvasmányok szeretnek légies, régebbi idők divatjával foglalkozni.


       És ha körülnéztünk alaposan, csodálkozva láthatjuk, hogy egy különös, széles szoknyás dáma édeskés, ábrándos, merengő mosollyal sétál végig a városon: a Biedermeier, amely tulajdonképpen még el sem utazott innen, a városkapunál visszafordította az utazókocsit. Régi Jókai-kötetek ─ a romantikusok ─ hevernek azon a helyen, ahol azelőtt Zolát, Mikszáthot találtuk. És a tavaszi női ruhák már lenge, régi stílusos szabásban kerülnek elő a varrónők ujjai alól. A zongorából mind ritkábban hangzik a facipős, az amerikai melódia; mindenféle lágy, édeskés dalok bujdosnak a szívekben, mintha egyszerre mindenki reménytelenül szerelmes volna a városban. Az öreg Banda Marci ─ aki hosszú élete alatt megtanulta, hogy a szíveknek mikor mit kell muzsikálni ─ sohasem játszott annyi Lavottát, mint mostanában. Csupa lágyság, szenvedés, érzelgősség az egész világ.

       Csak az a különbség a régi életfájdalom és a mai között, hogy most mindenkinek joga van a legnagyobb keserűségre, bánatra, fáradtságra. Soha igazabb nem volt az elmerengés az élet és a halál felett, mint mostanság. S a színházban nemcsak a szobalányok bőgnek az érzelgős jeleneteknél. A Kárpátokban a hadikürt zeng, az itthoniak pedig ellágyult, meggyötört szívvel ─ mint a régi korok letűnt gavallérjai, regénydámái, naplóíró kisasszonyai ─ merengve sóhajtanak az elhagyott lugasban.


       És én azt hiszem, hogy a háború után, ha egyszer vége lesz e végtelen fájdalomnak, az elmék nyugodtan feldolgozzák az elmúlt eseményeket ─ a feministáknak lesz igazuk. A nők eljutnak régen óhajtott jogaikhoz.

       Kiérdemelték pedig ezt számukra az anyák, akik fiaikat odaadták a hazának.